Google+ Followers

2016/12/13

Anyának lenni...

Nehéz elhinni, hogy holnap Roxána már három hetes lesz. Gondoltam, elmesélem, milyennek élem meg az új mindennapjainkat. Őszinte leszek, és elmondom, mi történik valójában egy frissen avatott anyában, ledöntve a társadalom és média által sugallt kötelezően cukormázas szuperanya-képet. El lehet engem nyugodtan ítélni az érzéseim miatt, és lehet nyavalygásnak titulálni, de úgy gondolom, hogy az is, akinek még nincs gyereke, és az is akinek már régóta van,vagy több van, könnyen beszél ilyenkor, hogy bírjam ki...

Először is be kell látnom, hogy újdonsült gyermekorvosunknak igaza volt. Amíg az ember terhes, a figyelme kizárólag a következő vizsgálatokig és mérföldkövekig, majd a szülésig terjed. Én is beleestem ebbe a csapdába. Sokkal többet gondolkodtam azon, milyen lesz szülni, mint hogy milyen lesz utána

Néha ránézek a visszahúzódott hasamra, és rájövök, hogy hiányzik a terhesség. A végén már nyűglődtem a súlyom, a vizesedés és a nagy hasam miatt, és minden vizsgálatot buzerálásként éltem meg, de mégis hiányzik. Azt hiszem, főleg az a tudat hiányzik, hogy én most különleges állapotban vagyok, és a legtöbb irányból emiatt odafigyelést kapok. Belülről is figyelmet kaptam ettől a rejtélyes kis embertől, aki most kint van velem.


A császározás inkább az én lelkemnek okozott problémát, mint a kislányomnak, pedig ezen aggódtam. Mivel a baba magától indult el kifelé, szépen kiemelték, és azóta sincs nagy sírásigénye, így azt súgja az ösztönöm, hogy nem érhette sok trauma. Bennem viszont maradt egy űr. Tudom, hogy mindkettőnk érdekében történt a beavatkozás, de attól még felmerül bennem a gondolat, hogy én nem szültem, hanem műtéttel megbontott egység vagyok, vagyunk, és a kezdeti fájásokon kívül továbbra sem tudok semmit a szülésről. Mikor az ember már minden létező dokumentumfilmet, vígjátékot megnéz, minden könyvet, cikket, szüléstörténetet elolvas, aztán valahogy mégis hoppon marad, az zavart tud kelteni. Bennem legalábbis kelt, még akkor is, ha talán ezerszer jobban megszenvedtem volna, mint a császárt. Mindenesetre legalább a baba megszületése utáni eufória engem is elért pár óráig. Amikor pedig már sok időt töltöttem el a babával, el kellett ismernem, hogy az újdonság varázsa nála is el tud múlni, akármilyen édes is.

Az első kórházi éjszaka után - amikor még be lehetett adni a babát, hogy tudjunk aludni - reggel hatkor szembesültem a könyörtelen valósággal, hogy bizony a kislányom innentől kezdve mindig velem lesz, és állandó figyelmet igényel, hajnalban is, és mindenkor. 
A kórházban volt, hogy inkább magam mellé fektettem aludni, hogy biztosan tudjak rá figyelni és reagálni. Itthon pedig vagy megy a légzésfigyelő, vagy 5-10 percenként berohangálok hozzá, hogy minden rendben van-e. 
Mindeközben az elején ugye még nem volt elég tejem, senki nem hitt nekem, aztán jött a súlycsökkenés meg a tápszer... Aztán mióta itthon vagyok, és lett tejem, az idióta, félremérő digitális mérleg miatt idegesítem magam naponta hétszer. Próbálok itt is a babára figyelni, az ösztönömre hallgatni, és elhinni, hogy hiába ír ki minden lehetséges módon, sok mérés után is 60 grammot a mérleg, ha a baba a 100 gramm fölötti tejkómás állapot jeleit mutatja, és nem kér többet enni. Sőt, a legbosszantóbb, mikor egy kiadós szoptatás után a tejkómás babán nem mér változást... Már rendeltem egy régi, jól bevált tolósúlyos példányt, és őszintén remélem, hogy mihamarabb megérkezik, és hogy nem kell majd benne csalódnom.

Mindeközben nyakamon a gyerekorvos és a védőnő, akik csak számokban tudják kifejezni a megfelelő fejlődést. Mióta hazajöttünk heti legalább egyszer hívnom kell az orvost a súlygyarapodás miatt. Mivel kéthetes korra nem jött még fel a születési súly, lehívtak a rendelőbe az ottani mérleggel mérni, és ott kellett szoptatnom ellenőrzés mellett, hátha megint én vagyok a béna, aki igazából nem tud megfelelően szoptatni... Mikor látták, hogy a baba nem sovány, van tej, a szopási technika is megfelelő, szépen eszik; a végeredmény pedig 100 gramm és tejkóma, végre hittek nekem. Értem én, hogy kell az elővigyázatosság, meg első gyerekes anyuka vagyok, de nem vagyok azért totálisan inkompetens idióta...

A legdurvábban a szoptatás-súly témakör mellett az alváshiány készít ki. Mikor balhésabb időszakunk volt, és Roxi nem aludt fél éjszaka, volt, hogy kiborultam. Képes voltam bőgve az üvöltő kislányom szemébe mondani, hogy elegem van belőle. Gondoltam már más csúnyaságokat is, amiket örülök, hogy nem mondtam ki. Feladatnak tekintettem  az egészet, és ha nem alakult minden terv szerint, kiborultam, nehezteltem rá. Ezek után pedig bőgve ringattam, és bocsánatot kértem tőle, hogy nem tudok elég jó anyukája lenni. Így ment ez majdnem minden nap. A második hét betöltésére kezdtem megérteni, hogy hiába szeretném elvárni, hogy minden mintaszerűen alakuljon és aludja végig a 3-4 órákat éjszaka is, stb, nem várhatom el tőle, hogy mindent megértsen, hogy ennek így kell lennie. Ő bizony egy önálló személyiség önálló babatervekkel, aztán Anya tervez, Baba végez... és nem lesz mindig úgy, ahogy Anya kigondolta. 

