Google+ Followers

2017/07/17

Anya próbál fejlődni

Lassan a nyolcadik hónapnál járunk, és rengeteg élmény, impulzus ért, aminek hatására csak eldurvult a megfelelési kényszerem. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, ellátogatok egy pszichológushoz - ezt azóta is rendszeresen megteszem. Amikor az ember eljut oda, hogy már nem mer kimenni a lakásból, "mert úgyis csak becsmérlő tekintetek vagy negatív véleményezések fogják érni", akkor bizony át kell variálni a dolgokat az agyában - ezen dolgozom én is. Egyre kevesebbszer jönnek rám a hosszan tartó, akár teljes napomat elrontó szorongások, és kezd eltűnni a homály arról, hogy ki vagyok, min kell javítanom, mire kell igazán koncentrálnom.

Legtöbbször akkor kattan ki az agyam, ha túl sokat böngészem a Fészbukot, mert ekkor azonnal arra jutok, hogy "az életem sivár és borzasztó anya vagyok", hiába fogja fel az agyam, hogy a Fészen leginkább az emberek legjobb, megszerkesztett pillanatai találhatóak. Ilyenkor hajlamos vagyok azt hinni, hogy a valós, #nofilter élet, ami velem ténylegesen történik a pesti panelban, össze sem hasonlítahtó a képeken figyelő boldog anyákéval, mosolyogós gyerekekével, a Bahamákon, Balatonon vagy akárhol nyaralókéval. Ilyenkor belesüppedek a bánatos mocsaramba, hogy nekem nem ez jut. Ha pedig valamilyen egyszerű dolog boldoggá tesz, nem lesz tőle azonnal posztolási kényszerem, mert úgy érzem ez nem elég nagy attrakció és úgyis csak én értem, engem miért tesz boldoggá. Hányszor kirakhatnám Roxi lányom mosolyát, egy jól sikerült ételt amivel vagy 2-3 órát szenvedtem, egy pohár jóleső, hideg üdítőt, vagy azt, ahogy csak odakucorodok a Férjem mellé, vagy ha késében vagyok, és az események megfelelő összejátszása és a csillagok megfelelő állása miatt mégis időben érkezem valahova, a beszélgetéseket a barátaimmal, a családommal.


Mindenközben, mégis valahogy arra viszi rá az embert az internet, hogy büszkélkedjen, bosszankodjon, vicceskedjen  vagy előálljon valami attrakcióval. Eleinte jól esett több képet, vicces kis bejegyzést, bánatot posztolni az anyasággal kapcsolatban, de rájöttem, hogy annak a közel négyszáz embernek, aki "Ismerős" státuszban van, maximum a töredékére számíthatok, ha nem erőltető jellegű véleményre, segítségre van szükségem. Persze mivel másoknál más vált be, kivétel nélkül minden alkalommal megkaptam, hogy valamit rosszul csinálok, így hát elegem lett. Az örömeimet, bánataimat már nem akarom különösebben kiposztolni, sőt, a babaképes albumom láthatóságát is korlátoztam, hiába vagyok Rá nagyon-nagyon büszke! Így tulajdonképpen nem csatlakoztam sem a "személyiségi jogos, zéró képes", sem pedig a képeket napi szinten büszkén világgá öntő anyákhoz, hanem megálltam valahol a kettő között. A grafomániám is csak eddig az abszolút nem világhírű blogig, illetve az "érzelemkiöntő" füzeteimig terjed.
 

Emellett még mindig valamiféle skizofrén üemmódban él bennem a NŐ, a FELESÉG és az ANYA, sőt néha még a GYEREK is. Ha az egyik vagyok, nem vagyok a másik. Nem sikerült még őket egy komplex, együttműködő egésszé összegyúrni, pedig nagy szükségem lenne rá. Hiszen sok feszültség van még ezek között a szerepek között, hiszen akadnak dolgok, amiket az egyik nyugodt szívvel megtehet, de ezzel csak fájdalmat okoz egy vagy több másiknak. És természetesen leginkább az ANYA van előtérben. Pedig ő a leginkább tapasztalatlan, és néha fogalma sincs, mit rejt a holnap.

2017/05/09

Én kérjek elnézést...? Inkább megértést kérek!

