Google+ Followers

2017/05/09

Én kérjek elnézést...? Inkább megértést kérek!

Szinte hihetetlen, hogy már közel fél év telt el! Mostanában sok szorongás halmozódott fel bennem az életemmel kapcsolatban, és sok furcsa reakcióval találkozom. Így hát szeretnék újabb betekintést adni az anyai életbe.

Mindig, amikor új fejlődési szakaszhoz érkezünk, kétségbeesem egy kicsit. Az újdonságot általában az jelzi, hogy valami, ami eddig működött, és megoldott nehezebb helyzeteket, már nem válik be, vagy nem elegendő. Ilyenkor meg kell változtatnom a napok menetét, és idő, mire megszokjuk. Néha félek, hogy nem vagyok elég, nem foglalom le Roxit megfelelően, és nem nyújtok neki elég segítséget, lehetőséget a nyiladozó értelmének fejlődéséhez. Mivel sem az orvosunk, sem a védőnő nem lát rajta súlyos soványságot vagy gyoggyantságot, ami aggodalomra adna okot, talán mégis rendben van ez a gyerek. ;)

Nehéz kezelni, amikor több irányból megkapom, hogy mi mindenre kéne még időt szakítanom, és hogy mennyire kellene ragyognia a háztartásomnak, mert x és y ezt meg tudta csinálni. De amikor nem sokat alszol (mert végre este, éjszaka van némi időd magadra, míg bele nem fáradsz), és korán reggel már mosolyogva játszik a gyereked, miközben te még vagy 3-5 órát tudnál aludni; nem marad sem a napi alvásai alatt, sem éjjel fizikai és lelki erőd ahhoz, hogy a halogatott és számodra legutálatosabb házimunkákkal akarj foglalatoskodni. (Ilyenkor inkább alámerülök egy könyvbéli vagy virtuális valóságba.)

Az anyaság azzal jár, hogy - főleg az elején - sajnos nemigen tündökölhetek sem a Nő, sem a Barát szerepében, sem más olyan szerepben, ami eddig megszokott volt tőlem. Van, aki mellettem maradt, van akinek megszűntem létezni, van aki szűkszavúbbá, tartózkodóbbá vált - nem tudom, azért-e, mert nem akar zavarni, vagy azért, mert nehezményezi, hogy nem tudok olyan aktivitást mutatni a kapcsolatunkban, mint addig. Ezzel - ami egyébként rendszeresen előjövő szorongást okoz nálam - csak annyit tudok tenni, hogy bízom az emberekben és az őszinteségükben; bízom abban, hogy ha gond van velem, és változtatnom kell valamin, azt megtudom, megkapom szépen az arcocskámba, szemtől szemben, és ez alapján megoldást tudok keresni a helyzetre. Nyitott vagyok ilyesmire, még akkor is, ha nagy mélypontnak élem meg, ha megbántottam valakit, és kudarcot vallottam - mert nem állt szándékomban. De amíg nem tudom, mi a baj egész pontosan, csak feltételezésekbe tudok bocsátkozni, és szokás szerint eljutni oda, hogy valami gáz van velem... Így hát kérlek, mondjátok el, ha bántalak Titeket!

Egyébiránt: kérjek elnézést, amiért nem tudom csak úgy, sitty-sutty felkapni a kabátom, hogy lelépjek otthonról? Erre csak azt tudom mondani, hogy majd Te is megtapasztalod, ha lecsapolja minden erődet a melód, vagy ha szülő leszel, hogy milyen áldás tud lenni az, ha csak úgy ülsz, otthon, a csendben; amikor végre mindennel, amit muszáj megcsinálni, végeztél, és örülsz, hogy luk van a fenekeden. Egy csajos, vagy netán páros kimenő megszervezése sokszor nem egyszerű. Aztán nem vagy otthon. És csak arra gondolsz, mégis mi van otthon, és hogy jól van-e a gyereked. És ha véletlenül elfeledkezel erről a szorongásról, tízszeresen tér vissza, mert bűntudatod lesz, amiért elfelejtetted, és ki mertél kapcsolni. És nem direkt csinálod, ez ösztönösen így van.

Kérjek elnézést, amiért, ha kérdezik, hogy vagyunk, bizony csakis arról tudok mesélni, amit a lakásban, a babával töltött napjaim alatt tapasztalok, és "nincs velem semmi izgi"? Hát bocs. Már a terhesség is korlátozott, a csodálatos eredménye pedig még 10-szer annyira. Ilyenkor muszáj vagyok egy eléggé beszűkült életet élni, mert a helyzetünk bizony így kívánja. Nekem tényleg ilyen a napom. Pelenkázok, öltöztetek, etetek, szórakoztatok; ha olyan az idő, sétálunk, családtagokat látogatunk (berámolva a fél házat a kocsiba), meg viszem a védőnőhöz, vagy a gyermekorvoshoz. That's all folks.

Azért, ha valaki más esetleg irigyli az állapotomat, semmiképp nem tudok elnézést kérni. Emlékszem arra, milyen volt, mikor azt éreztem, mindenkinek, aki terhes, meg gyereke van, milyen jó lehet, és vajon mindez nekem miért nem adatik meg. Ettől viszont még az én problémám maradt az ezek iránti sóvárgás, de nem romlott meg az adott páros, vagy illető a szememben. Sajnos léteznek olyan emberek is, akik a saját személyük elleni támadásnak vélik, ha másnak valami összejött, ami nekik nem. Ezzel én sajnos nem tudok mit kezdeni. Ha bárki kérdez, szívesen válaszolok; ha tanácsra, tippre van szükség, elmondom, nálam, az én gyerekemnél mi működött (és nem akarom ezt senkire egyetemes igazságként kényszeríteni, mert minden terhesség, anya, gyerek más! ;))

Amikor segítenek az emberek bemenni egy ajtón, felszállni egy járműre, miközben a babakocsival küzdök, kellemes érzés tölt el. Amikor viszont nekem kéne elnézést kérnem a létezésünkért, és a helyért, amit a babakocsival együtt foglalunk, igencsak fel tudom húzni magam. Próbálok a lehető leghamarabb átkelni a boltokon, a szűk folyosókkal, sűrűn használva az 'Elnézést' szót, jelezve, hogy szeretnék elhúzni az adott helyszínről, mégis rámciccegnek egyesek... Vagy ha villamoson a babakocsis helyre ténylegesen odatesszük a kocsit, és netán le is ülünk a gyerek mellé. Vannak ilyen és hasonló, kellemetlen helyzetek.

Summa summarum: nem akarom, hogy sajnáljanak az anyaság miatt, hiszen ez egyáltalán nem sajnálatos állapot! Inkább csak értsenek meg. Nehéznek élem meg a beszűkültséget, és azt, hogy az időmet a Kisfőnök osztja be. Nehéznek éli ezt meg a random döntések alapján őrült jó élményeket szerző énem is, mikor úgy érzem, mindenből kimaradok, és mindenki életéről lemaradok, aki fontos nekem. Tudom, mindig is lesznek kiállhatatlan, bunkó emberek. Jó lenne egyszerűen csak empátiát és őszinteséget kapni. Meg néha egy kis csendespihenőt. ;)