Úgyhogy anyának lenni most 80%-ban nem rózsaszín. A terhesség ugyan felkészített a töménytelen mennyiségű lemondásra és a totális életcserére, de ezt még fel kell dolgozni. Bezártság, nuku magánélet, és amíg Apa haza nem jön, van néhány telefon, de egyébként nuku értelmes felnőtt emberi társaság. Hiába tudok aktívabban mozogni, hagyom félig szaladni a háztartást a kétórás szüneteimben, mert jobban esik ülni. Aztán kezdődik a ciklus elölről, ébresztem Roxit, pelenkázunk, eszünk, aztán fejés, sterilizálás és körülnézhetek, hogy mi maradt még el a lakásban, vagy ráébredhetek, hogy már megint nem ettem. Akkor aztán aggódhatok, hogy biztos gondom lesz a tejjel, és így tovább.

Nem tudom, volt-e bármi ennyire megterhelő vagy nehéz eddig az életemben, mert emellett a legdurvább párkapcsolati problémák, a legdurvább vizsgaidőszakok, és a legpocsékabb diákmunkák is eltörpülni látszanak. Néha elgondolkodom, hogy talán várnunk kellett volna még egy-két évet ezzel, de azzal csak a saját női termékenységi időmből faragtam volna le, akkor sem lett volna tökéletes pillanat, és ugyanezekkel a nehézségekkel szembesülnék később is. Remélem, egyszer tényleg megszokom az összefolyó napokat, és be fog ütni nálam is egyfajta családos életérzés. Egyelőre rettegek a gondolattól is, hogy visszatérjek dolgozni, és betagozódjak újra a normális életbe. Roxi születése óta eddig kétszer jártam kint emberek között ügyet intézni, és nagyon idegen volt nekem minden... Vágynék is rá, de közben még nem megy...


Mindemellett gyönyörűnek látom a kislányom minden porcikáját, szívesen ölelgetem, puszilgatom simogatom, és szívesen nézegetem a grimaszait, és azt is, ahogy alszik. Szeretem, ahogy rám néz a kék szemeivel, és mindig meghatódom, amikor véletlenül sikerül tudatosan rám mosolyognia. Szeretem pelenkázni, öltöztetni, babaolajozni, fésülni a puha kis hajacskáját, fürdetni, és etetni is. Szeretek odabújni hozzá és együtt lenni vele. Még azon is jót nevetek, ha épp lepisil, vagy lekakil abban az 5 másodpercben míg kiveszem alóla a koszos pelust, hogy alátehessem az újat. Figyelem, hogy változik napról napra és hétről hétre, és várom, hogy fejlődjön, és jobban tudjunk egymással kommunikálni. Ez az a 20%, ami átsegít a testi-lelki terheken. :)

2016/12/04

Megszületett!!! - Élménybeszámoló az első másfél hétről

Vicces, hogy mihelyt megírtam az elmélkedést a szüléssel kapcsolatban, az máris elindított valamit... xD Úgy látszik erre volt szüksége a szervezetemnek és a lelkemnek is, hogy helyretegyem ezt magamban egy kicsit ezt a témát.

Még aznap (22-én), hazaérve az orvostól, elkezdett húzni kicsit a derekam 8 óra fele. Nem ijedtem meg, nem volt vészes, bár addig ilyesmit nem éreztem. Lefeküdtem szépen aludni, és este 11 után elkezdődtek a fájások. El sem akartam hinni! Amikor a hasam egy kemény gömbbé feszült össze, és egyre gyakrabban éreztem alhasi fájdalmat, elkezdtem figyelgetni az órát. Amikor már negyedóránként jöttek ezek a fájdalmak és némelyiktől kezdtem kissé csillagokat látni, felhívtam hajnalban az orvost, hogy ez vajon tényleg az-e, ő pedig berendelt a szülőszobára. Mondta, hogy nem kell rohanni, mint az őrült, készüljek össze nyugodtan, és cirka egy óra múlva találkozunk.
Szépen felkeltettem a Férjemet, aki úgy pattant ki az ágyból vörös szemekkel, mint valami időzített bomba. Én viszont két fájdalom között békésen lezuhanyoztam, magamra dobáltam a lehető legkényelmesebb, és legegyszerűbben levehető ruhákat, és navigáltam a szülési csomagok összepakolását.

Még a kórházba érve is kellőképp vidám hangulatom volt, behívtak, fel is tettek CTG-re. Akkor már ötpercenként vagy hamarabb érkeztek a fájások, már egy kicsit elkezdtem kipréselni magamból, hogy aztakurvapicsába, de csak szép halkan... :D Megmérték a vércukromat is, és elküldtek vizeletmintát adni. Az ügyeletes doktornő is megvizsgált, és arra jutottunk, hogy hurrá, tényleg igazi fájásokról van szó, és már meg van rövidülve a méhszájam. Elszaladt telefonálni az orvosomnak és a "császár-teamnek", kikérte az osztályvezető főorvos áldását, és felvett a kórházi osztályra. Megmutatták, melyik szülőszoba lesz a miénk, de nem hagytak már tovább szenvedni, mert megérkezett az orvosom, így jöhetett az előkészítés: beleegyező nyilatkozatok aláírása, vetkőzés, kórházi hátul kötős köpenyke, infúzió, vérvétel, és már vittek is át a műtőbe.

