Google+ Followers

2016/09/30

Terhesség - Tapasztalatok

Kedves Olvasók!

Végre félretettem a munkát, és immár 30 hetesen itthon töltöm a napjaim. Fel tudtam venni egy nyugodtabb életritmust, és van időm szép sorjában átgondolni a dolgokat. Gondoltam, megosztom veletek, mit tapasztaltam eddig a terhesség során.

Testileg:
A bőröm, a hajam és a körmöm állapota rengeteget javult, ez nagy pozitívum! Nem szenvedek a pattanásoktól, gyorsabban és erősebben nő a körmöm, heti egyszer elegendő hajat mosnom, és január óta nem károsodtak semennyit a hajvégeim. ^^
A 25. hét óta viszont alig tudok aludni, mert sehogy sem kényelmes feküdni, vagy még emellett a kedves kislányom éjjeli táncolós buliba kezd. (A Férj horkolása sem feltétlenül segíti elő a pihenést, de ez már csak hab a tortán.)
Sietni már egyáltalán nem tudok, mert nagyon hamar kifulladok egy tempósabb sétától is, vagy megkeményedik a hasam, ami sem nekem, sem a babának nem tesz jót. A normál sétám már kezd hasonlítani a pingvinek dülöngélő totyogására... xD
A fogmosás általában hasleköpéssel jár, a konyhában az edények elérése, illetve a cipő- és zoknihúzás pedig egy legalább 5 percet igénybe vevő, lassú, nyögdécselős rituálévá vált, így elhatároztam, hogy őszre valamilyen kényelmes, lapos sarkú, bebújós csizmát fogok beszerezni, hogy csökkentsem az edzőcipőkkel és fűzőikkel eltöltött időt.

Gondolkodásban és lélekben:
Érdekes módon a kb 14-15. hétig tapasztalt túlérzékenység elmúlt, de a kialvatlanság hatására az utóbbi hetekben visszatért. A stressztűrési képességem most nagyjából -10-es... xD
Emellett folyton igyekszem kontrollálni magam (mint egyébként mindig), hogy ne menjek senki agyára a baba-témával, és ne bántsak meg senkit azzal, hogy én ilyen állapotban vagyok. Bár tény, hogy azzal, hogy gyereket akartunk, mi csak gyereket akartunk, és nem állt szándékunkban senki lelki világa ellen hadjáratot indítani... Szóval igen, tisztában vagyok vele, hogy ez egy nagyon hülye gondolat.
Emellett még azon jár az agyam, hogy vajon gond-e az, hogy nem érzek mindent bolyhosan rózsaszínnek, és nem túláradó érzelmi csöpögéssel várom a kisbabát. Megnyugtat, hogy itt van és mocorog, kezdem kiismerni a szokásait, hogy milyen ételekre és hangokra hogyan reagál. Apát például már felismeri és örül neki. :)
Már egyáltalán nem érzem idegennek a jelenlétét, és kevésbé érzem úgy magam, mint aki lenyelt egy Alient... Bár tény, hogy ez az érzés visszatér, amikor a könyökével és a térdével (legalábbis azt hiszem) - természetesen bármiféle rosszindulat nélkül - arra törekszik, hogy két ponton kiszúrja a hasfalamat... én pedig olyankor kénytelen vagyok arcokat vágva görnyedezni, emiatt pedig az utcán néha furcsán nézek rám.
A fészekrakási ösztönt még nem különösen érzékelem. Épp annyira akarok rendet tenni a lakás különböző pontjain, mint eddig, csak most végre több időm van elosztani és a magam lelassult tempójában végrehajtani ezeket a feladatokat.
Sokat foglalkoztat még, hogy vajon jó anya leszek-e, hogy jó női példakép leszek-e a kislányomnak, és vajon szeretni fog-e engem. Azon a vitathatatlan tényen kívül is szeretném kiérdemelni a szeretetét, hogy én vagyok az anyukája. :)

A környezetem reakciói:
Apa hálistennek nagyon örül neki, hogy Apa lett, nem idegenkedik a babától, szívesen beledörmög a hasamba, lelkesedik, és komolyzenéket ismertet meg vele. :)
A család végre egy kicsit befejezte a túlbuzgást. Májustól szeptember elejéig (főleg az én oldalamról) módszeresen az agyamra mentek, hogy miért nem készül már az a gyerekszoba... Ezt már nem tudják mondani! :P Illetve frusztrál egy cseppet, amikor hárman ugranak oda egyszerre, hogy a hasamat dögönyözzék. (A baba pedig olyankor úgyis legtöbbször sztrájkol... xD) A család másik oldala telefonon keresztül érdeklődött, cirka 3 naponta, hogy hogy vagyunk. Én pedig legtöbbször azt válaszoltam, hogy köszi, ugyanúgy, mint három nappal ezelőtt, és századszorra is igyekeztem őket biztosítani arról, hogy ha gáz van vagy új információ, fognak róla tudni.
A barátokkal kapcsolatos dilemmákat már említettem, de valahol érthető is, ha nem akarnak annyi mindenbe belevonni, hiszen a szórakozási lehetőségeim korlátozottak. Másoknak pedig gondolom egy újabb valaki vagyok a környezetében, aki férjhez ment és gyereket vár.

