Google+ Followers

2017/01/31

Külső motivációk - belső feszültség

Már régóta gondolkodom azon, hogy mi a franc bajom van, miért szorongok és agyalok annyit. Mostmár kezd körvonalazódni a kép: megfelelési kényszer, kisebbségi komplexussal és maximalizmussal fűszerezve. Amikor szépen, nyugodtan megtárgyalom magammal a dolgokat, mindig tudom, hol rontottam el, mégsem tudok az adott pillanatban tenni ellene, mert berögzültek a szervezetem helyzetekre adott válaszai - na, ezen szeretnék változtatni.
Lássunk néhány példát. A megfelelési kényszerem leginkább akkor jön elő, mikor egy adott csoporthoz szeretnék tartozni, vagy be akarom betonozni magam, mert rettegek attól, hogy kiutálnak, ha különbözöm tőlük. Kontrollálni akarom a véleményüket, pedig ez lehetetlen. Így igyekszem magam a csoportnormához alakítani, és ezáltal valamilyen szinten megtagadni önmagam. Fáj, hogy úgy érzem ilyenkor, hogy nem lehetek önmagam, de figyelek minden apró jelre. Ezeket rendszerint félreértelmezem, azonnal magamra veszem, és kitalálom, hogy XY biztosan utál, és csak a szemembe próbál többnyire kedves lenni. Így legtöbbször egy évfolyamtalálkozó, vagy bármilyen csoportos esemény nekem folyamatos törekvést és szorongást jelent. Minél közelebb állnak hozzám az adott emberek, annál inkább érzem ezt élet-halál kérdésének. A konfliktusokat kerülöm, és inkább hozok áldozatot, mint hogy haragudjanak rám, akkor is, ha az már teher. A családban jobban el tudom ugyan engedni magam, de amint érzékelem, hogy nem tetszik nekik egy-egy döntésem, az eddig említettnél százszor jobban szorongok.
Íme egy másik röhejes példa: sokáig azért olvastam Cosmo-t, mert egyesek szerint nőiesebbnek kéne lennem. Utána próbáltam megfelelni az újság által elém festett célközönség képének. Egy idő után először az jutott eszembe, hogy tökre nem felelek meg a trendi szépségideálnak. Emellett rájöttem, hogy hiába erőlködöm, nincs kedvem minden nap időmet nem kímélve sminkelni magam, a legújabb trendek követése fáraszt, és nem vagyok én az a folyton szelfiző Insta-csaj, aki sztárokat és modelleket követ. Aztán nem vettem meg többet, és leráztam magamról, hogy mit kéne.


Ehhez kapcsolódik, egymásba szövődve, a kisebbségi komplexus és a maximalizmus is. Mindig úgy hiszem, irreális módon, hogy bármibe kezdek is bele, azt tökéletesen kell megvalósítanom, sőt még annál is jobban. Mikor netán vért izzadva sikert érek el, mit veszek észre azonnal? Egyrészt, a munkám hibáit, másrészt azt, hogy megítélésem szerint mások ezerszer jobban megoldották az adott dolgot, mint én. (Képes voltam ezt arra is kiterjeszteni, hogy mások terhessége biztosan értékesebb az enyémnél, és nálam sokkal jobb és kiegyensúlyozottabb anyukák.) A dicséretet valamiért nem tudom elfogadni, mert akarok ugyan jól csinálni dolgokat, de nem hiszem el magamról, ha sikerül. A kritika viszont azonnal romba dönt, és túldramatizálom az egészet, olyannyira, hogy akár végleg fel is adok dolgokat. (Például egy ideje feladtam a rajzolást, festést, versírást, pusztán azért, mert tudom, vannak nálam sokkal jobbak, annak ellenére, hogy ezek a művészeti ágak az önkifejezésem alapvető részei voltak.)
Amikor túl kevésnek érzem magam, próbálok érdekesnek tűnni: pl. extravagánsabban vagy csinosabban öltözni; vagy be nem áll a szám, dőlnek belőlem a sztorik. Ekkor átfut az agyamon a gondolat, hogy biztosan brutál módon idegesítő vagyok, és ekkor jön a másik véglet, háttérbe húzódok és túlontúl csendes leszek.

Összességében mások véleményébe kapaszkodom, és másokhoz mérem magam, legtöbbször negatív végkifejlettel. Keresem, hogy vajon mi lehet az, amiben én vagyok a legjobb. Arra jutok, hogy a legjobb csak abban lehetnék, hogy önmagam legyek - én hülye meg pont ezt tagadom meg magamtól.



Próbálom megtalálni az ezekből való kilábalás és a fejlődés útját. A terhesség alatt megtapasztaltam, hogy a mások fiktív véleményétől való függést, itt a lakás-magányomban úgy tudom elhessegetni, ha elhatározom mit szeretnék csinálni, és arra az egy dologra koncentrálok 100%-ban. Így inkább a - sokszor nem talált - belső motivációm kerül előtérbe, nem pedig az, hogy mások szerint valamit így vagy úgy kéne. Ha kapkodok ezerfelé és hagyom magam szétfolyni, meg a gondolataimat cikázni, kezdődik elölről a szorongás.
Ha kimegyek az utcára, vagy tömegközlekedek, már nem érdekel, ki hogyan néz rám. Ez már fejlődés, hiszen sokáig ezt is magamra vettem.
Ha levelet, üzenetet írok valakinek, és nem érkezik egy-két napon belül válasz, próbálom végre másként megindokolni a helyzetet, mint azzal a kézenfekvő okkal, hogy az illető ki nem állhat.
Ha megosztok egy számomra fontos, vicces történést az oldalamon, mindig eszembe jut, hogy ezt ki fogja rossz szemmel nézni. Próbálok arra gondolni, hogy egyrészt vállalnom kell magam, másrészt nem tartozom senkinek magyarázattal. Emellett, ha valaki nem puszta érdeklődésből, hanem rosszindulattal, hibakereső üzemmódban nézegeti az oldalamat, és nem mondja a szemembe, ha valami nem tetszik, csak saját magában fortyog, és nem jut el hozzám a rosszindulata. :)

Minél inkább tükröt tudok tartani magam elé a szorongásos állapotban, annál inkább meg tudom nyugtatni magam, megmagyarázván, hogy a feszültségem felesleges. Ki kell kerülnöm a berögzült automatizmusokat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ha szeretnél bármit hozzáfűzni, ne fogd vissza magad! ;)