Google+ Followers

2016/12/13

Anyának lenni...

Nehéz elhinni, hogy holnap Roxána már három hetes lesz. Gondoltam, elmesélem, milyennek élem meg az új mindennapjainkat. Őszinte leszek, és elmondom, mi történik valójában egy frissen avatott anyában, ledöntve a társadalom és média által sugallt kötelezően cukormázas szuperanya-képet. El lehet engem nyugodtan ítélni az érzéseim miatt, és lehet nyavalygásnak titulálni, de úgy gondolom, hogy az is, akinek még nincs gyereke, és az is akinek már régóta van,vagy több van, könnyen beszél ilyenkor, hogy bírjam ki...

Először is be kell látnom, hogy újdonsült gyermekorvosunknak igaza volt. Amíg az ember terhes, a figyelme kizárólag a következő vizsgálatokig és mérföldkövekig, majd a szülésig terjed. Én is beleestem ebbe a csapdába. Sokkal többet gondolkodtam azon, milyen lesz szülni, mint hogy milyen lesz utána

Néha ránézek a visszahúzódott hasamra, és rájövök, hogy hiányzik a terhesség. A végén már nyűglődtem a súlyom, a vizesedés és a nagy hasam miatt, és minden vizsgálatot buzerálásként éltem meg, de mégis hiányzik. Azt hiszem, főleg az a tudat hiányzik, hogy én most különleges állapotban vagyok, és a legtöbb irányból emiatt odafigyelést kapok. Belülről is figyelmet kaptam ettől a rejtélyes kis embertől, aki most kint van velem.


A császározás inkább az én lelkemnek okozott problémát, mint a kislányomnak, pedig ezen aggódtam. Mivel a baba magától indult el kifelé, szépen kiemelték, és azóta sincs nagy sírásigénye, így azt súgja az ösztönöm, hogy nem érhette sok trauma. Bennem viszont maradt egy űr. Tudom, hogy mindkettőnk érdekében történt a beavatkozás, de attól még felmerül bennem a gondolat, hogy én nem szültem, hanem műtéttel megbontott egység vagyok, vagyunk, és a kezdeti fájásokon kívül továbbra sem tudok semmit a szülésről. Mikor az ember már minden létező dokumentumfilmet, vígjátékot megnéz, minden könyvet, cikket, szüléstörténetet elolvas, aztán valahogy mégis hoppon marad, az zavart tud kelteni. Bennem legalábbis kelt, még akkor is, ha talán ezerszer jobban megszenvedtem volna, mint a császárt. Mindenesetre legalább a baba megszületése utáni eufória engem is elért pár óráig. Amikor pedig már sok időt töltöttem el a babával, el kellett ismernem, hogy az újdonság varázsa nála is el tud múlni, akármilyen édes is.

Az első kórházi éjszaka után - amikor még be lehetett adni a babát, hogy tudjunk aludni - reggel hatkor szembesültem a könyörtelen valósággal, hogy bizony a kislányom innentől kezdve mindig velem lesz, és állandó figyelmet igényel, hajnalban is, és mindenkor. 
A kórházban volt, hogy inkább magam mellé fektettem aludni, hogy biztosan tudjak rá figyelni és reagálni. Itthon pedig vagy megy a légzésfigyelő, vagy 5-10 percenként berohangálok hozzá, hogy minden rendben van-e. 
Mindeközben az elején ugye még nem volt elég tejem, senki nem hitt nekem, aztán jött a súlycsökkenés meg a tápszer... Aztán mióta itthon vagyok, és lett tejem, az idióta, félremérő digitális mérleg miatt idegesítem magam naponta hétszer. Próbálok itt is a babára figyelni, az ösztönömre hallgatni, és elhinni, hogy hiába ír ki minden lehetséges módon, sok mérés után is 60 grammot a mérleg, ha a baba a 100 gramm fölötti tejkómás állapot jeleit mutatja, és nem kér többet enni. Sőt, a legbosszantóbb, mikor egy kiadós szoptatás után a tejkómás babán nem mér változást... Már rendeltem egy régi, jól bevált tolósúlyos példányt, és őszintén remélem, hogy mihamarabb megérkezik, és hogy nem kell majd benne csalódnom.

Mindeközben nyakamon a gyerekorvos és a védőnő, akik csak számokban tudják kifejezni a megfelelő fejlődést. Mióta hazajöttünk heti legalább egyszer hívnom kell az orvost a súlygyarapodás miatt. Mivel kéthetes korra nem jött még fel a születési súly, lehívtak a rendelőbe az ottani mérleggel mérni, és ott kellett szoptatnom ellenőrzés mellett, hátha megint én vagyok a béna, aki igazából nem tud megfelelően szoptatni... Mikor látták, hogy a baba nem sovány, van tej, a szopási technika is megfelelő, szépen eszik; a végeredmény pedig 100 gramm és tejkóma, végre hittek nekem. Értem én, hogy kell az elővigyázatosság, meg első gyerekes anyuka vagyok, de nem vagyok azért totálisan inkompetens idióta...