Szinte hihetetlen, hogy már közel fél év telt el! Mostanában sok szorongás halmozódott fel bennem az életemmel kapcsolatban, és sok furcsa reakcióval találkozom. Így hát szeretnék újabb betekintést adni az anyai életbe.

Mindig, amikor új fejlődési szakaszhoz érkezünk, kétségbeesem egy kicsit. Az újdonságot általában az jelzi, hogy valami, ami eddig működött, és megoldott nehezebb helyzeteket, már nem válik be, vagy nem elegendő. Ilyenkor meg kell változtatnom a napok menetét, és idő, mire megszokjuk. Néha félek, hogy nem vagyok elég, nem foglalom le Roxit megfelelően, és nem nyújtok neki elég segítséget, lehetőséget a nyiladozó értelmének fejlődéséhez. Mivel sem az orvosunk, sem a védőnő nem lát rajta súlyos soványságot vagy gyoggyantságot, ami aggodalomra adna okot, talán mégis rendben van ez a gyerek. ;)

Nehéz kezelni, amikor több irányból megkapom, hogy mi mindenre kéne még időt szakítanom, és hogy mennyire kellene ragyognia a háztartásomnak, mert x és y ezt meg tudta csinálni. De amikor nem sokat alszol (mert végre este, éjszaka van némi időd magadra, míg bele nem fáradsz), és korán reggel már mosolyogva játszik a gyereked, miközben te még vagy 3-5 órát tudnál aludni; nem marad sem a napi alvásai alatt, sem éjjel fizikai és lelki erőd ahhoz, hogy a halogatott és számodra legutálatosabb házimunkákkal akarj foglalatoskodni. (Ilyenkor inkább alámerülök egy könyvbéli vagy virtuális valóságba.)

Az anyaság azzal jár, hogy - főleg az elején - sajnos nemigen tündökölhetek sem a Nő, sem a Barát szerepében, sem más olyan szerepben, ami eddig megszokott volt tőlem. Van, aki mellettem maradt, van akinek megszűntem létezni, van aki szűkszavúbbá, tartózkodóbbá vált - nem tudom, azért-e, mert nem akar zavarni, vagy azért, mert nehezményezi, hogy nem tudok olyan aktivitást mutatni a kapcsolatunkban, mint addig. Ezzel - ami egyébként rendszeresen előjövő szorongást okoz nálam - csak annyit tudok tenni, hogy bízom az emberekben és az őszinteségükben; bízom abban, hogy ha gond van velem, és változtatnom kell valamin, azt megtudom, megkapom szépen az arcocskámba, szemtől szemben, és ez alapján megoldást tudok keresni a helyzetre. Nyitott vagyok ilyesmire, még akkor is, ha nagy mélypontnak élem meg, ha megbántottam valakit, és kudarcot vallottam - mert nem állt szándékomban. De amíg nem tudom, mi a baj egész pontosan, csak feltételezésekbe tudok bocsátkozni, és szokás szerint eljutni oda, hogy valami gáz van velem... Így hát kérlek, mondjátok el, ha bántalak Titeket!

Egyébiránt: kérjek elnézést, amiért nem tudom csak úgy, sitty-sutty felkapni a kabátom, hogy lelépjek otthonról? Erre csak azt tudom mondani, hogy majd Te is megtapasztalod, ha lecsapolja minden erődet a melód, vagy ha szülő leszel, hogy milyen áldás tud lenni az, ha csak úgy ülsz, otthon, a csendben; amikor végre mindennel, amit muszáj megcsinálni, végeztél, és örülsz, hogy luk van a fenekeden. Egy csajos, vagy netán páros kimenő megszervezése sokszor nem egyszerű. Aztán nem vagy otthon. És csak arra gondolsz, mégis mi van otthon, és hogy jól van-e a gyereked. És ha véletlenül elfeledkezel erről a szorongásról, tízszeresen tér vissza, mert bűntudatod lesz, amiért elfelejtetted, és ki mertél kapcsolni. És nem direkt csinálod, ez ösztönösen így van.

Kérjek elnézést, amiért, ha kérdezik, hogy vagyunk, bizony csakis arról tudok mesélni, amit a lakásban, a babával töltött napjaim alatt tapasztalok, és "nincs velem semmi izgi"? Hát bocs. Már a terhesség is korlátozott, a csodálatos eredménye pedig még 10-szer annyira. Ilyenkor muszáj vagyok egy eléggé beszűkült életet élni, mert a helyzetünk bizony így kívánja. Nekem tényleg ilyen a napom. Pelenkázok, öltöztetek, etetek, szórakoztatok; ha olyan az idő, sétálunk, családtagokat látogatunk (berámolva a fél házat a kocsiba), meg viszem a védőnőhöz, vagy a gyermekorvoshoz. That's all folks.

