Google+ Followers

2017/01/31

Külső motivációk - belső feszültség

Már régóta gondolkodom azon, hogy mi a franc bajom van, miért szorongok és agyalok annyit. Mostmár kezd körvonalazódni a kép: megfelelési kényszer, kisebbségi komplexussal és maximalizmussal fűszerezve. Amikor szépen, nyugodtan megtárgyalom magammal a dolgokat, mindig tudom, hol rontottam el, mégsem tudok az adott pillanatban tenni ellene, mert berögzültek a szervezetem helyzetekre adott válaszai - na, ezen szeretnék változtatni.
Lássunk néhány példát. A megfelelési kényszerem leginkább akkor jön elő, mikor egy adott csoporthoz szeretnék tartozni, vagy be akarom betonozni magam, mert rettegek attól, hogy kiutálnak, ha különbözöm tőlük. Kontrollálni akarom a véleményüket, pedig ez lehetetlen. Így igyekszem magam a csoportnormához alakítani, és ezáltal valamilyen szinten megtagadni önmagam. Fáj, hogy úgy érzem ilyenkor, hogy nem lehetek önmagam, de figyelek minden apró jelre. Ezeket rendszerint félreértelmezem, azonnal magamra veszem, és kitalálom, hogy XY biztosan utál, és csak a szemembe próbál többnyire kedves lenni. Így legtöbbször egy évfolyamtalálkozó, vagy bármilyen csoportos esemény nekem folyamatos törekvést és szorongást jelent. Minél közelebb állnak hozzám az adott emberek, annál inkább érzem ezt élet-halál kérdésének. A konfliktusokat kerülöm, és inkább hozok áldozatot, mint hogy haragudjanak rám, akkor is, ha az már teher. A családban jobban el tudom ugyan engedni magam, de amint érzékelem, hogy nem tetszik nekik egy-egy döntésem, az eddig említettnél százszor jobban szorongok.
Íme egy másik röhejes példa: sokáig azért olvastam Cosmo-t, mert egyesek szerint nőiesebbnek kéne lennem. Utána próbáltam megfelelni az újság által elém festett célközönség képének. Egy idő után először az jutott eszembe, hogy tökre nem felelek meg a trendi szépségideálnak. Emellett rájöttem, hogy hiába erőlködöm, nincs kedvem minden nap időmet nem kímélve sminkelni magam, a legújabb trendek követése fáraszt, és nem vagyok én az a folyton szelfiző Insta-csaj, aki sztárokat és modelleket követ. Aztán nem vettem meg többet, és leráztam magamról, hogy mit kéne.


Ehhez kapcsolódik, egymásba szövődve, a kisebbségi komplexus és a maximalizmus is. Mindig úgy hiszem, irreális módon, hogy bármibe kezdek is bele, azt tökéletesen kell megvalósítanom, sőt még annál is jobban. Mikor netán vért izzadva sikert érek el, mit veszek észre azonnal? Egyrészt, a munkám hibáit, másrészt azt, hogy megítélésem szerint mások ezerszer jobban megoldották az adott dolgot, mint én. (Képes voltam ezt arra is kiterjeszteni, hogy mások terhessége biztosan értékesebb az enyémnél, és nálam sokkal jobb és kiegyensúlyozottabb anyukák.) A dicséretet valamiért nem tudom elfogadni, mert akarok ugyan jól csinálni dolgokat, de nem hiszem el magamról, ha sikerül. A kritika viszont azonnal romba dönt, és túldramatizálom az egészet, olyannyira, hogy akár végleg fel is adok dolgokat. (Például egy ideje feladtam a rajzolást, festést, versírást, pusztán azért, mert tudom, vannak nálam sokkal jobbak, annak ellenére, hogy ezek a művészeti ágak az önkifejezésem alapvető részei voltak.)
Amikor túl kevésnek érzem magam, próbálok érdekesnek tűnni: pl. extravagánsabban vagy csinosabban öltözni; vagy be nem áll a szám, dőlnek belőlem a sztorik. Ekkor átfut az agyamon a gondolat, hogy biztosan brutál módon idegesítő vagyok, és ekkor jön a másik véglet, háttérbe húzódok és túlontúl csendes leszek.

