Google+ Followers

2016/12/04

Megszületett!!! - Élménybeszámoló az első másfél hétről

Vicces, hogy mihelyt megírtam az elmélkedést a szüléssel kapcsolatban, az máris elindított valamit... xD Úgy látszik erre volt szüksége a szervezetemnek és a lelkemnek is, hogy helyretegyem ezt magamban egy kicsit ezt a témát.

Még aznap (22-én), hazaérve az orvostól, elkezdett húzni kicsit a derekam 8 óra fele. Nem ijedtem meg, nem volt vészes, bár addig ilyesmit nem éreztem. Lefeküdtem szépen aludni, és este 11 után elkezdődtek a fájások. El sem akartam hinni! Amikor a hasam egy kemény gömbbé feszült össze, és egyre gyakrabban éreztem alhasi fájdalmat, elkezdtem figyelgetni az órát. Amikor már negyedóránként jöttek ezek a fájdalmak és némelyiktől kezdtem kissé csillagokat látni, felhívtam hajnalban az orvost, hogy ez vajon tényleg az-e, ő pedig berendelt a szülőszobára. Mondta, hogy nem kell rohanni, mint az őrült, készüljek össze nyugodtan, és cirka egy óra múlva találkozunk.
Szépen felkeltettem a Férjemet, aki úgy pattant ki az ágyból vörös szemekkel, mint valami időzített bomba. Én viszont két fájdalom között békésen lezuhanyoztam, magamra dobáltam a lehető legkényelmesebb, és legegyszerűbben levehető ruhákat, és navigáltam a szülési csomagok összepakolását.

Még a kórházba érve is kellőképp vidám hangulatom volt, behívtak, fel is tettek CTG-re. Akkor már ötpercenként vagy hamarabb érkeztek a fájások, már egy kicsit elkezdtem kipréselni magamból, hogy aztakurvapicsába, de csak szép halkan... :D Megmérték a vércukromat is, és elküldtek vizeletmintát adni. Az ügyeletes doktornő is megvizsgált, és arra jutottunk, hogy hurrá, tényleg igazi fájásokról van szó, és már meg van rövidülve a méhszájam. Elszaladt telefonálni az orvosomnak és a "császár-teamnek", kikérte az osztályvezető főorvos áldását, és felvett a kórházi osztályra. Megmutatták, melyik szülőszoba lesz a miénk, de nem hagytak már tovább szenvedni, mert megérkezett az orvosom, így jöhetett az előkészítés: beleegyező nyilatkozatok aláírása, vetkőzés, kórházi hátul kötős köpenyke, infúzió, vérvétel, és már vittek is át a műtőbe.

Addigra már remegtem a stressztől, és az ottani hidegtől csak még inkább rám jött a remegés. Bevallom, féltem a gerincbe szúrt érzéstelenítőtől, mert addig soha életemben nem éltem át ilyesmit. Baromi nagy önuralomra volt szükségem, hogy abbahagyjam a remegést, miközben éppen domborítom a hátam egy fájás közepén az altatós doktornőnek... Szinte azonnal elzsibbadt a bal lábam, majd a fenekem és minden más, végül a jobb lábam. Ettől csak még idegesebb lettem, mert zavart, hogy végig észnél leszek és semmi uralmam nincs a testem felén, amit épp élettelen virsliként pakolnak-ide oda. Akkor is megijedtem, amikor még éreztem, ahogy a hasamat kenik le a csodás narancssárga fertőtlenítővel. A doktornő megnyugtatott, hogy mire végeznek, már a hasamat sem fogom érezni, és tényleg így lett, ettől függetlenül továbbra is remegtem mint az állat, és a rám szerelt vérnyomásmérő folyton kiakadt. Mivel a bal kezemben infúzió volt, a jobbon pedig vérnyomásmérő, ha lehet, még korlátozottabbnak éreztem magam.