Azért, ha valaki más esetleg irigyli az állapotomat, semmiképp nem tudok elnézést kérni. Emlékszem arra, milyen volt, mikor azt éreztem, mindenkinek, aki terhes, meg gyereke van, milyen jó lehet, és vajon mindez nekem miért nem adatik meg. Ettől viszont még az én problémám maradt az ezek iránti sóvárgás, de nem romlott meg az adott páros, vagy illető a szememben. Sajnos léteznek olyan emberek is, akik a saját személyük elleni támadásnak vélik, ha másnak valami összejött, ami nekik nem. Ezzel én sajnos nem tudok mit kezdeni. Ha bárki kérdez, szívesen válaszolok; ha tanácsra, tippre van szükség, elmondom, nálam, az én gyerekemnél mi működött (és nem akarom ezt senkire egyetemes igazságként kényszeríteni, mert minden terhesség, anya, gyerek más! ;))

Amikor segítenek az emberek bemenni egy ajtón, felszállni egy járműre, miközben a babakocsival küzdök, kellemes érzés tölt el. Amikor viszont nekem kéne elnézést kérnem a létezésünkért, és a helyért, amit a babakocsival együtt foglalunk, igencsak fel tudom húzni magam. Próbálok a lehető leghamarabb átkelni a boltokon, a szűk folyosókkal, sűrűn használva az 'Elnézést' szót, jelezve, hogy szeretnék elhúzni az adott helyszínről, mégis rámciccegnek egyesek... Vagy ha villamoson a babakocsis helyre ténylegesen odatesszük a kocsit, és netán le is ülünk a gyerek mellé. Vannak ilyen és hasonló, kellemetlen helyzetek.

Summa summarum: nem akarom, hogy sajnáljanak az anyaság miatt, hiszen ez egyáltalán nem sajnálatos állapot! Inkább csak értsenek meg. Nehéznek élem meg a beszűkültséget, és azt, hogy az időmet a Kisfőnök osztja be. Nehéznek éli ezt meg a random döntések alapján őrült jó élményeket szerző énem is, mikor úgy érzem, mindenből kimaradok, és mindenki életéről lemaradok, aki fontos nekem. Tudom, mindig is lesznek kiállhatatlan, bunkó emberek. Jó lenne egyszerűen csak empátiát és őszinteséget kapni. Meg néha egy kis csendespihenőt. ;)

2017/04/12

Nekem nem fog menni a "varázslatos fél év"...

A szoptatásnak kellene adnia az anya-gyerek kapcsolat egyik legszebb, legbensőségesebb mozzanatát. Nekem már sajnos a kezdetek óta nem az. A mai világ - és nem tudom, régen is így volt-e - csak egy fura teljesítménykényszerbe hajszolja az anyákat. Engem legalábbis sikerült.

Felnőttünk mi is és anyáink, nagyanyáink is valamiképpen, korai hozzátáplálással, vízzel és teával, feles és háromnegyedes tejekkel, és minden olyannal, amit ma borzasztóan károsnak kiáltanak ki. Manapság viszont az a meglátás van a köztudatban, hogy fél évig kizárólag és igény szerint szoptassunk. Semmi víz, semmi tea, semmi egyéb, legfeljebb tápszer, ha nagyon nem megy. Én pedig, gondolom, nem vagyok egyedül, amikor úgy érzem, ez az egész valahogy nem stimmel.

Minden a kórházban kezdődik. A szülőszobán, annak ellenére, hogy elméletileg egyedül hagyják az anyát a párjával és a kisbabájával, nekem többek közt főként az maradt meg, hogy a császármetszés után szétfolyva fekszem, és állandóan mászkálnak körülöttem, és a fáradt kisbaba fejét rakosgatják a mellemre. Persze ez fontos, hiszen a kolosztrum igazi immunbomba, de közönség előtt hol az intimitás?

