Google+ Followers

2016/12/13

Anyának lenni...

Nehéz elhinni, hogy holnap Roxána már három hetes lesz. Gondoltam, elmesélem, milyennek élem meg az új mindennapjainkat. Őszinte leszek, és elmondom, mi történik valójában egy frissen avatott anyában, ledöntve a társadalom és média által sugallt kötelezően cukormázas szuperanya-képet. El lehet engem nyugodtan ítélni az érzéseim miatt, és lehet nyavalygásnak titulálni, de úgy gondolom, hogy az is, akinek még nincs gyereke, és az is akinek már régóta van,vagy több van, könnyen beszél ilyenkor, hogy bírjam ki...

Először is be kell látnom, hogy újdonsült gyermekorvosunknak igaza volt. Amíg az ember terhes, a figyelme kizárólag a következő vizsgálatokig és mérföldkövekig, majd a szülésig terjed. Én is beleestem ebbe a csapdába. Sokkal többet gondolkodtam azon, milyen lesz szülni, mint hogy milyen lesz utána

Néha ránézek a visszahúzódott hasamra, és rájövök, hogy hiányzik a terhesség. A végén már nyűglődtem a súlyom, a vizesedés és a nagy hasam miatt, és minden vizsgálatot buzerálásként éltem meg, de mégis hiányzik. Azt hiszem, főleg az a tudat hiányzik, hogy én most különleges állapotban vagyok, és a legtöbb irányból emiatt odafigyelést kapok. Belülről is figyelmet kaptam ettől a rejtélyes kis embertől, aki most kint van velem.


A császározás inkább az én lelkemnek okozott problémát, mint a kislányomnak, pedig ezen aggódtam. Mivel a baba magától indult el kifelé, szépen kiemelték, és azóta sincs nagy sírásigénye, így azt súgja az ösztönöm, hogy nem érhette sok trauma. Bennem viszont maradt egy űr. Tudom, hogy mindkettőnk érdekében történt a beavatkozás, de attól még felmerül bennem a gondolat, hogy én nem szültem, hanem műtéttel megbontott egység vagyok, vagyunk, és a kezdeti fájásokon kívül továbbra sem tudok semmit a szülésről. Mikor az ember már minden létező dokumentumfilmet, vígjátékot megnéz, minden könyvet, cikket, szüléstörténetet elolvas, aztán valahogy mégis hoppon marad, az zavart tud kelteni. Bennem legalábbis kelt, még akkor is, ha talán ezerszer jobban megszenvedtem volna, mint a császárt. Mindenesetre legalább a baba megszületése utáni eufória engem is elért pár óráig. Amikor pedig már sok időt töltöttem el a babával, el kellett ismernem, hogy az újdonság varázsa nála is el tud múlni, akármilyen édes is.

Az első kórházi éjszaka után - amikor még be lehetett adni a babát, hogy tudjunk aludni - reggel hatkor szembesültem a könyörtelen valósággal, hogy bizony a kislányom innentől kezdve mindig velem lesz, és állandó figyelmet igényel, hajnalban is, és mindenkor. 
A kórházban volt, hogy inkább magam mellé fektettem aludni, hogy biztosan tudjak rá figyelni és reagálni. Itthon pedig vagy megy a légzésfigyelő, vagy 5-10 percenként berohangálok hozzá, hogy minden rendben van-e. 
Mindeközben az elején ugye még nem volt elég tejem, senki nem hitt nekem, aztán jött a súlycsökkenés meg a tápszer... Aztán mióta itthon vagyok, és lett tejem, az idióta, félremérő digitális mérleg miatt idegesítem magam naponta hétszer. Próbálok itt is a babára figyelni, az ösztönömre hallgatni, és elhinni, hogy hiába ír ki minden lehetséges módon, sok mérés után is 60 grammot a mérleg, ha a baba a 100 gramm fölötti tejkómás állapot jeleit mutatja, és nem kér többet enni. Sőt, a legbosszantóbb, mikor egy kiadós szoptatás után a tejkómás babán nem mér változást... Már rendeltem egy régi, jól bevált tolósúlyos példányt, és őszintén remélem, hogy mihamarabb megérkezik, és hogy nem kell majd benne csalódnom.