Addigra már remegtem a stressztől, és az ottani hidegtől csak még inkább rám jött a remegés. Bevallom, féltem a gerincbe szúrt érzéstelenítőtől, mert addig soha életemben nem éltem át ilyesmit. Baromi nagy önuralomra volt szükségem, hogy abbahagyjam a remegést, miközben éppen domborítom a hátam egy fájás közepén az altatós doktornőnek... Szinte azonnal elzsibbadt a bal lábam, majd a fenekem és minden más, végül a jobb lábam. Ettől csak még idegesebb lettem, mert zavart, hogy végig észnél leszek és semmi uralmam nincs a testem felén, amit épp élettelen virsliként pakolnak-ide oda. Akkor is megijedtem, amikor még éreztem, ahogy a hasamat kenik le a csodás narancssárga fertőtlenítővel. A doktornő megnyugtatott, hogy mire végeznek, már a hasamat sem fogom érezni, és tényleg így lett, ettől függetlenül továbbra is remegtem mint az állat, és a rám szerelt vérnyomásmérő folyton kiakadt. Mivel a bal kezemben infúzió volt, a jobbon pedig vérnyomásmérő, ha lehet, még korlátozottabbnak éreztem magam.

Ezután némi matatás következett, majd szólt az altatóorvos, hogy most egy kis húzkodást, majd nyomkodást fogok érezni... és végül a fejem elé szerelt zöld lepedő fölött megláthattam, ahogy sírva bugyborékol a kisbabám, amitől a remegés mellé még sírás is jött rám. Végül felhívták a figyelmem a szomszéd helyiségből figyelő Férjemre is, és mindez egy pillanatra megnyugtatott, megkönnyebbültem, hogy a baba is rendben van.

Ezután fura, szörcsögő hangokat hallottam, és néha égett szagot éreztem, remegtem tovább, és csak vártam, mikor lesz már vége... A méhem kitakarítása és az összevarrásom jóval több időt vett igénybe, mint a baba kiemelése. Mindeközben behozták a már megfürdetett, bebugyolált kislányomat, és adhattam neki egy puszit. Addig és azután pedig Apával tölthette az időt.
A műtőben egyébként jó hangulat volt, próbáltak velem beszélgetni, hogy eltereljék a figyelmem. Mikor végre átfektettek az ágyra a műtét végeztével, és csak remegtem tovább, kicsúszott a számon egy basszameg, amin csak jót röhögtek, de mondták, hogy abszolút megértenek.

Betoltak a szülőszobára, eltakartak egy paravánnal, majd megérkezett a Férjem és a csodaszép kisbabám, akit végre jobban megnézhettem. 3420 gramm és 54 cm tömör gyönyör. :) Megviselt volt még, de tényleg csodaszép, és amint a kis meleg testét meg tudtam ölelni, azonnal abbamaradt a remegés. Néha sírdogált, megpuszilgattam, beszéltem hozzá, és leeresztettem. Úgy éreztem, a lehető leginkább elégedett vagyok magammal és az ég világon mindennel. A csecsemős nővérek segítettek mellre tenni, hogy elkezdjünk a szoptatás tényével is ismerkedni. Nagyon jó volt, hogy végül hagytak minket hármasban lenni nagyjából egy órát, mielőtt a babát elvitték és engem is áttoltak a megőrzőszobába.


A megőrzőszobában anya segített kipakolni a legszükségesebb holmikat. Utána kellemes hangulatban zsibbadtam, pedig éreztem, hogy megy kifelé a fájdalomcsillapító és az érzéstelenítő a műtéti hegemből. Mindeközben baromi nagy koncentrációval próbáltam mozgásra bírni a lábujjaimat, hátha már sikerülhet. xD Nagyjából félóránként, óránként bejött a nővér, segített inni, ellenőrizte az infúziót, és nyomkorálta a hasamat, hogy ellenőrizze a vérzést...Na attól általában elsírtam magam, annyira fájt, dehát ezt sajnos kötelező volt neki megcsinálni.

Nagyjából hat óra után tudtam felkelni, előtte már kicsit behozták hozzám a babát, hogy ölelgethessem. Mindketten ki voltunk merülve, de ez így volt rendjén. :) Miután segített a nővér lefürödni, újból össze kellett pakolni, és átköltözni egy másik szobába. Oda már kínok kínjával, de gyalog mentem, magammal cipelve a helyes kis üvegcsét, ami sebemből lógott ki. Ezután kezdődött a horror... legalábbis én annak éltem meg.

A következő három napban, ha nem lett volna mellettem a lehető legtöbbet nővérruhában anyukám, és néhány rendes volt kolléganője, akik rendszeresen benéztek hozzám, biztos, hogy még jobban kiborulok, mint egyébként... Sajnos a gyermekágyas osztály az adott helyen nem épp egy leányálom. Sajnos a legtöbb csecsemős nővér vagy védőnő lenézően, bunkón viselkedett, vagy leszarom módon. Az volt itt a módi, hogy hiába nem tudsz még szoptatni, és nem lakik jól a gyereked a pár csepp kolosztrumoddal, egy korty vizet vagy teát sem kap, hogy legalább legyen benne valami. Igen, tudom, hogy 10% fogyás a születési súlyból természetes, de mikor már ezt jócskán megléptük, a tejelválasztás épphogy indulóban volt, és még mindig nemigen tudtam mit adni a gyerekemnek, végre az utolsó éjszaka jött egy csecsemős nővér, aki helyretette a lelki világomat. Segített megmérni a babát, természetesen nem mérhető mennyiséget szopott, úgyhogy bejött, megpróbáltuk lefejni a dolgokat, de nem sok sikerrel, úgyhogy beszélt a gyerekorvossal, aki végre engedélyezett 20 ml tápszert háromóránként, szoptatás után.  A hazamenetel napján a nappalos csapat is hálistennek kiváló volt, de nem tudta velem elfeledtetni, hogy előtte 2-3 napig bőgtem, hogy nem tudom megetetni az éhes, fogyóban lévő gyerekemet. Ez az egész mérlegelés-dolog egyfajta teljesítménykényszert vált csak ki az emberből...

