Google+ Followers

2016/11/22

Szülés: két tűz között

Végül a doki a 39. heti programozott császármetszés mellett döntött, így, hacsak a kislányunk nem dönt másként, november 30-án tervezik belőlem kioperálni.

A doki azzal indokolta a döntést, hogy nem akar goromba lenni velem, de a testalkatom miatt (kb. 152 centi magas vagyok, keskeny csípővel) igen magas a valószínűsége, hogy ha hagyna vajúdni 10-12 órát, akkor is végül (sürgősségi) császárra kerülne a sor. A baba nagysága miatt vagy ő, vagy én, vagy mindketten károsodnánk, nagy a valószínűsége a komplikációknak. Mondta, hogy nem szeretne egyből hüvelyplasztikára utalni a szülés után, már ha egyáltalán sikerülne. Így arra jutottunk, hogy ne erőltessük a hüvelyi szülést, hacsak nem akarunk feltétlenül 4 vagy annál több gyereket, hanem biztonsági játékot játszva legyen egy 39. hétre kiírt műtét.

Emellett kismamajógára járok, az oktatóm pedig dúla, és mondhatjuk, hogy az "ellenséges tábor" tagja. Az órán általában érdeklődünk egymás állapota felől a kismamákkal, és ő például teljesen kiborult, mikor elárultam, mik a tervek velem kapcsolatban. Én vagyok az egyetlen kakukktojás a csoportban, aki így, ilyen tervek mellett nem készül tudatosan hüvelyi szülésre.
Ő ugye, dúlaként, a minél természetesebb és háborítatlanabb szülés támogatója, persze nem mindenáron. Mert ha a természetes szülési folyamat megakad, vagy életveszély forog fent, nyilván ő is szükségesnek tartja a császármetszést. Szerinte a programozott császármetszés viszont a természet "megerőszakolása", hiszen ha addig nem indul be a szülés, a baba nem dönthetett úgy, hogy világra akar jönni és nem végzi el az első komoly életfeladatát, ami a későbbiekben problémákhoz vezethet az életében. Emellett nem szabadulnak fel olyan hormonok (a vajúdás hiánya miatt), amik a kötődést segítik, illetve a tejtermelés kialakulását serkentik; tehát szerinte mind élettani, mind spirituális szempontból csak ártanak nekünk ezzel, és gyakorlatilag nem is szülök, a dokinak viszont ez sokkal kényelmesebb megoldás, mert hamarabb túl van rajta, ugyanazért az összegért.

Így aztán baromi jól érzem magam, mit ne mondjak, és próbálom keresni a megfelelő megoldást.
Sok kérdés vetődik fel bennem: vajon én ugyanolyan értékű nő és anya vagyok, ha egy hasi műtét segítségével hozzák világra a gyermekemet, kikerülve minden szüléssel járó kockázatot? Abból a szempontból, hogy én is ugyanúgy végigéltem a terhesség 9 hónapját, szerintem igen.

Magát a császármetszés tényét, mint egy megakadt folyamat megsegítőjét, vagy mint életmentő beavatkozást, el tudom fogadni. A legjobb középút az lenne, ha a szülés magától elindulna: egyrészt, így 100%-ban tudnám, hogy a baba igenis ki akart jönni magától, és mondhatjuk úgy, hogy döntött a saját születésének idejéről; másrészt legalább egy halvány fogalmam lehetne arról, hogy milyen, amikor elindul egy szülés, milyen egy fájás, és tudnám, milyen jelekre figyeljek legközelebb. A programozott császárral viszont nyilván a hasi műtéti kockázatokat leszámítva kilőjük az összes olyan kockázatot, ami a hüvelyi szüléssel járna. Engem meg azért mégiscsak megfosztanak valamitől, mert továbbra sem lesz semmilyen tapasztalatom a normál szüléssel kapcsolatban, így továbbra is ugyanolyan tudatlan leszek, mint eddig, annak ellenére, hogy a végeredménye mindkét folyamatnak az, hogy világra jön a kisbabánk. Furcsa dolog ez, mert valahol olyan érzés ez a kitűzött műtét, mintha a kisbaba valamiféle rossz dolog, vagy "betegség" lenne, amit el kell távolítani egy adott időpontban a szervezetemből.