Mindeközben nyakamon a gyerekorvos és a védőnő, akik csak számokban tudják kifejezni a megfelelő fejlődést. Mióta hazajöttünk heti legalább egyszer hívnom kell az orvost a súlygyarapodás miatt. Mivel kéthetes korra nem jött még fel a születési súly, lehívtak a rendelőbe az ottani mérleggel mérni, és ott kellett szoptatnom ellenőrzés mellett, hátha megint én vagyok a béna, aki igazából nem tud megfelelően szoptatni... Mikor látták, hogy a baba nem sovány, van tej, a szopási technika is megfelelő, szépen eszik; a végeredmény pedig 100 gramm és tejkóma, végre hittek nekem. Értem én, hogy kell az elővigyázatosság, meg első gyerekes anyuka vagyok, de nem vagyok azért totálisan inkompetens idióta...

A legdurvábban a szoptatás-súly témakör mellett az alváshiány készít ki. Mikor balhésabb időszakunk volt, és Roxi nem aludt fél éjszaka, volt, hogy kiborultam. Képes voltam bőgve az üvöltő kislányom szemébe mondani, hogy elegem van belőle. Gondoltam már más csúnyaságokat is, amiket örülök, hogy nem mondtam ki. Feladatnak tekintettem  az egészet, és ha nem alakult minden terv szerint, kiborultam, nehezteltem rá. Ezek után pedig bőgve ringattam, és bocsánatot kértem tőle, hogy nem tudok elég jó anyukája lenni. Így ment ez majdnem minden nap. A második hét betöltésére kezdtem megérteni, hogy hiába szeretném elvárni, hogy minden mintaszerűen alakuljon és aludja végig a 3-4 órákat éjszaka is, stb, nem várhatom el tőle, hogy mindent megértsen, hogy ennek így kell lennie. Ő bizony egy önálló személyiség önálló babatervekkel, aztán Anya tervez, Baba végez... és nem lesz mindig úgy, ahogy Anya kigondolta. 

Úgyhogy anyának lenni most 80%-ban nem rózsaszín. A terhesség ugyan felkészített a töménytelen mennyiségű lemondásra és a totális életcserére, de ezt még fel kell dolgozni. Bezártság, nuku magánélet, és amíg Apa haza nem jön, van néhány telefon, de egyébként nuku értelmes felnőtt emberi társaság. Hiába tudok aktívabban mozogni, hagyom félig szaladni a háztartást a kétórás szüneteimben, mert jobban esik ülni. Aztán kezdődik a ciklus elölről, ébresztem Roxit, pelenkázunk, eszünk, aztán fejés, sterilizálás és körülnézhetek, hogy mi maradt még el a lakásban, vagy ráébredhetek, hogy már megint nem ettem. Akkor aztán aggódhatok, hogy biztos gondom lesz a tejjel, és így tovább.

Nem tudom, volt-e bármi ennyire megterhelő vagy nehéz eddig az életemben, mert emellett a legdurvább párkapcsolati problémák, a legdurvább vizsgaidőszakok, és a legpocsékabb diákmunkák is eltörpülni látszanak. Néha elgondolkodom, hogy talán várnunk kellett volna még egy-két évet ezzel, de azzal csak a saját női termékenységi időmből faragtam volna le, akkor sem lett volna tökéletes pillanat, és ugyanezekkel a nehézségekkel szembesülnék később is. Remélem, egyszer tényleg megszokom az összefolyó napokat, és be fog ütni nálam is egyfajta családos életérzés. Egyelőre rettegek a gondolattól is, hogy visszatérjek dolgozni, és betagozódjak újra a normális életbe. Roxi születése óta eddig kétszer jártam kint emberek között ügyet intézni, és nagyon idegen volt nekem minden... Vágynék is rá, de közben még nem megy...