Sajnálatos módon az emberek nagy része totálisan leszarja, hogy igen látványos hassal rendelkező kismama van a környezetében. Elméletileg a háziorvosi rendelőben, az okmányirodában és a postán is jelentős előnnyel kéne figyelemhez jutnunk. A gyakorlatban azonban az egyetlen jelen lévő nővérkének a telefon kezelése, az orvosnak való segítség és az ajtóhoz viharzó nyugdíjasok miatt nem feltétlenül van ereje észlelni és előbb behívni a kismamákat; az okmányirodában - hacsak nincs egy szemfüles és jóindulatú ügyintéző, aki a hasat észleli - úgyis sorszámmal kerül sorra az ember; a postán pedig szintén hiába a kismamáknak és kisgyerekeseknek fenntartott speciális sorszám, úgyis lepörgetnek előttem egy halom csekkest és levelest, mire foglalkoznak velem.

A tömegközlekedési eszközökön általában felszállok, körülnézek, van-e hely, és ha nincs, szimplán megállok valahol és ott maradok. Ugyanúgy hallgatom a zenét, esetleg előveszem az aktuális könyvemet vagy újságomat, mint máskor, és nem állok oda senki fölé szenvelgő arccal, hogy befolyásoljam.
A rám való reakciót illetően négy embertípust fedeztem fel:

Az első a rosszindulatú fajta, akinek az arca és a viselkedése gyönyörűen tükrözi a gondolatait:
  • Azok a nyugdíjasok, aki két-három megállót mennek, és nagyon csúnyán néznek (netán fújtatnak), mert én a fiatal vagyok, és az egyértelműen látszó terhességemmel le merészelek ülni;
  • Azok, akik jóval fiatalabbnak néznek a koromnál, nem észlelik a jegygyűrűt és a karikagyűrűt sem, és lesajnálóan néznek, (sőt páran még a fejüket is csóválják!) mert gondolom azt hiszik, felcsinált tinédzser vagyok; 
  • Azok a fiatalok, akik kvázi rám ülnek a villamoson, netán a hasamnak támasztgatják a táskáikat, és még csúnyán is néznek, ha netán én ettől rohadt idegesen fészkelődni kezdek;
  • Azok az emberek, akik kelletlenül sóhajtoznak, mikor tömegben, állóhelyen nyomorogva én bizony nem tudom a hasamat behúzni, hogy ők jobban elférjenek...
A második az abszolút közömbös fajta, aki életerős, nem öreg, nem néz ki hullafáradtnak vagy betegnek, hanem ül békésen, rám néz, észleli a helyzetet, majd elfordítja a tekintetét, vagy visszamélyed a telefonjába, könyvébe, beszélgetésébe, stb.


A harmadik a frusztrálttá váló, "tenni kéne valamit" fajta, akinek látszik az arcán, hogy gyötri magát, hogy rászóljon-e a például a közömbös, terpeszben ülő, telefonozó, sporttáskás fiatalemberre, hogy netán át kéne adni a helyet a kismamának, majd végül inkább nem szól semmit, elfordítja a helyzetről a tekintetét, és a földet kezdi fixírozni.

Végül a negyedik típus, akikből sajnos igen kevés van. Ők azok, akik amint észlelnek, átadják a helyüket, vagy megmutatják, hol szabadult fel hely, amit nem vettem észre (néhányan még úgy is, hogy 60 felett járnak, pedig tőlük aztán abszolút nem várom el!), sőt még egy-két kedves kérdéssel érdeklődnek is a babáról, vagy megosztanak velem egy-két ötletet, történetet. Munka után, dögfáradtan, vagy a legnagyobb melegekben, amikor az elnyomás alatt álló tüdőmmel alig kaptam levegőt, nekik igazán hálás tudtam lenni. Általában családos emberekről van szó, akik együtt tudnak érezni a helyzettel, de nagy örömömre egyre több udvarias fiatal is képviselteti magát ebben a típusban.

Amit tenni tudok a negatív tapasztalatok ellen, hogy továbbra is bízom az emberi jóságban és kedvességben, hátha bevonzom... :)