Az előre kijelölt időpontot talán úgy tudnám elfogadni, ha kapnék egy pontosabb indoklást arról, hogy miért van rá szükség, és miért nem lehet kivárni a szülés spontán elindulását legalább. Ha pl. totális fizikai lehetetlenség lenne a hüvelyi szülés; vagy azonnal életveszélybe kerülne a baba, amint elindul a szülés, oké, már meg is értettem, hogy jobb ez így.
Jelenleg úgy tudom, hogy itt vagyok egészséges anyaként egy nagy, de egészséges babával, és ennyi. Úgy látszik, már megint megkaptam, hogy az alkatom miatt valamire nem vagyok képes. Elfogadtam, hogy a kicsi testalkatom miatt, vagy szekálás tárgya voltam, vagy még többet kellett teljesítenem, mint másoknak, hogy ugyanazt az eredményt érjem el, vagy a valódi értékem és megismerésem helyett azonnal besoroltak az "aranyos" (=alacsony) kategóriába. Elfogadtam, hogy nem lehetek pl. sem szépségkirálynő, sem profi kosárlabdázó ezzel a testalkattal. Sőt, már azon is kezdem túltenni magam, hogy egyes esetekben azért nem kerültem szóba sem bizonyos hastáncprodukciókban való részvételre, mert a magas(abb)ak között rontottam volna a színpadképet. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy a testalkatom lesz a gátja az anyaság és nőiség normális kibontásának.

A másik ami nyugtalanít az időponttal kapcsolatban, hogy vajon lehet-e 100%-osan tudni, hogy az én 39 hetes kisbabám tényleg készen áll-e arra, hogy az adott időpontban kijöjjön, és nem lesz-e neki nagyobb trauma, ha kiragadják az eddigi megszokott helyzetéből, mintha legalább ő maga indul el, saját döntése szerint.

A császármetszéses babák későbbi pályafutását követő kutatások is különböző eredményre jutnak, így ezek átnyálazásával sem vagyok kisegítve.

Lássuk először a negatív oldalt. Olvastam olyan kutatásokat, miszerint a császáros babák a későbbiekben nem fognak tudni segítség nélkül dönteni, vagy befejezni egy-egy nehezebb feladatot, mert a születésük során "kimentették" őket a döntési helyzetből, vagy a nehézségek elől. Olyat is olvastam, hogy nagyobb trauma nekik megszületni, mert kiragadják őket az anyaméhből, és nincs meg az átmenet a biztonságos, nyugodt anyai környezetből a külvilágba. A prenatális pszichológia szempontjából és spirituális szempontból is hátrányosan ítélik meg őket, mivel az első beavatásukat, életfeladatukat nem tudták valamiért elvégezni, ezért nagy valószínűséggel szükségük lesz a későbbiek folyamán a születésélményük feldolgozására. (Bár szerintem egy lassan lezajló, megakadásokkal és szenvedéssel teli, oxigénhiányos préselődés sem lehet kevésbé traumatikus egy babának...)

Viszont olyat is olvastam, hogy nem befolyásolja a kötődés kialakulását a születés módja, mert a kötődési mintázat az első hónap végre alakul ki rendesen, így ettől nem érdemes rettegni, ahogy az sem törvényszerű, hogy a császáros anyukák nem tudnak úgy, vagy annyi ideig szoptatni. Más kutatások szerint általában alacsonyabb kortizol (stresszhormon) szinttel születnek a császáros babák, így a későbbiekben kisebb eséllyel alakul ki náluk valamiféle pszichopatológiai tünet, és kevésbé válnak agresszívvá.