Mindemellett gyönyörűnek látom a kislányom minden porcikáját, szívesen ölelgetem, puszilgatom simogatom, és szívesen nézegetem a grimaszait, és azt is, ahogy alszik. Szeretem, ahogy rám néz a kék szemeivel, és mindig meghatódom, amikor véletlenül sikerül tudatosan rám mosolyognia. Szeretem pelenkázni, öltöztetni, babaolajozni, fésülni a puha kis hajacskáját, fürdetni, és etetni is. Szeretek odabújni hozzá és együtt lenni vele. Még azon is jót nevetek, ha épp lepisil, vagy lekakil abban az 5 másodpercben míg kiveszem alóla a koszos pelust, hogy alátehessem az újat. Figyelem, hogy változik napról napra és hétről hétre, és várom, hogy fejlődjön, és jobban tudjunk egymással kommunikálni. Ez az a 20%, ami átsegít a testi-lelki terheken. :)

2016/12/04

Megszületett!!! - Élménybeszámoló az első másfél hétről

Vicces, hogy mihelyt megírtam az elmélkedést a szüléssel kapcsolatban, az máris elindított valamit... xD Úgy látszik erre volt szüksége a szervezetemnek és a lelkemnek is, hogy helyretegyem ezt magamban egy kicsit ezt a témát.

Még aznap (22-én), hazaérve az orvostól, elkezdett húzni kicsit a derekam 8 óra fele. Nem ijedtem meg, nem volt vészes, bár addig ilyesmit nem éreztem. Lefeküdtem szépen aludni, és este 11 után elkezdődtek a fájások. El sem akartam hinni! Amikor a hasam egy kemény gömbbé feszült össze, és egyre gyakrabban éreztem alhasi fájdalmat, elkezdtem figyelgetni az órát. Amikor már negyedóránként jöttek ezek a fájdalmak és némelyiktől kezdtem kissé csillagokat látni, felhívtam hajnalban az orvost, hogy ez vajon tényleg az-e, ő pedig berendelt a szülőszobára. Mondta, hogy nem kell rohanni, mint az őrült, készüljek össze nyugodtan, és cirka egy óra múlva találkozunk.
Szépen felkeltettem a Férjemet, aki úgy pattant ki az ágyból vörös szemekkel, mint valami időzített bomba. Én viszont két fájdalom között békésen lezuhanyoztam, magamra dobáltam a lehető legkényelmesebb, és legegyszerűbben levehető ruhákat, és navigáltam a szülési csomagok összepakolását.

Még a kórházba érve is kellőképp vidám hangulatom volt, behívtak, fel is tettek CTG-re. Akkor már ötpercenként vagy hamarabb érkeztek a fájások, már egy kicsit elkezdtem kipréselni magamból, hogy aztakurvapicsába, de csak szép halkan... :D Megmérték a vércukromat is, és elküldtek vizeletmintát adni. Az ügyeletes doktornő is megvizsgált, és arra jutottunk, hogy hurrá, tényleg igazi fájásokról van szó, és már meg van rövidülve a méhszájam. Elszaladt telefonálni az orvosomnak és a "császár-teamnek", kikérte az osztályvezető főorvos áldását, és felvett a kórházi osztályra. Megmutatták, melyik szülőszoba lesz a miénk, de nem hagytak már tovább szenvedni, mert megérkezett az orvosom, így jöhetett az előkészítés: beleegyező nyilatkozatok aláírása, vetkőzés, kórházi hátul kötős köpenyke, infúzió, vérvétel, és már vittek is át a műtőbe.

Addigra már remegtem a stressztől, és az ottani hidegtől csak még inkább rám jött a remegés. Bevallom, féltem a gerincbe szúrt érzéstelenítőtől, mert addig soha életemben nem éltem át ilyesmit. Baromi nagy önuralomra volt szükségem, hogy abbahagyjam a remegést, miközben éppen domborítom a hátam egy fájás közepén az altatós doktornőnek... Szinte azonnal elzsibbadt a bal lábam, majd a fenekem és minden más, végül a jobb lábam. Ettől csak még idegesebb lettem, mert zavart, hogy végig észnél leszek és semmi uralmam nincs a testem felén, amit épp élettelen virsliként pakolnak-ide oda. Akkor is megijedtem, amikor még éreztem, ahogy a hasamat kenik le a csodás narancssárga fertőtlenítővel. A doktornő megnyugtatott, hogy mire végeznek, már a hasamat sem fogom érezni, és tényleg így lett, ettől függetlenül továbbra is remegtem mint az állat, és a rám szerelt vérnyomásmérő folyton kiakadt. Mivel a bal kezemben infúzió volt, a jobbon pedig vérnyomásmérő, ha lehet, még korlátozottabbnak éreztem magam.