Amikor már együtt voltunk a gyermekágyon, akkor is csak jöttek, hogy szoptassak, szoptassak igény szerint. Semmi víz, semmi tea. Az én gyerekem vagy aludt, vagy azt követelte, hogy folyamatosan a mellemen lógjon. Nem volt semmi átmenet. Én pedig szoptattam és szoptattam, és úgy éreztem, hiába. Az egyetlen ember, akit elviseltem magam mellett, az anyám volt, és az ő segítsége. Látogatások alatt is kellett szoptatnom, hiszen a lányom gyomra üres maradt. Kint zajongtak az emberek, én pedig a behúzott függöny mögött, félve, hogy mégis mindenki engem les, próbáltam nyugodtan szoptatni. Hát nem jött össze. A baba pedig vagy sírt, vagy aludt, ha lekerült a mellről.

A második napon kezdődött csak az igazi teljesítménykényszer. El kellett kezdeni mérni a szoptatásokat. Legtöbbször nulla sikerült, egyszer véletlenül 5 vagy 10 gramm volt kimutatható. Én pedig hiába szajkóztam egészen estig, hogy nincs tejem, míg más anyukák, - még császárosok is! - simán 25 grammokat mértek. És persze ilyenkor ne aggódjak, és ne érezzem magam egy kudarcot vallott anyának, aki nem tudja táplálni a gyerekét, ugye? Ne érezzem magam értéktelenebbnek, miközben sem megszülni nem tudtam, de még szoptatni sem tudom, miközben mást sem hallok, minthogy anyatejet, és csak anyatejet fél évig? Minden nap bőgtem a kórházban, legalább kétszer. Főleg akkor, amikor még érzéketlen hangnemben visszakérdezett egy-egy ott dolgozó, hogy "Most miért sír, anyuka?"

Az utolsó éjszaka végre valaki hitt nekem: egy kedves szülésznő segített átmasszírozni a mellemet és lefejni a kvázi semmit, miután ismét nem mérhető mennyiséget szopott a baba, pedig másfél órán keresztül tettem egyik mellről a másikra. Elvitte meztelen mérésre, és mint kiderült, a gyerekem kb 400 grammot fogyott, ami már bőven túllépte a normális 10%-os szintet, így kaptunk tápszert a szoptatás mellé. A 20 ml tápszert csak az első alkalommal fogyasztotta el, ezután leginkább kiböfizte, vagy egyenesen kihányta. Az utolsó nap délutánjára végre lett elegendő tejem ahhoz, hogy tápszer nélkül is megússzuk. Alig vártam, hogy hazajöjjünk, ahol talán nem piszkál senki, méregethetek egyedül, és az anyukák segítenek. Itthon, a nyugalomban rendeződni látszott minden, legalábbis volt tejem.

Ezután találkoztam a védőnővel és a gyerekorvossal. Természetesen az én lányom a lejegyzett számok szerint nem hozta az elvárt fejlődési normát, annak ellenére, hogy háromóránként szoptattam, és felkeltettem akkor is, ha aludt, hogy egyen. Mivel nem volt megfelelő a súlygyarapodása, le is hívtak a rendelőbe próbaszoptatásra. Mértünk, majd átkísértek az egyik vizsgálószobába, és a védőnő ellenőrizte, hogy vajon nem vagyok-e totál idióta. Hiába mondtam, hogy már van tejem, rendesen bekapja a bimbót a baba, van vákuum, tejkómában böfiztetem és jókat alszik, stb... Nagyon is mérhető, 100 grammos szopás után távoztunk. A születési súlyt kb háromhetes kor körül lépte át, miközben a norma a 10-14. nap...

A szoptatás azóta is egy feszültséggel teli élmény, nem pedig a romantikus összebújás pillanata. Folyamatosan azon gondolkodom közben, hogy vajon eleget eszik-e. Továbbá kiidegelt a digitális mérleg, néha az új tolósúlyos is kiidegel. A súlygyarapodás hol befért az elvárt normába, hol nem. De inkább nem. Igenis az órát néztem, így sikerült kialakítanom azt, hogy a hosszabb alvásait már egy ideje éjszakára időzíti. Hogy ki tudja szegénykém aludni magát, már egy ideje nem keltegetem éjszaka, és nappal sem, ha nem muszáj, így csak 5-6 alkalommal eszik. Ha előbb megéhezik, mint 3 óra, előbb is megetetem, ha később, akkor hát később. Tehát ne mondja senki, hogy nem alkalmazkodom az igényeihez.

