Google+ Followers

2017/04/12

Nekem nem fog menni a "varázslatos fél év"...

A szoptatásnak kellene adnia az anya-gyerek kapcsolat egyik legszebb, legbensőségesebb mozzanatát. Nekem már sajnos a kezdetek óta nem az. A mai világ - és nem tudom, régen is így volt-e - csak egy fura teljesítménykényszerbe hajszolja az anyákat. Engem legalábbis sikerült.

Felnőttünk mi is és anyáink, nagyanyáink is valamiképpen, korai hozzátáplálással, vízzel és teával, feles és háromnegyedes tejekkel, és minden olyannal, amit ma borzasztóan károsnak kiáltanak ki. Manapság viszont az a meglátás van a köztudatban, hogy fél évig kizárólag és igény szerint szoptassunk. Semmi víz, semmi tea, semmi egyéb, legfeljebb tápszer, ha nagyon nem megy. Én pedig, gondolom, nem vagyok egyedül, amikor úgy érzem, ez az egész valahogy nem stimmel.

Minden a kórházban kezdődik. A szülőszobán, annak ellenére, hogy elméletileg egyedül hagyják az anyát a párjával és a kisbabájával, nekem többek közt főként az maradt meg, hogy a császármetszés után szétfolyva fekszem, és állandóan mászkálnak körülöttem, és a fáradt kisbaba fejét rakosgatják a mellemre. Persze ez fontos, hiszen a kolosztrum igazi immunbomba, de közönség előtt hol az intimitás?

Amikor már együtt voltunk a gyermekágyon, akkor is csak jöttek, hogy szoptassak, szoptassak igény szerint. Semmi víz, semmi tea. Az én gyerekem vagy aludt, vagy azt követelte, hogy folyamatosan a mellemen lógjon. Nem volt semmi átmenet. Én pedig szoptattam és szoptattam, és úgy éreztem, hiába. Az egyetlen ember, akit elviseltem magam mellett, az anyám volt, és az ő segítsége. Látogatások alatt is kellett szoptatnom, hiszen a lányom gyomra üres maradt. Kint zajongtak az emberek, én pedig a behúzott függöny mögött, félve, hogy mégis mindenki engem les, próbáltam nyugodtan szoptatni. Hát nem jött össze. A baba pedig vagy sírt, vagy aludt, ha lekerült a mellről.

A második napon kezdődött csak az igazi teljesítménykényszer. El kellett kezdeni mérni a szoptatásokat. Legtöbbször nulla sikerült, egyszer véletlenül 5 vagy 10 gramm volt kimutatható. Én pedig hiába szajkóztam egészen estig, hogy nincs tejem, míg más anyukák, - még császárosok is! - simán 25 grammokat mértek. És persze ilyenkor ne aggódjak, és ne érezzem magam egy kudarcot vallott anyának, aki nem tudja táplálni a gyerekét, ugye? Ne érezzem magam értéktelenebbnek, miközben sem megszülni nem tudtam, de még szoptatni sem tudom, miközben mást sem hallok, minthogy anyatejet, és csak anyatejet fél évig? Minden nap bőgtem a kórházban, legalább kétszer. Főleg akkor, amikor még érzéketlen hangnemben visszakérdezett egy-egy ott dolgozó, hogy "Most miért sír, anyuka?"

Az utolsó éjszaka végre valaki hitt nekem: egy kedves szülésznő segített átmasszírozni a mellemet és lefejni a kvázi semmit, miután ismét nem mérhető mennyiséget szopott a baba, pedig másfél órán keresztül tettem egyik mellről a másikra. Elvitte meztelen mérésre, és mint kiderült, a gyerekem kb 400 grammot fogyott, ami már bőven túllépte a normális 10%-os szintet, így kaptunk tápszert a szoptatás mellé. A 20 ml tápszert csak az első alkalommal fogyasztotta el, ezután leginkább kiböfizte, vagy egyenesen kihányta. Az utolsó nap délutánjára végre lett elegendő tejem ahhoz, hogy tápszer nélkül is megússzuk. Alig vártam, hogy hazajöjjünk, ahol talán nem piszkál senki, méregethetek egyedül, és az anyukák segítenek. Itthon, a nyugalomban rendeződni látszott minden, legalábbis volt tejem.

Ezután találkoztam a védőnővel és a gyerekorvossal. Természetesen az én lányom a lejegyzett számok szerint nem hozta az elvárt fejlődési normát, annak ellenére, hogy háromóránként szoptattam, és felkeltettem akkor is, ha aludt, hogy egyen. Mivel nem volt megfelelő a súlygyarapodása, le is hívtak a rendelőbe próbaszoptatásra. Mértünk, majd átkísértek az egyik vizsgálószobába, és a védőnő ellenőrizte, hogy vajon nem vagyok-e totál idióta. Hiába mondtam, hogy már van tejem, rendesen bekapja a bimbót a baba, van vákuum, tejkómában böfiztetem és jókat alszik, stb... Nagyon is mérhető, 100 grammos szopás után távoztunk. A születési súlyt kb háromhetes kor körül lépte át, miközben a norma a 10-14. nap...