Ezután némi matatás következett, majd szólt az altatóorvos, hogy most egy kis húzkodást, majd nyomkodást fogok érezni... és végül a fejem elé szerelt zöld lepedő fölött megláthattam, ahogy sírva bugyborékol a kisbabám, amitől a remegés mellé még sírás is jött rám. Végül felhívták a figyelmem a szomszéd helyiségből figyelő Férjemre is, és mindez egy pillanatra megnyugtatott, megkönnyebbültem, hogy a baba is rendben van.

Ezután fura, szörcsögő hangokat hallottam, és néha égett szagot éreztem, remegtem tovább, és csak vártam, mikor lesz már vége... A méhem kitakarítása és az összevarrásom jóval több időt vett igénybe, mint a baba kiemelése. Mindeközben behozták a már megfürdetett, bebugyolált kislányomat, és adhattam neki egy puszit. Addig és azután pedig Apával tölthette az időt.
A műtőben egyébként jó hangulat volt, próbáltak velem beszélgetni, hogy eltereljék a figyelmem. Mikor végre átfektettek az ágyra a műtét végeztével, és csak remegtem tovább, kicsúszott a számon egy basszameg, amin csak jót röhögtek, de mondták, hogy abszolút megértenek.

Betoltak a szülőszobára, eltakartak egy paravánnal, majd megérkezett a Férjem és a csodaszép kisbabám, akit végre jobban megnézhettem. 3420 gramm és 54 cm tömör gyönyör. :) Megviselt volt még, de tényleg csodaszép, és amint a kis meleg testét meg tudtam ölelni, azonnal abbamaradt a remegés. Néha sírdogált, megpuszilgattam, beszéltem hozzá, és leeresztettem. Úgy éreztem, a lehető leginkább elégedett vagyok magammal és az ég világon mindennel. A csecsemős nővérek segítettek mellre tenni, hogy elkezdjünk a szoptatás tényével is ismerkedni. Nagyon jó volt, hogy végül hagytak minket hármasban lenni nagyjából egy órát, mielőtt a babát elvitték és engem is áttoltak a megőrzőszobába.


A megőrzőszobában anya segített kipakolni a legszükségesebb holmikat. Utána kellemes hangulatban zsibbadtam, pedig éreztem, hogy megy kifelé a fájdalomcsillapító és az érzéstelenítő a műtéti hegemből. Mindeközben baromi nagy koncentrációval próbáltam mozgásra bírni a lábujjaimat, hátha már sikerülhet. xD Nagyjából félóránként, óránként bejött a nővér, segített inni, ellenőrizte az infúziót, és nyomkorálta a hasamat, hogy ellenőrizze a vérzést...Na attól általában elsírtam magam, annyira fájt, dehát ezt sajnos kötelező volt neki megcsinálni.

Nagyjából hat óra után tudtam felkelni, előtte már kicsit behozták hozzám a babát, hogy ölelgethessem. Mindketten ki voltunk merülve, de ez így volt rendjén. :) Miután segített a nővér lefürödni, újból össze kellett pakolni, és átköltözni egy másik szobába. Oda már kínok kínjával, de gyalog mentem, magammal cipelve a helyes kis üvegcsét, ami sebemből lógott ki. Ezután kezdődött a horror... legalábbis én annak éltem meg.