A súlymérések alapján kiderült, hogy nem elég. Elkezdett fogyni. Egyre többször lett éhes, előfordult, hogy már újból hétszer etettem, de hiába. Ennyi telik tőlem. Próbálok változatosan étkezni, legalább napi 3 főétkezést tartani, és közben is egészséges nasikat enni. Terhesvitamint szedek, és sokat iszom. Másfél liter szoptatós teát, plusz egy litert minimum. Átolvastam az LLL szoptatós füzetét és igyekeztem hozzájuk hasonló, hivatalos forrásokból meríteni. Próbáltam szoptatás után fejni, de volt, hogy a mellem nem tudta tartani a tempót, mire a kislányom megéhezett. De ennek legalább annyi haszna volt, hogy vésztartalékot képeztem, jópár zacskóval. Amikor próbáltam, milyen egyáltalán nem fejni, az eleinte fájdalommal járt, majd már ez sem számított semmit. Eddig általában egy evésnél egy mellből szoptattam, és minden rendben volt. Mióta, úgy tűnik, fogyóban a tej, többször is próbáltam két mellből szoptatni, napokon keresztül, de annak az lett a vége, hogy mindkét mellem halálra lett szívva, és egyik sem tudott megfelelően újratöltődni a következő etetésre, és a lányom két mell után is csak egyre éhesebb maradt. Igenis próbálkozom. Mindennel, amit csak hallok. Folyamatosan fogyasztom literszámra a Laktoherb teát, és mellé a homeopátiás Urtica Urens golyókat. Próbáltam már a köménymagos levest, szintén literszámra, az alkoholmentes sört és a barna sört is. Karamalz italhoz még nem tudtam hozzájutni, és lestyán levelet sem főztem még ki tejben. A tejem mennyisége ugyanannyi, akármit csinálok, sőt, egyre kevesebb, és a babának már rég nem elég.

Már nem vádolom magam, nem idegeskedem, inkább beletörődtem. A hűtőből már kifogytak a fagyasztott tejtartalékok, és felbontásra került a tápszeres doboz. Miután elalszik, igyekszem maximálisan magamnak szentelni a maradék ébren töltött időt, nyugalomban. Mióta átalussza az éjszakát, kialszom magam. A stresszelés, görcsölés kiiktatása nehezebb. Ráadásul már a ciklusom is újra beindult, ki tudja, talán az is baj.

Beszéltem Anyával. Elővette a régi füzeteket, amikben a súlygyarapodásunkról írt. Mindhármunknak nagyobb súlya volt Roxi jelenlegi súlyánál. Még az anno saját felelősségre, 2260 grammal hazahozott, koraszülött öcsémnek is nagyobb volt a súlya három hónapos korára, mint most a csak anyatejes lányomnak. Korán lettünk hozzátáplálva, mégsem haltunk bele.... Ő azt mondja nekem folyamatosan, hogy ha egy kis gyümölcslevet, meg anyatejjel pépesített krumplit kap, minden rendbe fog jönni.

Beszéltem erről a védőnővel és a gyermekorvossal. Most a maradék, kevés tejem, bébiételek és tápszer segítségével próbálkozunk. Igyekszem eltalálni a megfelelő mennyiségeket a pótláshoz, a megfelelő súlygyarapodáshoz. Szoptatok, fejek, eszem-iszom a serkentőket, folytatom a küzdelmet, hogy legalább egy keveset meg tudjak tartani neki. Ételből pedig mindig csak annyit kap, amennyi jólesik, és még szereti is. :) Szóval bocs LLL, bocs világ, de nálam valahogy nem válnak be a dolgok.

2017/02/13

Lady Cigarette

Stílusos ruhája felpattan kezedben,
Hisz remegve vártad vele a találkát:
Hiányzott már, hisz rajta járt az eszed,.
Mikor lesz rá időd,
Néhány csalfa perced,
Hogy ne lessenek árgus szemek,
Míg öleled őt,
S bűntudatod mélyen eltemeted?
Pedig hűségre, tisztaságra 
Igaz szóra tettél sokszor ígéretet!