A legdurvábban a szoptatás-súly témakör mellett az alváshiány készít ki. Mikor balhésabb időszakunk volt, és Roxi nem aludt fél éjszaka, volt, hogy kiborultam. Képes voltam bőgve az üvöltő kislányom szemébe mondani, hogy elegem van belőle. Gondoltam már más csúnyaságokat is, amiket örülök, hogy nem mondtam ki. Feladatnak tekintettem  az egészet, és ha nem alakult minden terv szerint, kiborultam, nehezteltem rá. Ezek után pedig bőgve ringattam, és bocsánatot kértem tőle, hogy nem tudok elég jó anyukája lenni. Így ment ez majdnem minden nap. A második hét betöltésére kezdtem megérteni, hogy hiába szeretném elvárni, hogy minden mintaszerűen alakuljon és aludja végig a 3-4 órákat éjszaka is, stb, nem várhatom el tőle, hogy mindent megértsen, hogy ennek így kell lennie. Ő bizony egy önálló személyiség önálló babatervekkel, aztán Anya tervez, Baba végez... és nem lesz mindig úgy, ahogy Anya kigondolta. 

Úgyhogy anyának lenni most 80%-ban nem rózsaszín. A terhesség ugyan felkészített a töménytelen mennyiségű lemondásra és a totális életcserére, de ezt még fel kell dolgozni. Bezártság, nuku magánélet, és amíg Apa haza nem jön, van néhány telefon, de egyébként nuku értelmes felnőtt emberi társaság. Hiába tudok aktívabban mozogni, hagyom félig szaladni a háztartást a kétórás szüneteimben, mert jobban esik ülni. Aztán kezdődik a ciklus elölről, ébresztem Roxit, pelenkázunk, eszünk, aztán fejés, sterilizálás és körülnézhetek, hogy mi maradt még el a lakásban, vagy ráébredhetek, hogy már megint nem ettem. Akkor aztán aggódhatok, hogy biztos gondom lesz a tejjel, és így tovább.

Nem tudom, volt-e bármi ennyire megterhelő vagy nehéz eddig az életemben, mert emellett a legdurvább párkapcsolati problémák, a legdurvább vizsgaidőszakok, és a legpocsékabb diákmunkák is eltörpülni látszanak. Néha elgondolkodom, hogy talán várnunk kellett volna még egy-két évet ezzel, de azzal csak a saját női termékenységi időmből faragtam volna le, akkor sem lett volna tökéletes pillanat, és ugyanezekkel a nehézségekkel szembesülnék később is. Remélem, egyszer tényleg megszokom az összefolyó napokat, és be fog ütni nálam is egyfajta családos életérzés. Egyelőre rettegek a gondolattól is, hogy visszatérjek dolgozni, és betagozódjak újra a normális életbe. Roxi születése óta eddig kétszer jártam kint emberek között ügyet intézni, és nagyon idegen volt nekem minden... Vágynék is rá, de közben még nem megy...


Mindemellett gyönyörűnek látom a kislányom minden porcikáját, szívesen ölelgetem, puszilgatom simogatom, és szívesen nézegetem a grimaszait, és azt is, ahogy alszik. Szeretem, ahogy rám néz a kék szemeivel, és mindig meghatódom, amikor véletlenül sikerül tudatosan rám mosolyognia. Szeretem pelenkázni, öltöztetni, babaolajozni, fésülni a puha kis hajacskáját, fürdetni, és etetni is. Szeretek odabújni hozzá és együtt lenni vele. Még azon is jót nevetek, ha épp lepisil, vagy lekakil abban az 5 másodpercben míg kiveszem alóla a koszos pelust, hogy alátehessem az újat. Figyelem, hogy változik napról napra és hétről hétre, és várom, hogy fejlődjön, és jobban tudjunk egymással kommunikálni. Ez az a 20%, ami átsegít a testi-lelki terheken. :)

1 megjegyzés:

  1. Réka, nagyon ügyes vagy, mindent szuperul csinálsz, ezért ne aggódj túlzottan a mérleg és a kisebb meglepetések miatt. Mindenki azt mondja, hogy nincs mintaszerű baba vagy terhesség, és ezt már te is tapasztaltad. Pihizz, amikor csak tudsz, és légy magadra nagyon büszke, mert igazán minden nagyon szépen alakul nálatok!! :) puszik, Mirjam

    VálaszTörlés

Ha szeretnél bármit hozzáfűzni, ne fogd vissza magad! ;)