Ezután némi matatás következett, majd szólt az altatóorvos, hogy most egy kis húzkodást, majd nyomkodást fogok érezni... és végül a fejem elé szerelt zöld lepedő fölött megláthattam, ahogy sírva bugyborékol a kisbabám, amitől a remegés mellé még sírás is jött rám. Végül felhívták a figyelmem a szomszéd helyiségből figyelő Férjemre is, és mindez egy pillanatra megnyugtatott, megkönnyebbültem, hogy a baba is rendben van.

Ezután fura, szörcsögő hangokat hallottam, és néha égett szagot éreztem, remegtem tovább, és csak vártam, mikor lesz már vége... A méhem kitakarítása és az összevarrásom jóval több időt vett igénybe, mint a baba kiemelése. Mindeközben behozták a már megfürdetett, bebugyolált kislányomat, és adhattam neki egy puszit. Addig és azután pedig Apával tölthette az időt.
A műtőben egyébként jó hangulat volt, próbáltak velem beszélgetni, hogy eltereljék a figyelmem. Mikor végre átfektettek az ágyra a műtét végeztével, és csak remegtem tovább, kicsúszott a számon egy basszameg, amin csak jót röhögtek, de mondták, hogy abszolút megértenek.

Betoltak a szülőszobára, eltakartak egy paravánnal, majd megérkezett a Férjem és a csodaszép kisbabám, akit végre jobban megnézhettem. 3420 gramm és 54 cm tömör gyönyör. :) Megviselt volt még, de tényleg csodaszép, és amint a kis meleg testét meg tudtam ölelni, azonnal abbamaradt a remegés. Néha sírdogált, megpuszilgattam, beszéltem hozzá, és leeresztettem. Úgy éreztem, a lehető leginkább elégedett vagyok magammal és az ég világon mindennel. A csecsemős nővérek segítettek mellre tenni, hogy elkezdjünk a szoptatás tényével is ismerkedni. Nagyon jó volt, hogy végül hagytak minket hármasban lenni nagyjából egy órát, mielőtt a babát elvitték és engem is áttoltak a megőrzőszobába.


A megőrzőszobában anya segített kipakolni a legszükségesebb holmikat. Utána kellemes hangulatban zsibbadtam, pedig éreztem, hogy megy kifelé a fájdalomcsillapító és az érzéstelenítő a műtéti hegemből. Mindeközben baromi nagy koncentrációval próbáltam mozgásra bírni a lábujjaimat, hátha már sikerülhet. xD Nagyjából félóránként, óránként bejött a nővér, segített inni, ellenőrizte az infúziót, és nyomkorálta a hasamat, hogy ellenőrizze a vérzést...Na attól általában elsírtam magam, annyira fájt, dehát ezt sajnos kötelező volt neki megcsinálni.

Nagyjából hat óra után tudtam felkelni, előtte már kicsit behozták hozzám a babát, hogy ölelgethessem. Mindketten ki voltunk merülve, de ez így volt rendjén. :) Miután segített a nővér lefürödni, újból össze kellett pakolni, és átköltözni egy másik szobába. Oda már kínok kínjával, de gyalog mentem, magammal cipelve a helyes kis üvegcsét, ami sebemből lógott ki. Ezután kezdődött a horror... legalábbis én annak éltem meg.

A következő három napban, ha nem lett volna mellettem a lehető legtöbbet nővérruhában anyukám, és néhány rendes volt kolléganője, akik rendszeresen benéztek hozzám, biztos, hogy még jobban kiborulok, mint egyébként... Sajnos a gyermekágyas osztály az adott helyen nem épp egy leányálom. Sajnos a legtöbb csecsemős nővér vagy védőnő lenézően, bunkón viselkedett, vagy leszarom módon. Az volt itt a módi, hogy hiába nem tudsz még szoptatni, és nem lakik jól a gyereked a pár csepp kolosztrumoddal, egy korty vizet vagy teát sem kap, hogy legalább legyen benne valami. Igen, tudom, hogy 10% fogyás a születési súlyból természetes, de mikor már ezt jócskán megléptük, a tejelválasztás épphogy indulóban volt, és még mindig nemigen tudtam mit adni a gyerekemnek, végre az utolsó éjszaka jött egy csecsemős nővér, aki helyretette a lelki világomat. Segített megmérni a babát, természetesen nem mérhető mennyiséget szopott, úgyhogy bejött, megpróbáltuk lefejni a dolgokat, de nem sok sikerrel, úgyhogy beszélt a gyerekorvossal, aki végre engedélyezett 20 ml tápszert háromóránként, szoptatás után.  A hazamenetel napján a nappalos csapat is hálistennek kiváló volt, de nem tudta velem elfeledtetni, hogy előtte 2-3 napig bőgtem, hogy nem tudom megetetni az éhes, fogyóban lévő gyerekemet. Ez az egész mérlegelés-dolog egyfajta teljesítménykényszert vált csak ki az emberből...