Hozzáérsz, s teste máris gyullad:
Vágyad tüze lobbantja lángra,
Kerek, formás testét ajkad közé veszed,
S belemélyedsz édes illatába.
Kezedben tartod, gyengéden, szinte lángol,
Csakis érted ég el, 
S minél többet érzel,
Annál jobban akarod.
Dopaminfröccsbe fúlt aggyal
Vágyad kihaló füstjét fújod,
Tekinteted ellágyul,
Vágyad elcsendesedett,
s Lady Cigarette
Teste hamvába holt,
S annak illanó füstjébe fullad.

Ígéred, minden nap, hogy elhagyod:
De vágysz többre, vágyod újra,
Elrejtenéd őt a túlvilágon túlra;
S otthonodba érve reméled,
Hogy elhagytad halálos illatát,
Hogy szád sem viseli csókja nyomát,
Hogy kezeden nem marad idegen érintés;
S rájössz, nem megy ez neked:
Kibújik a földből, s vadul támad rád
Élve elföldelt bűntudatod.

Hazaérve asszonyod mosolya halovány.
Tudja, de hinni akarja,
Hogy ez most nem csak egy hazug mutatvány.
Kérdez, ezerszer, és vádol,
Millió kételye marja,
Sírva kikel magából,
Kérdi, mi hiányzik itthon?
Válaszod: semmi. 
Pedig kell, hogy legyen valami,
Ha szenvedélyed erősebb nálad,
Te pedig hagyod, és megrántod a vállad.
Végül rád hagyja, élj csak kettős életet...
Lady Cigarette csak öl, és nem szeret.



2017/01/31

Külső motivációk - belső feszültség

Már régóta gondolkodom azon, hogy mi a franc bajom van, miért szorongok és agyalok annyit. Mostmár kezd körvonalazódni a kép: megfelelési kényszer, kisebbségi komplexussal és maximalizmussal fűszerezve. Amikor szépen, nyugodtan megtárgyalom magammal a dolgokat, mindig tudom, hol rontottam el, mégsem tudok az adott pillanatban tenni ellene, mert berögzültek a szervezetem helyzetekre adott válaszai - na, ezen szeretnék változtatni.
Lássunk néhány példát. A megfelelési kényszerem leginkább akkor jön elő, mikor egy adott csoporthoz szeretnék tartozni, vagy be akarom betonozni magam, mert rettegek attól, hogy kiutálnak, ha különbözöm tőlük. Kontrollálni akarom a véleményüket, pedig ez lehetetlen. Így igyekszem magam a csoportnormához alakítani, és ezáltal valamilyen szinten megtagadni önmagam. Fáj, hogy úgy érzem ilyenkor, hogy nem lehetek önmagam, de figyelek minden apró jelre. Ezeket rendszerint félreértelmezem, azonnal magamra veszem, és kitalálom, hogy XY biztosan utál, és csak a szemembe próbál többnyire kedves lenni. Így legtöbbször egy évfolyamtalálkozó, vagy bármilyen csoportos esemény nekem folyamatos törekvést és szorongást jelent. Minél közelebb állnak hozzám az adott emberek, annál inkább érzem ezt élet-halál kérdésének. A konfliktusokat kerülöm, és inkább hozok áldozatot, mint hogy haragudjanak rám, akkor is, ha az már teher. A családban jobban el tudom ugyan engedni magam, de amint érzékelem, hogy nem tetszik nekik egy-egy döntésem, az eddig említettnél százszor jobban szorongok.
Íme egy másik röhejes példa: sokáig azért olvastam Cosmo-t, mert egyesek szerint nőiesebbnek kéne lennem. Utána próbáltam megfelelni az újság által elém festett célközönség képének. Egy idő után először az jutott eszembe, hogy tökre nem felelek meg a trendi szépségideálnak. Emellett rájöttem, hogy hiába erőlködöm, nincs kedvem minden nap időmet nem kímélve sminkelni magam, a legújabb trendek követése fáraszt, és nem vagyok én az a folyton szelfiző Insta-csaj, aki sztárokat és modelleket követ. Aztán nem vettem meg többet, és leráztam magamról, hogy mit kéne.