26-án, szombaton végre hazajöhettünk, itthon a nyugalomban anyám továbbra is járt fel segíteni, és érdekes módon beindult a tejtermelés, és a baba is egyre többet eszik. Egyhetesen mértem, és a kórház óta 210 grammot hízott. Hálistennek több tejem is van, mint amivel Ő jóllakik, így azt időnként elrakosgatom a mélyhűtőben tejeszacskókban. :)


Agyilag még nehéz feldolgozni, hogy az eddig megszokott terhességnek hirtelen vége szakadt, és hogy ez a gyönyörű kis Roxána tényleg belőlem jött ki. Még nem tudtam azonosulni az Anya megszólítással magamra nézve, és folyamatosan rettegek, hogy bénán kezelem a babát, és lelki traumákat fog szenvedni miattam. Remélem nem így lesz azért :) Csak még nem szoktam hozzá a síráshoz. Bár belegondolva más babákhoz képest Roxi igencsak békés természetű, egyelőre úgy tűnik, nemigen szokott feleslegesen balhézni.

Eleinte itthon is bőgtem, féltem, hogy túl keveset eszik a baba, nehéz volt átszoktatnom a szervezetemet arra, hogy 3-4 óránként szépen felkeltem, pelenkázom, eszünk, böfizünk, aztán vagy nézelődünk egy kicsit még, vagy zselés masszává olvadva tejkómába esünk, és megyünk vissza aludni. Utána pedig tejfejés, sterilizálás, aztán jöhet a pakolás, evés, mosás meg a többi. Nagyon nagyon jó érzés, hogy Bartus itthon maradt velem erre a hétre, sokat segít, és van kihez fordulnom, mikor a random sírások rámjönnek a fáradtságtól. Mostmár Roxi miatt nem aggódom, mert eszik rendesen, napról napra, többet, és gyarapszik a súlya is. Mondhatjuk, hogy így másfél hét után kezd beállni a napirendünk, - amit a rokonlátogatások rendszeresen szabotálnak, így a Bartussal úgy döntöttünk, hogy egyelőre, mindhármunk érdekében felfüggesztjük a látogatásokat.


Már kezdem megszokni a lakásba kényszerült életmódot ugyan, de félek, nehéz lesz visszailleszkedni a külvilágba, ugyanis a krónikus alváshiány hatására, ha háromnál több ember jön ide látogatóba a 35 négyzetméterre, a hisztiroham kezd kerülgetni. Szeretem a rokonainkat, de ha mindig itt van valaki, nem tudunk rendes ütemben étkezni, nem alszik a baba sem rendesen, és a szoptatást sem feltétlenül akarja mindenki látni ugyebár... És ha fel van tolva forráspontig az agyvizem, a tejem is kevesebb, úgyhogy egyelőre a tömeges megrohanás, vagy a folyamatos vendégfogadási készenlét egyelőre többet árt mint használ...

Szeretem a kislányomat, és nagyon örülök, hogy végre megérkezett hozzánk, de amíg nem tanulunk meg egymástól dolgokat, továbbra sem fogok tudni nonstop púderrózsaszínben látni mindent. Innentől kezdve minden más lesz, hiszen ez egy újabb elköteleződés, egy újabb hatalmas felelősség, ami mostmár örökre velünk marad. :)

2016/11/22

Szülés: két tűz között

Végül a doki a 39. heti programozott császármetszés mellett döntött, így, hacsak a kislányunk nem dönt másként, november 30-án tervezik belőlem kioperálni.

A doki azzal indokolta a döntést, hogy nem akar goromba lenni velem, de a testalkatom miatt (kb. 152 centi magas vagyok, keskeny csípővel) igen magas a valószínűsége, hogy ha hagyna vajúdni 10-12 órát, akkor is végül (sürgősségi) császárra kerülne a sor. A baba nagysága miatt vagy ő, vagy én, vagy mindketten károsodnánk, nagy a valószínűsége a komplikációknak. Mondta, hogy nem szeretne egyből hüvelyplasztikára utalni a szülés után, már ha egyáltalán sikerülne. Így arra jutottunk, hogy ne erőltessük a hüvelyi szülést, hacsak nem akarunk feltétlenül 4 vagy annál több gyereket, hanem biztonsági játékot játszva legyen egy 39. hétre kiírt műtét.

Emellett kismamajógára járok, az oktatóm pedig dúla, és mondhatjuk, hogy az "ellenséges tábor" tagja. Az órán általában érdeklődünk egymás állapota felől a kismamákkal, és ő például teljesen kiborult, mikor elárultam, mik a tervek velem kapcsolatban. Én vagyok az egyetlen kakukktojás a csoportban, aki így, ilyen tervek mellett nem készül tudatosan hüvelyi szülésre.
Ő ugye, dúlaként, a minél természetesebb és háborítatlanabb szülés támogatója, persze nem mindenáron. Mert ha a természetes szülési folyamat megakad, vagy életveszély forog fent, nyilván ő is szükségesnek tartja a császármetszést. Szerinte a programozott császármetszés viszont a természet "megerőszakolása", hiszen ha addig nem indul be a szülés, a baba nem dönthetett úgy, hogy világra akar jönni és nem végzi el az első komoly életfeladatát, ami a későbbiekben problémákhoz vezethet az életében. Emellett nem szabadulnak fel olyan hormonok (a vajúdás hiánya miatt), amik a kötődést segítik, illetve a tejtermelés kialakulását serkentik; tehát szerinte mind élettani, mind spirituális szempontból csak ártanak nekünk ezzel, és gyakorlatilag nem is szülök, a dokinak viszont ez sokkal kényelmesebb megoldás, mert hamarabb túl van rajta, ugyanazért az összegért.