Ma megyek az orvoshoz, és megpróbálok vele beszélni arról, hogy mi zajlik bennem ezzel kapcsolatban, hátha legalább kapok egy pontosabb indoklást az időpont szükségességére, és megnyugtatást arra nézve, hogy nem lesz rossz ez az egész a kisbabának.

Mivel nem hiszek a hüvelyi szülés abszolút felsőbbrendűségében és mindenáron való szükségességében; de azt sem tartom jó ötletnek, ha valaki az alakja és/vagy szexuális élete érdekében, a baba állapotát figyelembe nem véve elég korán császárt kér, megfelelő indoklással el tudnám fogadni a helyzetemet. Anyám talán a legjobb példa, három császármetszéssel, szoptatási problémák nélkül. Én elindultam a magam útján, normál méretekkel, normál időben, de a rövid, nyakamra tekeredett köldökzsinór miatt császárral mentették meg az életemet. Ennek ellenére nem érzem magam defektesnek. (A megfelelési kényszeremet, gyanítom, későbbre kellene visszavezetni.) A nagyobbik öcsém elindult ugyan magától, de nagyon korán, így az ő életét is az mentette meg, hogy minél hamarabb kivették, hogy el tudják látni. A kisöcsém pedig programozott császárral érkezett egy vérzéssel, görcsökkel és inzulinnal járó terhességből, és úgy látom hármunk közül talán ő kötődik legegészségesebben Anyához, érzelmileg ő a leginkább kiegyensúlyozott, és talán ő lesz a legbölcsebb is.

Szóval azt hiszem, egyikünk sem illik bele a kutatások eredményeibe. :)

2016/11/06

Befordulás és SzúúúúúSzáááááááá :)

Már csak egy kb. hónap van hátra, én pedig egyre jobban gurulok itthon... xD Eleinte mindig próbáltam csinálni valami hasznosat, mert szabályosan lelkiismeret-furdalást kaptam attól a ténytől, hogy én most jódarabig nem fogok dolgozni. Az időközben bevezetett, időre evős, napi 150 grammos szénhidrátdiéta legalább ad egy ívet a napnak, és a tevékenységeket igyekszem az étkezések közé beszervezni. Mostmár eljutottam agyban is odáig, hogy végre nem kapok sírógörcsöt attól, hogy milyen siralmasan kevés is 20g müzli vagy 70g tészta, amikor az ember éppen éhen akar halni... xD
Ami még jól tudja szervezni az időmet, az a szokásos flippergolyó-szerű pattogás a nőgyógyász, a védőnő, a háziorvos és a kórházi terhespatológiai osztály között. Egy kis vizsgálat itt, egy kis vérvétel amott, aztán a következő táppénzes papír, meg a különböző kérvények, dokumentumok kitöltése...
Így végül is mondhatom, hogy minden nap (egyre kevésbé, de) rendben van a lakás, napi egyszer lebattyogok valamiért a boltba vagy postára, vagy csinálok valami fárasztót (pl. takarítás, ami az örökké porcicásodó kuckónkban sosem ér véget...)  és ez bőven elég is.


Miután a haszontalanság érzését sikerült elkergetnem, ez igen hamar átadta a helyét az anyasággal kapcsolatos szorongásoknak. Például továbbra is rettegek attól hogy kikopok a számomra kedves emberek köréből az egyre korlátozódó lehetőségeim miatt.
A másik dolog, hogy bár már minden részlet élére állt a gyerekszobában, mégis félek, hogy találni fogok még egy csomó dolgot, ami hiányzik a Baba ellátásához.
Emellett már kb 2-3 hete mániákusan csoportosítom a holmikat a kis bőrönd és a sporttáska között, próbálván kitalálni különböző listák alapján, hogy mi fog kelleni a "Szülés-csomagba", és mi a "Gyermekágyas osztály-csomagba". Remélem, hamarosan kapok erről több infót, ugyanis fogalmam sincs, hogy kap-e majd a Baba automatikusan valamiféle ruhácskát, pelenkát a kórházban... vagy, hogy én mit fogok kapni a kórházban...