Ehhez kapcsolódik, egymásba szövődve, a kisebbségi komplexus és a maximalizmus is. Mindig úgy hiszem, irreális módon, hogy bármibe kezdek is bele, azt tökéletesen kell megvalósítanom, sőt még annál is jobban. Mikor netán vért izzadva sikert érek el, mit veszek észre azonnal? Egyrészt, a munkám hibáit, másrészt azt, hogy megítélésem szerint mások ezerszer jobban megoldották az adott dolgot, mint én. (Képes voltam ezt arra is kiterjeszteni, hogy mások terhessége biztosan értékesebb az enyémnél, és nálam sokkal jobb és kiegyensúlyozottabb anyukák.) A dicséretet valamiért nem tudom elfogadni, mert akarok ugyan jól csinálni dolgokat, de nem hiszem el magamról, ha sikerül. A kritika viszont azonnal romba dönt, és túldramatizálom az egészet, olyannyira, hogy akár végleg fel is adok dolgokat. (Például egy ideje feladtam a rajzolást, festést, versírást, pusztán azért, mert tudom, vannak nálam sokkal jobbak, annak ellenére, hogy ezek a művészeti ágak az önkifejezésem alapvető részei voltak.)
Amikor túl kevésnek érzem magam, próbálok érdekesnek tűnni: pl. extravagánsabban vagy csinosabban öltözni; vagy be nem áll a szám, dőlnek belőlem a sztorik. Ekkor átfut az agyamon a gondolat, hogy biztosan brutál módon idegesítő vagyok, és ekkor jön a másik véglet, háttérbe húzódok és túlontúl csendes leszek.

Összességében mások véleményébe kapaszkodom, és másokhoz mérem magam, legtöbbször negatív végkifejlettel. Keresem, hogy vajon mi lehet az, amiben én vagyok a legjobb. Arra jutok, hogy a legjobb csak abban lehetnék, hogy önmagam legyek - én hülye meg pont ezt tagadom meg magamtól.



Próbálom megtalálni az ezekből való kilábalás és a fejlődés útját. A terhesség alatt megtapasztaltam, hogy a mások fiktív véleményétől való függést, itt a lakás-magányomban úgy tudom elhessegetni, ha elhatározom mit szeretnék csinálni, és arra az egy dologra koncentrálok 100%-ban. Így inkább a - sokszor nem talált - belső motivációm kerül előtérbe, nem pedig az, hogy mások szerint valamit így vagy úgy kéne. Ha kapkodok ezerfelé és hagyom magam szétfolyni, meg a gondolataimat cikázni, kezdődik elölről a szorongás.
Ha kimegyek az utcára, vagy tömegközlekedek, már nem érdekel, ki hogyan néz rám. Ez már fejlődés, hiszen sokáig ezt is magamra vettem.
Ha levelet, üzenetet írok valakinek, és nem érkezik egy-két napon belül válasz, próbálom végre másként megindokolni a helyzetet, mint azzal a kézenfekvő okkal, hogy az illető ki nem állhat.
Ha megosztok egy számomra fontos, vicces történést az oldalamon, mindig eszembe jut, hogy ezt ki fogja rossz szemmel nézni. Próbálok arra gondolni, hogy egyrészt vállalnom kell magam, másrészt nem tartozom senkinek magyarázattal. Emellett, ha valaki nem puszta érdeklődésből, hanem rosszindulattal, hibakereső üzemmódban nézegeti az oldalamat, és nem mondja a szemembe, ha valami nem tetszik, csak saját magában fortyog, és nem jut el hozzám a rosszindulata. :)

Minél inkább tükröt tudok tartani magam elé a szorongásos állapotban, annál inkább meg tudom nyugtatni magam, megmagyarázván, hogy a feszültségem felesleges. Ki kell kerülnöm a berögzült automatizmusokat.

2017/01/20

8 hét után :)

Anyának lenni mostmár sokkal jobb, bár tény, hogy még nem tudok azonosulni az érzéssel. Valahogy úgy vagyok vele, mint a "felnőttséggel": félek, hogy csak megjátszom, és továbbra sem vagyok benne biztos, hogy jól csinálom. Nem hiszem egyébként, hogy valaha is biztos leszek magamban ezzel kapcsolatban. Minden megkérdőjeleződik bennem, mégis, valamiképp határozottnak kell lennem, döntéseket hoznom, hogy egy megközelítőleg normális anyát tudjak adni a gyerekemnek. Ugyan nem látok bele mások életébe, mégis, továbbra is tele vagyok sajátos feltételezésekkel és kisebbségi komplexussal, és hajlamos vagyok azt gondolni, hogy mások biztosan jobban csinálják nálam ezt is. Főleg akkor gondolom ezt, amikor néhanapján kiborulok, és gonosznak érzem a viselkedésemet.