26-án, szombaton végre hazajöhettünk, itthon a nyugalomban anyám továbbra is járt fel segíteni, és érdekes módon beindult a tejtermelés, és a baba is egyre többet eszik. Egyhetesen mértem, és a kórház óta 210 grammot hízott. Hálistennek több tejem is van, mint amivel Ő jóllakik, így azt időnként elrakosgatom a mélyhűtőben tejeszacskókban. :)


Agyilag még nehéz feldolgozni, hogy az eddig megszokott terhességnek hirtelen vége szakadt, és hogy ez a gyönyörű kis Roxána tényleg belőlem jött ki. Még nem tudtam azonosulni az Anya megszólítással magamra nézve, és folyamatosan rettegek, hogy bénán kezelem a babát, és lelki traumákat fog szenvedni miattam. Remélem nem így lesz azért :) Csak még nem szoktam hozzá a síráshoz. Bár belegondolva más babákhoz képest Roxi igencsak békés természetű, egyelőre úgy tűnik, nemigen szokott feleslegesen balhézni.

Eleinte itthon is bőgtem, féltem, hogy túl keveset eszik a baba, nehéz volt átszoktatnom a szervezetemet arra, hogy 3-4 óránként szépen felkeltem, pelenkázom, eszünk, böfizünk, aztán vagy nézelődünk egy kicsit még, vagy zselés masszává olvadva tejkómába esünk, és megyünk vissza aludni. Utána pedig tejfejés, sterilizálás, aztán jöhet a pakolás, evés, mosás meg a többi. Nagyon nagyon jó érzés, hogy Bartus itthon maradt velem erre a hétre, sokat segít, és van kihez fordulnom, mikor a random sírások rámjönnek a fáradtságtól. Mostmár Roxi miatt nem aggódom, mert eszik rendesen, napról napra, többet, és gyarapszik a súlya is. Mondhatjuk, hogy így másfél hét után kezd beállni a napirendünk, - amit a rokonlátogatások rendszeresen szabotálnak, így a Bartussal úgy döntöttünk, hogy egyelőre, mindhármunk érdekében felfüggesztjük a látogatásokat.


Már kezdem megszokni a lakásba kényszerült életmódot ugyan, de félek, nehéz lesz visszailleszkedni a külvilágba, ugyanis a krónikus alváshiány hatására, ha háromnál több ember jön ide látogatóba a 35 négyzetméterre, a hisztiroham kezd kerülgetni. Szeretem a rokonainkat, de ha mindig itt van valaki, nem tudunk rendes ütemben étkezni, nem alszik a baba sem rendesen, és a szoptatást sem feltétlenül akarja mindenki látni ugyebár... És ha fel van tolva forráspontig az agyvizem, a tejem is kevesebb, úgyhogy egyelőre a tömeges megrohanás, vagy a folyamatos vendégfogadási készenlét egyelőre többet árt mint használ...

Szeretem a kislányomat, és nagyon örülök, hogy végre megérkezett hozzánk, de amíg nem tanulunk meg egymástól dolgokat, továbbra sem fogok tudni nonstop púderrózsaszínben látni mindent. Innentől kezdve minden más lesz, hiszen ez egy újabb elköteleződés, egy újabb hatalmas felelősség, ami mostmár örökre velünk marad. :)

1 megjegyzés:

Ha szeretnél bármit hozzáfűzni, ne fogd vissza magad! ;)