Összességében mások véleményébe kapaszkodom, és másokhoz mérem magam, legtöbbször negatív végkifejlettel. Keresem, hogy vajon mi lehet az, amiben én vagyok a legjobb. Arra jutok, hogy a legjobb csak abban lehetnék, hogy önmagam legyek - én hülye meg pont ezt tagadom meg magamtól.



Próbálom megtalálni az ezekből való kilábalás és a fejlődés útját. A terhesség alatt megtapasztaltam, hogy a mások fiktív véleményétől való függést, itt a lakás-magányomban úgy tudom elhessegetni, ha elhatározom mit szeretnék csinálni, és arra az egy dologra koncentrálok 100%-ban. Így inkább a - sokszor nem talált - belső motivációm kerül előtérbe, nem pedig az, hogy mások szerint valamit így vagy úgy kéne. Ha kapkodok ezerfelé és hagyom magam szétfolyni, meg a gondolataimat cikázni, kezdődik elölről a szorongás.
Ha kimegyek az utcára, vagy tömegközlekedek, már nem érdekel, ki hogyan néz rám. Ez már fejlődés, hiszen sokáig ezt is magamra vettem.
Ha levelet, üzenetet írok valakinek, és nem érkezik egy-két napon belül válasz, próbálom végre másként megindokolni a helyzetet, mint azzal a kézenfekvő okkal, hogy az illető ki nem állhat.
Ha megosztok egy számomra fontos, vicces történést az oldalamon, mindig eszembe jut, hogy ezt ki fogja rossz szemmel nézni. Próbálok arra gondolni, hogy egyrészt vállalnom kell magam, másrészt nem tartozom senkinek magyarázattal. Emellett, ha valaki nem puszta érdeklődésből, hanem rosszindulattal, hibakereső üzemmódban nézegeti az oldalamat, és nem mondja a szemembe, ha valami nem tetszik, csak saját magában fortyog, és nem jut el hozzám a rosszindulata. :)

Minél inkább tükröt tudok tartani magam elé a szorongásos állapotban, annál inkább meg tudom nyugtatni magam, megmagyarázván, hogy a feszültségem felesleges. Ki kell kerülnöm a berögzült automatizmusokat.

2017/01/20

8 hét után :)

Anyának lenni mostmár sokkal jobb, bár tény, hogy még nem tudok azonosulni az érzéssel. Valahogy úgy vagyok vele, mint a "felnőttséggel": félek, hogy csak megjátszom, és továbbra sem vagyok benne biztos, hogy jól csinálom. Nem hiszem egyébként, hogy valaha is biztos leszek magamban ezzel kapcsolatban. Minden megkérdőjeleződik bennem, mégis, valamiképp határozottnak kell lennem, döntéseket hoznom, hogy egy megközelítőleg normális anyát tudjak adni a gyerekemnek. Ugyan nem látok bele mások életébe, mégis, továbbra is tele vagyok sajátos feltételezésekkel és kisebbségi komplexussal, és hajlamos vagyok azt gondolni, hogy mások biztosan jobban csinálják nálam ezt is. Főleg akkor gondolom ezt, amikor néhanapján kiborulok, és gonosznak érzem a viselkedésemet.