Mostmár úgy érzem, gyorsabban és gördülékenyebben telnek a napok, de Roxi, ahogy fejlődik, sokkal többet van ébren mint eddig, így szorosabban kell beosztanom, mit tudok egy adott napon megcsinálni a háztartásban. (Azt hiszem, anyukám rendmániájának legalább a felét örököltem, mert nem érzem jól magam, ha nincs legalább tűrhetően rendben a környezetem.)
Magamra, a minimumon kívül továbbra sincs időm, és abszolút nem vagyok a szépségápolás élő szobra, miközben a terhesség alatt még arra is volt idegzetem, hogy a ruhámhoz illő szemhéjpúder árnyalatokat, fülbevalót, gyűrűt válasszak ki az aktuális ruhámhoz (már ha indultam valahová.) Általában ebből a szempontból a nap fénypontja az esti zuhany (vagy netán, ritkább esetben fürdés), amikor Apa átveszi Roxit, és van időm kicsit a külsőmre is ügyelni. Hogy motiváljam magam kicsit a szépségápolással kapcsolatban, éltem a lehetőséggel, amit egy kedves ismerősöm kínált fel, és úgy döntöttem, elkezdek Avonozni. Nem számítok rá, hogy fú-de-meggazdagszom tőle, de ha csak a kis családunknak tudok rendelni pár cuccot kedvező áron, már jól járok vele :)
Sajnos kár volt időt szakítanom arra, hogy a testemet vizsgálgassam a tükörben, ugyanis elkezdte piszkálni az agyam mostanság az alakom elvesztése. Eddigi életemben, hála az égnek, sosem kellett ezzel foglalkoznom, és nem ismertem a súlyfelesleg fogalmát sem. Most viszont amellett, hogy kiújult a porckopásom, és már mindkét térdemen jelen van, itt vagyok egy löttyedt bőrű, kilazult izomzatú, néhány lila striával tarkított hassal, és egyelőre úgy döntöttem, a táncnak lőttek. Valahogy már semmi sem úgy működik, mint eddig, és egyelőre nincs kellő önbizalmam ennek a testnek a mutogatásához. Meg már csak-csak öregszem, egy kicsit már fel kell nőni, kijönni a rock klubokból, példát mutatni, és csak alkalmi viseletként hordani azt az acélbetétes bakancsot.

Ami Roxit illeti, az egy hónapos vizsgálatok után, miután mindent rendben találtak, és végre nem kérdezték a 24 órai pontos fogyasztását, száműztem az immár tolósúlyos mérleget a mindennapjainkból. Már csak 3-4 naponta figyelem a súlygyarapodást, és a szoptatásoknál figyelek Roxi jelzéseire, így tudom, hogy eleget eszik, és már tökre nem érdekel, hogy ez az "elég" hány gramm. Nincsenek elvárásaim, nem ítélek helyette, csak úgy gondolom, Ő majd tudja, mire van szüksége. :) Így nem idegesítem magam, és nagy kövek zúdultak le a szívemről.


Aludni végre jóval többet tudok mint eddig. Büszke vagyok a kislányomra, mert már képes hosszabb szakaszokat átaludni, és a szervezetem is hozzászokott a rövid, megszakított alvásokhoz, így nem jelent akkora traumát felkelni éjszaka, vagy hajnali 2-től 4-ig játszani. Megszűnt az az elvárásom is felé, hogy evés után rögtön, vagy rövid időn belül aludnia "kell". Ha nem álmos, úgysem tudok mit tenni... xD

Apára párszor szoktam neheztelni, pedig tudom, megérthetném, ha a hazaérkezését követő rövid rajongás után nem arra vágyik, hogy totálisan átvegye a gyerekgondozást, és én szusszanjak, hanem ő is arra vágyik munka után, hogy pihenjen kicsit. Csak az anyaság munkája közben én is vágyom a pihenésre, és nem csak azokban a pár órás szakaszokban, amit hülyeséget álmodva nagy nehezen sikerül átaludni. No meg a társaságára. Meg figyelemre, pedig tudom, hogy mostanában nem vagyok szexi. Na sebaj. Majd egyszer. xD Azon kívül, hogy ez felmerül bennem, nincs gondom Vele, mert igyekszik. :)


Szóval az élet egyelőre egyszerre mozgalmas, békés, fárasztó és szeretni való :)