És persze a misztikus Szülés... Igazából nem félek a fájdalomtól, amit mindenki emleget, mert még nincs tapasztalatom róla! :P Mivel a Baba már a gyomrom és tüdőm helyére is ügyesen beköltözködött, inkább kíváncsian és egyre türelmetlenebbül várom, hogy megérjen és kibújjon! xD Sokkal inkább tartanék attól, hogy mikor már bementünk a kórházba, akár a jelenlévő orvos, akár a keze alatt segédkező szakszemélyzet tojik rám magasról és magamra hagy, vagy épp túl sokat macerál, vagy netán bunkóskodik velem.... Vagy hogy az egész folyamán valamiért komplikációk lesznek, és baja esik a Babának. Mivel az eddigi méréseknél mindig azt láttam, hogy Roxi Baba átlag egy héttel megelőzi az elvárt "korát", és - az Apja paramétereihez igazodva -  nagyobb, én viszont továbbra is helytakarékos változatban növekszem előrefelé, az orvos már 90%-ra jósolta a császármetszés lehetőségét. Mindenesetre, hacsak tényleg nem bizonyítják anatómiailag, hogy nekem fizikai lehetetlenség természetes úton szülni, remélem, legalább megengedik, hogy megpróbáljam, vagy mifene... Tudom, hülyén hangzik, mivel a császárral szülő anyukák egyáltalán nem kevesebbek, de ez mégiscsak olyan érzés, mintha előre meg akarnának fosztani valami női szempontból fontostól...

Megoldásaim a szorongásokra:
  • Próbálok egyszerre egy dolgot csinálni és maximálisan arra figyelni.
  • Egyre kevesebb időt töltök azzal, hogy a Fészbúkot nézegetve gyötörjem magam. Ugyanis ekkor szokott többekkel kapcsolatban lelkiismeret-furdalásom, aggodalmam, szorongásom támadni. Most igenis az a dolgom, hogy magammal, a Kisbabámmal és Apával, tehát a kialakulóban lévő Családunkkal foglalkozzam.
  • Ha rossz érzés gyötör, próbálom megkeresni miért van, aztán ha sikerül, jól kisírom magam.
  • Elkezdtem heti egyszer kismama jógára járni. Kinyújt, ellazít, átmozgat. Mindig tanulunk egy új légzéstechnikát, mindig van gátizom torna és vezetett meditáció. Én pedig mindig kellemesen elálmosodva és megnyugodva érek haza, és jól érzem magam, még úgy is, hogy másnap reggel jön a hátizomláz xD


  • Bár olvasok a terhesség-anyaság-szülés témakörében, nem viszem túlzásba. Sőt, mostmár úgy érzem, megnyugodtam, hogy az agyamban zajló sok baromság, vagy hogy egyre többet idéződik fel bennem a gyerekkorom, vagy az, hogy a testi-lelki nehézségek miatt nem látok mindent nonstop rózsaszínben, teljesen normális.
  • Ha testileg és/vagy lelkileg nagyon kimerültnek érzem magam, lefekszem egy kicsit aludni (= "félkómálni"). Mivel éjszaka Roxi Baba kiküld átlag két alkalommal pisilni, vagy valamiért kisebb nagyobb időközönként rugdalózás van, az éjszaka sem telik normális alvással már nagyjából a 25. hét óta. A mocorgási indokok általában a következők: 1) a bal oldalamon fekszem, 2) a jobb oldalamon fekszem, 3) vagy nagyon kicsit a hátamon, mert úgy már nem sokat bírok xD (ha nem aludni próbálok: 4) ülök, 5) sétálok.)
  • Bár az agyam legtöbbször szétfolyik és képtelen huzamosabb idejű koncentrációra, a filmnézés vagy játék is segít feldobódni. :)
Már csak várok és várok, hogy történjen valami :)