Így aztán baromi jól érzem magam, mit ne mondjak, és próbálom keresni a megfelelő megoldást.
Sok kérdés vetődik fel bennem: vajon én ugyanolyan értékű nő és anya vagyok, ha egy hasi műtét segítségével hozzák világra a gyermekemet, kikerülve minden szüléssel járó kockázatot? Abból a szempontból, hogy én is ugyanúgy végigéltem a terhesség 9 hónapját, szerintem igen.

Magát a császármetszés tényét, mint egy megakadt folyamat megsegítőjét, vagy mint életmentő beavatkozást, el tudom fogadni. A legjobb középút az lenne, ha a szülés magától elindulna: egyrészt, így 100%-ban tudnám, hogy a baba igenis ki akart jönni magától, és mondhatjuk úgy, hogy döntött a saját születésének idejéről; másrészt legalább egy halvány fogalmam lehetne arról, hogy milyen, amikor elindul egy szülés, milyen egy fájás, és tudnám, milyen jelekre figyeljek legközelebb. A programozott császárral viszont nyilván a hasi műtéti kockázatokat leszámítva kilőjük az összes olyan kockázatot, ami a hüvelyi szüléssel járna. Engem meg azért mégiscsak megfosztanak valamitől, mert továbbra sem lesz semmilyen tapasztalatom a normál szüléssel kapcsolatban, így továbbra is ugyanolyan tudatlan leszek, mint eddig, annak ellenére, hogy a végeredménye mindkét folyamatnak az, hogy világra jön a kisbabánk. Furcsa dolog ez, mert valahol olyan érzés ez a kitűzött műtét, mintha a kisbaba valamiféle rossz dolog, vagy "betegség" lenne, amit el kell távolítani egy adott időpontban a szervezetemből.

Az előre kijelölt időpontot talán úgy tudnám elfogadni, ha kapnék egy pontosabb indoklást arról, hogy miért van rá szükség, és miért nem lehet kivárni a szülés spontán elindulását legalább. Ha pl. totális fizikai lehetetlenség lenne a hüvelyi szülés; vagy azonnal életveszélybe kerülne a baba, amint elindul a szülés, oké, már meg is értettem, hogy jobb ez így.
Jelenleg úgy tudom, hogy itt vagyok egészséges anyaként egy nagy, de egészséges babával, és ennyi. Úgy látszik, már megint megkaptam, hogy az alkatom miatt valamire nem vagyok képes. Elfogadtam, hogy a kicsi testalkatom miatt, vagy szekálás tárgya voltam, vagy még többet kellett teljesítenem, mint másoknak, hogy ugyanazt az eredményt érjem el, vagy a valódi értékem és megismerésem helyett azonnal besoroltak az "aranyos" (=alacsony) kategóriába. Elfogadtam, hogy nem lehetek pl. sem szépségkirálynő, sem profi kosárlabdázó ezzel a testalkattal. Sőt, már azon is kezdem túltenni magam, hogy egyes esetekben azért nem kerültem szóba sem bizonyos hastáncprodukciókban való részvételre, mert a magas(abb)ak között rontottam volna a színpadképet. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy a testalkatom lesz a gátja az anyaság és nőiség normális kibontásának.

A másik ami nyugtalanít az időponttal kapcsolatban, hogy vajon lehet-e 100%-osan tudni, hogy az én 39 hetes kisbabám tényleg készen áll-e arra, hogy az adott időpontban kijöjjön, és nem lesz-e neki nagyobb trauma, ha kiragadják az eddigi megszokott helyzetéből, mintha legalább ő maga indul el, saját döntése szerint.

A császármetszéses babák későbbi pályafutását követő kutatások is különböző eredményre jutnak, így ezek átnyálazásával sem vagyok kisegítve.

Lássuk először a negatív oldalt. Olvastam olyan kutatásokat, miszerint a császáros babák a későbbiekben nem fognak tudni segítség nélkül dönteni, vagy befejezni egy-egy nehezebb feladatot, mert a születésük során "kimentették" őket a döntési helyzetből, vagy a nehézségek elől. Olyat is olvastam, hogy nagyobb trauma nekik megszületni, mert kiragadják őket az anyaméhből, és nincs meg az átmenet a biztonságos, nyugodt anyai környezetből a külvilágba. A prenatális pszichológia szempontjából és spirituális szempontból is hátrányosan ítélik meg őket, mivel az első beavatásukat, életfeladatukat nem tudták valamiért elvégezni, ezért nagy valószínűséggel szükségük lesz a későbbiek folyamán a születésélményük feldolgozására. (Bár szerintem egy lassan lezajló, megakadásokkal és szenvedéssel teli, oxigénhiányos préselődés sem lehet kevésbé traumatikus egy babának...)

Viszont olyat is olvastam, hogy nem befolyásolja a kötődés kialakulását a születés módja, mert a kötődési mintázat az első hónap végre alakul ki rendesen, így ettől nem érdemes rettegni, ahogy az sem törvényszerű, hogy a császáros anyukák nem tudnak úgy, vagy annyi ideig szoptatni. Más kutatások szerint általában alacsonyabb kortizol (stresszhormon) szinttel születnek a császáros babák, így a későbbiekben kisebb eséllyel alakul ki náluk valamiféle pszichopatológiai tünet, és kevésbé válnak agresszívvá.