A következő három napban, ha nem lett volna mellettem a lehető legtöbbet nővérruhában anyukám, és néhány rendes volt kolléganője, akik rendszeresen benéztek hozzám, biztos, hogy még jobban kiborulok, mint egyébként... Sajnos a gyermekágyas osztály az adott helyen nem épp egy leányálom. Sajnos a legtöbb csecsemős nővér vagy védőnő lenézően, bunkón viselkedett, vagy leszarom módon. Az volt itt a módi, hogy hiába nem tudsz még szoptatni, és nem lakik jól a gyereked a pár csepp kolosztrumoddal, egy korty vizet vagy teát sem kap, hogy legalább legyen benne valami. Igen, tudom, hogy 10% fogyás a születési súlyból természetes, de mikor már ezt jócskán megléptük, a tejelválasztás épphogy indulóban volt, és még mindig nemigen tudtam mit adni a gyerekemnek, végre az utolsó éjszaka jött egy csecsemős nővér, aki helyretette a lelki világomat. Segített megmérni a babát, természetesen nem mérhető mennyiséget szopott, úgyhogy bejött, megpróbáltuk lefejni a dolgokat, de nem sok sikerrel, úgyhogy beszélt a gyerekorvossal, aki végre engedélyezett 20 ml tápszert háromóránként, szoptatás után.  A hazamenetel napján a nappalos csapat is hálistennek kiváló volt, de nem tudta velem elfeledtetni, hogy előtte 2-3 napig bőgtem, hogy nem tudom megetetni az éhes, fogyóban lévő gyerekemet. Ez az egész mérlegelés-dolog egyfajta teljesítménykényszert vált csak ki az emberből...

26-án, szombaton végre hazajöhettünk, itthon a nyugalomban anyám továbbra is járt fel segíteni, és érdekes módon beindult a tejtermelés, és a baba is egyre többet eszik. Egyhetesen mértem, és a kórház óta 210 grammot hízott. Hálistennek több tejem is van, mint amivel Ő jóllakik, így azt időnként elrakosgatom a mélyhűtőben tejeszacskókban. :)


Agyilag még nehéz feldolgozni, hogy az eddig megszokott terhességnek hirtelen vége szakadt, és hogy ez a gyönyörű kis Roxána tényleg belőlem jött ki. Még nem tudtam azonosulni az Anya megszólítással magamra nézve, és folyamatosan rettegek, hogy bénán kezelem a babát, és lelki traumákat fog szenvedni miattam. Remélem nem így lesz azért :) Csak még nem szoktam hozzá a síráshoz. Bár belegondolva más babákhoz képest Roxi igencsak békés természetű, egyelőre úgy tűnik, nemigen szokott feleslegesen balhézni.

Eleinte itthon is bőgtem, féltem, hogy túl keveset eszik a baba, nehéz volt átszoktatnom a szervezetemet arra, hogy 3-4 óránként szépen felkeltem, pelenkázom, eszünk, böfizünk, aztán vagy nézelődünk egy kicsit még, vagy zselés masszává olvadva tejkómába esünk, és megyünk vissza aludni. Utána pedig tejfejés, sterilizálás, aztán jöhet a pakolás, evés, mosás meg a többi. Nagyon nagyon jó érzés, hogy Bartus itthon maradt velem erre a hétre, sokat segít, és van kihez fordulnom, mikor a random sírások rámjönnek a fáradtságtól. Mostmár Roxi miatt nem aggódom, mert eszik rendesen, napról napra, többet, és gyarapszik a súlya is. Mondhatjuk, hogy így másfél hét után kezd beállni a napirendünk, - amit a rokonlátogatások rendszeresen szabotálnak, így a Bartussal úgy döntöttünk, hogy egyelőre, mindhármunk érdekében felfüggesztjük a látogatásokat.


Már kezdem megszokni a lakásba kényszerült életmódot ugyan, de félek, nehéz lesz visszailleszkedni a külvilágba, ugyanis a krónikus alváshiány hatására, ha háromnál több ember jön ide látogatóba a 35 négyzetméterre, a hisztiroham kezd kerülgetni. Szeretem a rokonainkat, de ha mindig itt van valaki, nem tudunk rendes ütemben étkezni, nem alszik a baba sem rendesen, és a szoptatást sem feltétlenül akarja mindenki látni ugyebár... És ha fel van tolva forráspontig az agyvizem, a tejem is kevesebb, úgyhogy egyelőre a tömeges megrohanás, vagy a folyamatos vendégfogadási készenlét egyelőre többet árt mint használ...

Szeretem a kislányomat, és nagyon örülök, hogy végre megérkezett hozzánk, de amíg nem tanulunk meg egymástól dolgokat, továbbra sem fogok tudni nonstop púderrózsaszínben látni mindent. Innentől kezdve minden más lesz, hiszen ez egy újabb elköteleződés, egy újabb hatalmas felelősség, ami mostmár örökre velünk marad. :)