A szoptatás azóta is egy feszültséggel teli élmény, nem pedig a romantikus összebújás pillanata. Folyamatosan azon gondolkodom közben, hogy vajon eleget eszik-e. Továbbá kiidegelt a digitális mérleg, néha az új tolósúlyos is kiidegel. A súlygyarapodás hol befért az elvárt normába, hol nem. De inkább nem. Igenis az órát néztem, így sikerült kialakítanom azt, hogy a hosszabb alvásait már egy ideje éjszakára időzíti. Hogy ki tudja szegénykém aludni magát, már egy ideje nem keltegetem éjszaka, és nappal sem, ha nem muszáj, így csak 5-6 alkalommal eszik. Ha előbb megéhezik, mint 3 óra, előbb is megetetem, ha később, akkor hát később. Tehát ne mondja senki, hogy nem alkalmazkodom az igényeihez.

A súlymérések alapján kiderült, hogy nem elég. Elkezdett fogyni. Egyre többször lett éhes, előfordult, hogy már újból hétszer etettem, de hiába. Ennyi telik tőlem. Próbálok változatosan étkezni, legalább napi 3 főétkezést tartani, és közben is egészséges nasikat enni. Terhesvitamint szedek, és sokat iszom. Másfél liter szoptatós teát, plusz egy litert minimum. Átolvastam az LLL szoptatós füzetét és igyekeztem hozzájuk hasonló, hivatalos forrásokból meríteni. Próbáltam szoptatás után fejni, de volt, hogy a mellem nem tudta tartani a tempót, mire a kislányom megéhezett. De ennek legalább annyi haszna volt, hogy vésztartalékot képeztem, jópár zacskóval. Amikor próbáltam, milyen egyáltalán nem fejni, az eleinte fájdalommal járt, majd már ez sem számított semmit. Eddig általában egy evésnél egy mellből szoptattam, és minden rendben volt. Mióta, úgy tűnik, fogyóban a tej, többször is próbáltam két mellből szoptatni, napokon keresztül, de annak az lett a vége, hogy mindkét mellem halálra lett szívva, és egyik sem tudott megfelelően újratöltődni a következő etetésre, és a lányom két mell után is csak egyre éhesebb maradt. Igenis próbálkozom. Mindennel, amit csak hallok. Folyamatosan fogyasztom literszámra a Laktoherb teát, és mellé a homeopátiás Urtica Urens golyókat. Próbáltam már a köménymagos levest, szintén literszámra, az alkoholmentes sört és a barna sört is. Karamalz italhoz még nem tudtam hozzájutni, és lestyán levelet sem főztem még ki tejben. A tejem mennyisége ugyanannyi, akármit csinálok, sőt, egyre kevesebb, és a babának már rég nem elég.

Már nem vádolom magam, nem idegeskedem, inkább beletörődtem. A hűtőből már kifogytak a fagyasztott tejtartalékok, és felbontásra került a tápszeres doboz. Miután elalszik, igyekszem maximálisan magamnak szentelni a maradék ébren töltött időt, nyugalomban. Mióta átalussza az éjszakát, kialszom magam. A stresszelés, görcsölés kiiktatása nehezebb. Ráadásul már a ciklusom is újra beindult, ki tudja, talán az is baj.

Beszéltem Anyával. Elővette a régi füzeteket, amikben a súlygyarapodásunkról írt. Mindhármunknak nagyobb súlya volt Roxi jelenlegi súlyánál. Még az anno saját felelősségre, 2260 grammal hazahozott, koraszülött öcsémnek is nagyobb volt a súlya három hónapos korára, mint most a csak anyatejes lányomnak. Korán lettünk hozzátáplálva, mégsem haltunk bele.... Ő azt mondja nekem folyamatosan, hogy ha egy kis gyümölcslevet, meg anyatejjel pépesített krumplit kap, minden rendbe fog jönni.

Beszéltem erről a védőnővel és a gyermekorvossal. Most a maradék, kevés tejem, bébiételek és tápszer segítségével próbálkozunk. Igyekszem eltalálni a megfelelő mennyiségeket a pótláshoz, a megfelelő súlygyarapodáshoz. Szoptatok, fejek, eszem-iszom a serkentőket, folytatom a küzdelmet, hogy legalább egy keveset meg tudjak tartani neki. Ételből pedig mindig csak annyit kap, amennyi jólesik, és még szereti is. :) Szóval bocs LLL, bocs világ, de nálam valahogy nem válnak be a dolgok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ha szeretnél bármit hozzáfűzni, ne fogd vissza magad! ;)