Ma megyek az orvoshoz, és megpróbálok vele beszélni arról, hogy mi zajlik bennem ezzel kapcsolatban, hátha legalább kapok egy pontosabb indoklást az időpont szükségességére, és megnyugtatást arra nézve, hogy nem lesz rossz ez az egész a kisbabának.

Mivel nem hiszek a hüvelyi szülés abszolút felsőbbrendűségében és mindenáron való szükségességében; de azt sem tartom jó ötletnek, ha valaki az alakja és/vagy szexuális élete érdekében, a baba állapotát figyelembe nem véve elég korán császárt kér, megfelelő indoklással el tudnám fogadni a helyzetemet. Anyám talán a legjobb példa, három császármetszéssel, szoptatási problémák nélkül. Én elindultam a magam útján, normál méretekkel, normál időben, de a rövid, nyakamra tekeredett köldökzsinór miatt császárral mentették meg az életemet. Ennek ellenére nem érzem magam defektesnek. (A megfelelési kényszeremet, gyanítom, későbbre kellene visszavezetni.) A nagyobbik öcsém elindult ugyan magától, de nagyon korán, így az ő életét is az mentette meg, hogy minél hamarabb kivették, hogy el tudják látni. A kisöcsém pedig programozott császárral érkezett egy vérzéssel, görcsökkel és inzulinnal járó terhességből, és úgy látom hármunk közül talán ő kötődik legegészségesebben Anyához, érzelmileg ő a leginkább kiegyensúlyozott, és talán ő lesz a legbölcsebb is.

Szóval azt hiszem, egyikünk sem illik bele a kutatások eredményeibe. :)

2016/11/06

Befordulás és SzúúúúúSzáááááááá :)

Már csak egy kb. hónap van hátra, én pedig egyre jobban gurulok itthon... xD Eleinte mindig próbáltam csinálni valami hasznosat, mert szabályosan lelkiismeret-furdalást kaptam attól a ténytől, hogy én most jódarabig nem fogok dolgozni. Az időközben bevezetett, időre evős, napi 150 grammos szénhidrátdiéta legalább ad egy ívet a napnak, és a tevékenységeket igyekszem az étkezések közé beszervezni. Mostmár eljutottam agyban is odáig, hogy végre nem kapok sírógörcsöt attól, hogy milyen siralmasan kevés is 20g müzli vagy 70g tészta, amikor az ember éppen éhen akar halni... xD
Ami még jól tudja szervezni az időmet, az a szokásos flippergolyó-szerű pattogás a nőgyógyász, a védőnő, a háziorvos és a kórházi terhespatológiai osztály között. Egy kis vizsgálat itt, egy kis vérvétel amott, aztán a következő táppénzes papír, meg a különböző kérvények, dokumentumok kitöltése...
Így végül is mondhatom, hogy minden nap (egyre kevésbé, de) rendben van a lakás, napi egyszer lebattyogok valamiért a boltba vagy postára, vagy csinálok valami fárasztót (pl. takarítás, ami az örökké porcicásodó kuckónkban sosem ér véget...)  és ez bőven elég is.


Miután a haszontalanság érzését sikerült elkergetnem, ez igen hamar átadta a helyét az anyasággal kapcsolatos szorongásoknak. Például továbbra is rettegek attól hogy kikopok a számomra kedves emberek köréből az egyre korlátozódó lehetőségeim miatt.
A másik dolog, hogy bár már minden részlet élére állt a gyerekszobában, mégis félek, hogy találni fogok még egy csomó dolgot, ami hiányzik a Baba ellátásához.
Emellett már kb 2-3 hete mániákusan csoportosítom a holmikat a kis bőrönd és a sporttáska között, próbálván kitalálni különböző listák alapján, hogy mi fog kelleni a "Szülés-csomagba", és mi a "Gyermekágyas osztály-csomagba". Remélem, hamarosan kapok erről több infót, ugyanis fogalmam sincs, hogy kap-e majd a Baba automatikusan valamiféle ruhácskát, pelenkát a kórházban... vagy, hogy én mit fogok kapni a kórházban...


És persze a misztikus Szülés... Igazából nem félek a fájdalomtól, amit mindenki emleget, mert még nincs tapasztalatom róla! :P Mivel a Baba már a gyomrom és tüdőm helyére is ügyesen beköltözködött, inkább kíváncsian és egyre türelmetlenebbül várom, hogy megérjen és kibújjon! xD Sokkal inkább tartanék attól, hogy mikor már bementünk a kórházba, akár a jelenlévő orvos, akár a keze alatt segédkező szakszemélyzet tojik rám magasról és magamra hagy, vagy épp túl sokat macerál, vagy netán bunkóskodik velem.... Vagy hogy az egész folyamán valamiért komplikációk lesznek, és baja esik a Babának. Mivel az eddigi méréseknél mindig azt láttam, hogy Roxi Baba átlag egy héttel megelőzi az elvárt "korát", és - az Apja paramétereihez igazodva -  nagyobb, én viszont továbbra is helytakarékos változatban növekszem előrefelé, az orvos már 90%-ra jósolta a császármetszés lehetőségét. Mindenesetre, hacsak tényleg nem bizonyítják anatómiailag, hogy nekem fizikai lehetetlenség természetes úton szülni, remélem, legalább megengedik, hogy megpróbáljam, vagy mifene... Tudom, hülyén hangzik, mivel a császárral szülő anyukák egyáltalán nem kevesebbek, de ez mégiscsak olyan érzés, mintha előre meg akarnának fosztani valami női szempontból fontostól...