Mostmár úgy érzem, gyorsabban és gördülékenyebben telnek a napok, de Roxi, ahogy fejlődik, sokkal többet van ébren mint eddig, így szorosabban kell beosztanom, mit tudok egy adott napon megcsinálni a háztartásban. (Azt hiszem, anyukám rendmániájának legalább a felét örököltem, mert nem érzem jól magam, ha nincs legalább tűrhetően rendben a környezetem.)
Magamra, a minimumon kívül továbbra sincs időm, és abszolút nem vagyok a szépségápolás élő szobra, miközben a terhesség alatt még arra is volt idegzetem, hogy a ruhámhoz illő szemhéjpúder árnyalatokat, fülbevalót, gyűrűt válasszak ki az aktuális ruhámhoz (már ha indultam valahová.) Általában ebből a szempontból a nap fénypontja az esti zuhany (vagy netán, ritkább esetben fürdés), amikor Apa átveszi Roxit, és van időm kicsit a külsőmre is ügyelni. Hogy motiváljam magam kicsit a szépségápolással kapcsolatban, éltem a lehetőséggel, amit egy kedves ismerősöm kínált fel, és úgy döntöttem, elkezdek Avonozni. Nem számítok rá, hogy fú-de-meggazdagszom tőle, de ha csak a kis családunknak tudok rendelni pár cuccot kedvező áron, már jól járok vele :)
Sajnos kár volt időt szakítanom arra, hogy a testemet vizsgálgassam a tükörben, ugyanis elkezdte piszkálni az agyam mostanság az alakom elvesztése. Eddigi életemben, hála az égnek, sosem kellett ezzel foglalkoznom, és nem ismertem a súlyfelesleg fogalmát sem. Most viszont amellett, hogy kiújult a porckopásom, és már mindkét térdemen jelen van, itt vagyok egy löttyedt bőrű, kilazult izomzatú, néhány lila striával tarkított hassal, és egyelőre úgy döntöttem, a táncnak lőttek. Valahogy már semmi sem úgy működik, mint eddig, és egyelőre nincs kellő önbizalmam ennek a testnek a mutogatásához. Meg már csak-csak öregszem, egy kicsit már fel kell nőni, kijönni a rock klubokból, példát mutatni, és csak alkalmi viseletként hordani azt az acélbetétes bakancsot.

Ami Roxit illeti, az egy hónapos vizsgálatok után, miután mindent rendben találtak, és végre nem kérdezték a 24 órai pontos fogyasztását, száműztem az immár tolósúlyos mérleget a mindennapjainkból. Már csak 3-4 naponta figyelem a súlygyarapodást, és a szoptatásoknál figyelek Roxi jelzéseire, így tudom, hogy eleget eszik, és már tökre nem érdekel, hogy ez az "elég" hány gramm. Nincsenek elvárásaim, nem ítélek helyette, csak úgy gondolom, Ő majd tudja, mire van szüksége. :) Így nem idegesítem magam, és nagy kövek zúdultak le a szívemről.


Aludni végre jóval többet tudok mint eddig. Büszke vagyok a kislányomra, mert már képes hosszabb szakaszokat átaludni, és a szervezetem is hozzászokott a rövid, megszakított alvásokhoz, így nem jelent akkora traumát felkelni éjszaka, vagy hajnali 2-től 4-ig játszani. Megszűnt az az elvárásom is felé, hogy evés után rögtön, vagy rövid időn belül aludnia "kell". Ha nem álmos, úgysem tudok mit tenni... xD

Apára párszor szoktam neheztelni, pedig tudom, megérthetném, ha a hazaérkezését követő rövid rajongás után nem arra vágyik, hogy totálisan átvegye a gyerekgondozást, és én szusszanjak, hanem ő is arra vágyik munka után, hogy pihenjen kicsit. Csak az anyaság munkája közben én is vágyom a pihenésre, és nem csak azokban a pár órás szakaszokban, amit hülyeséget álmodva nagy nehezen sikerül átaludni. No meg a társaságára. Meg figyelemre, pedig tudom, hogy mostanában nem vagyok szexi. Na sebaj. Majd egyszer. xD Azon kívül, hogy ez felmerül bennem, nincs gondom Vele, mert igyekszik. :)


Szóval az élet egyelőre egyszerre mozgalmas, békés, fárasztó és szeretni való :)