Megoldásaim a szorongásokra:
  • Próbálok egyszerre egy dolgot csinálni és maximálisan arra figyelni.
  • Egyre kevesebb időt töltök azzal, hogy a Fészbúkot nézegetve gyötörjem magam. Ugyanis ekkor szokott többekkel kapcsolatban lelkiismeret-furdalásom, aggodalmam, szorongásom támadni. Most igenis az a dolgom, hogy magammal, a Kisbabámmal és Apával, tehát a kialakulóban lévő Családunkkal foglalkozzam.
  • Ha rossz érzés gyötör, próbálom megkeresni miért van, aztán ha sikerül, jól kisírom magam.
  • Elkezdtem heti egyszer kismama jógára járni. Kinyújt, ellazít, átmozgat. Mindig tanulunk egy új légzéstechnikát, mindig van gátizom torna és vezetett meditáció. Én pedig mindig kellemesen elálmosodva és megnyugodva érek haza, és jól érzem magam, még úgy is, hogy másnap reggel jön a hátizomláz xD


  • Bár olvasok a terhesség-anyaság-szülés témakörében, nem viszem túlzásba. Sőt, mostmár úgy érzem, megnyugodtam, hogy az agyamban zajló sok baromság, vagy hogy egyre többet idéződik fel bennem a gyerekkorom, vagy az, hogy a testi-lelki nehézségek miatt nem látok mindent nonstop rózsaszínben, teljesen normális.
  • Ha testileg és/vagy lelkileg nagyon kimerültnek érzem magam, lefekszem egy kicsit aludni (= "félkómálni"). Mivel éjszaka Roxi Baba kiküld átlag két alkalommal pisilni, vagy valamiért kisebb nagyobb időközönként rugdalózás van, az éjszaka sem telik normális alvással már nagyjából a 25. hét óta. A mocorgási indokok általában a következők: 1) a bal oldalamon fekszem, 2) a jobb oldalamon fekszem, 3) vagy nagyon kicsit a hátamon, mert úgy már nem sokat bírok xD (ha nem aludni próbálok: 4) ülök, 5) sétálok.)
  • Bár az agyam legtöbbször szétfolyik és képtelen huzamosabb idejű koncentrációra, a filmnézés vagy játék is segít feldobódni. :)
Már csak várok és várok, hogy történjen valami :)



2016/09/30

Terhesség - Tapasztalatok

Kedves Olvasók!

Végre félretettem a munkát, és immár 30 hetesen itthon töltöm a napjaim. Fel tudtam venni egy nyugodtabb életritmust, és van időm szép sorjában átgondolni a dolgokat. Gondoltam, megosztom veletek, mit tapasztaltam eddig a terhesség során.

Testileg:
A bőröm, a hajam és a körmöm állapota rengeteget javult, ez nagy pozitívum! Nem szenvedek a pattanásoktól, gyorsabban és erősebben nő a körmöm, heti egyszer elegendő hajat mosnom, és január óta nem károsodtak semennyit a hajvégeim. ^^
A 25. hét óta viszont alig tudok aludni, mert sehogy sem kényelmes feküdni, vagy még emellett a kedves kislányom éjjeli táncolós buliba kezd. (A Férj horkolása sem feltétlenül segíti elő a pihenést, de ez már csak hab a tortán.)
Sietni már egyáltalán nem tudok, mert nagyon hamar kifulladok egy tempósabb sétától is, vagy megkeményedik a hasam, ami sem nekem, sem a babának nem tesz jót. A normál sétám már kezd hasonlítani a pingvinek dülöngélő totyogására... xD
A fogmosás általában hasleköpéssel jár, a konyhában az edények elérése, illetve a cipő- és zoknihúzás pedig egy legalább 5 percet igénybe vevő, lassú, nyögdécselős rituálévá vált, így elhatároztam, hogy őszre valamilyen kényelmes, lapos sarkú, bebújós csizmát fogok beszerezni, hogy csökkentsem az edzőcipőkkel és fűzőikkel eltöltött időt.

Gondolkodásban és lélekben:
Érdekes módon a kb 14-15. hétig tapasztalt túlérzékenység elmúlt, de a kialvatlanság hatására az utóbbi hetekben visszatért. A stressztűrési képességem most nagyjából -10-es... xD
Emellett folyton igyekszem kontrollálni magam (mint egyébként mindig), hogy ne menjek senki agyára a baba-témával, és ne bántsak meg senkit azzal, hogy én ilyen állapotban vagyok. Bár tény, hogy azzal, hogy gyereket akartunk, mi csak gyereket akartunk, és nem állt szándékunkban senki lelki világa ellen hadjáratot indítani... Szóval igen, tisztában vagyok vele, hogy ez egy nagyon hülye gondolat.
Emellett még azon jár az agyam, hogy vajon gond-e az, hogy nem érzek mindent bolyhosan rózsaszínnek, és nem túláradó érzelmi csöpögéssel várom a kisbabát. Megnyugtat, hogy itt van és mocorog, kezdem kiismerni a szokásait, hogy milyen ételekre és hangokra hogyan reagál. Apát például már felismeri és örül neki. :)
Már egyáltalán nem érzem idegennek a jelenlétét, és kevésbé érzem úgy magam, mint aki lenyelt egy Alient... Bár tény, hogy ez az érzés visszatér, amikor a könyökével és a térdével (legalábbis azt hiszem) - természetesen bármiféle rosszindulat nélkül - arra törekszik, hogy két ponton kiszúrja a hasfalamat... én pedig olyankor kénytelen vagyok arcokat vágva görnyedezni, emiatt pedig az utcán néha furcsán nézek rám.
A fészekrakási ösztönt még nem különösen érzékelem. Épp annyira akarok rendet tenni a lakás különböző pontjain, mint eddig, csak most végre több időm van elosztani és a magam lelassult tempójában végrehajtani ezeket a feladatokat.
Sokat foglalkoztat még, hogy vajon jó anya leszek-e, hogy jó női példakép leszek-e a kislányomnak, és vajon szeretni fog-e engem. Azon a vitathatatlan tényen kívül is szeretném kiérdemelni a szeretetét, hogy én vagyok az anyukája. :)

A környezetem reakciói:
Apa hálistennek nagyon örül neki, hogy Apa lett, nem idegenkedik a babától, szívesen beledörmög a hasamba, lelkesedik, és komolyzenéket ismertet meg vele. :)
A család végre egy kicsit befejezte a túlbuzgást. Májustól szeptember elejéig (főleg az én oldalamról) módszeresen az agyamra mentek, hogy miért nem készül már az a gyerekszoba... Ezt már nem tudják mondani! :P Illetve frusztrál egy cseppet, amikor hárman ugranak oda egyszerre, hogy a hasamat dögönyözzék. (A baba pedig olyankor úgyis legtöbbször sztrájkol... xD) A család másik oldala telefonon keresztül érdeklődött, cirka 3 naponta, hogy hogy vagyunk. Én pedig legtöbbször azt válaszoltam, hogy köszi, ugyanúgy, mint három nappal ezelőtt, és századszorra is igyekeztem őket biztosítani arról, hogy ha gáz van vagy új információ, fognak róla tudni.
A barátokkal kapcsolatos dilemmákat már említettem, de valahol érthető is, ha nem akarnak annyi mindenbe belevonni, hiszen a szórakozási lehetőségeim korlátozottak. Másoknak pedig gondolom egy újabb valaki vagyok a környezetében, aki férjhez ment és gyereket vár.

Sajnálatos módon az emberek nagy része totálisan leszarja, hogy igen látványos hassal rendelkező kismama van a környezetében. Elméletileg a háziorvosi rendelőben, az okmányirodában és a postán is jelentős előnnyel kéne figyelemhez jutnunk. A gyakorlatban azonban az egyetlen jelen lévő nővérkének a telefon kezelése, az orvosnak való segítség és az ajtóhoz viharzó nyugdíjasok miatt nem feltétlenül van ereje észlelni és előbb behívni a kismamákat; az okmányirodában - hacsak nincs egy szemfüles és jóindulatú ügyintéző, aki a hasat észleli - úgyis sorszámmal kerül sorra az ember; a postán pedig szintén hiába a kismamáknak és kisgyerekeseknek fenntartott speciális sorszám, úgyis lepörgetnek előttem egy halom csekkest és levelest, mire foglalkoznak velem.

A tömegközlekedési eszközökön általában felszállok, körülnézek, van-e hely, és ha nincs, szimplán megállok valahol és ott maradok. Ugyanúgy hallgatom a zenét, esetleg előveszem az aktuális könyvemet vagy újságomat, mint máskor, és nem állok oda senki fölé szenvelgő arccal, hogy befolyásoljam.
A rám való reakciót illetően négy embertípust fedeztem fel:

Az első a rosszindulatú fajta, akinek az arca és a viselkedése gyönyörűen tükrözi a gondolatait:
  • Azok a nyugdíjasok, aki két-három megállót mennek, és nagyon csúnyán néznek (netán fújtatnak), mert én a fiatal vagyok, és az egyértelműen látszó terhességemmel le merészelek ülni;
  • Azok, akik jóval fiatalabbnak néznek a koromnál, nem észlelik a jegygyűrűt és a karikagyűrűt sem, és lesajnálóan néznek, (sőt páran még a fejüket is csóválják!) mert gondolom azt hiszik, felcsinált tinédzser vagyok; 
  • Azok a fiatalok, akik kvázi rám ülnek a villamoson, netán a hasamnak támasztgatják a táskáikat, és még csúnyán is néznek, ha netán én ettől rohadt idegesen fészkelődni kezdek;
  • Azok az emberek, akik kelletlenül sóhajtoznak, mikor tömegben, állóhelyen nyomorogva én bizony nem tudom a hasamat behúzni, hogy ők jobban elférjenek...
A második az abszolút közömbös fajta, aki életerős, nem öreg, nem néz ki hullafáradtnak vagy betegnek, hanem ül békésen, rám néz, észleli a helyzetet, majd elfordítja a tekintetét, vagy visszamélyed a telefonjába, könyvébe, beszélgetésébe, stb.


A harmadik a frusztrálttá váló, "tenni kéne valamit" fajta, akinek látszik az arcán, hogy gyötri magát, hogy rászóljon-e a például a közömbös, terpeszben ülő, telefonozó, sporttáskás fiatalemberre, hogy netán át kéne adni a helyet a kismamának, majd végül inkább nem szól semmit, elfordítja a helyzetről a tekintetét, és a földet kezdi fixírozni.

Végül a negyedik típus, akikből sajnos igen kevés van. Ők azok, akik amint észlelnek, átadják a helyüket, vagy megmutatják, hol szabadult fel hely, amit nem vettem észre (néhányan még úgy is, hogy 60 felett járnak, pedig tőlük aztán abszolút nem várom el!), sőt még egy-két kedves kérdéssel érdeklődnek is a babáról, vagy megosztanak velem egy-két ötletet, történetet. Munka után, dögfáradtan, vagy a legnagyobb melegekben, amikor az elnyomás alatt álló tüdőmmel alig kaptam levegőt, nekik igazán hálás tudtam lenni. Általában családos emberekről van szó, akik együtt tudnak érezni a helyzettel, de nagy örömömre egyre több udvarias fiatal is képviselteti magát ebben a típusban.

Amit tenni tudok a negatív tapasztalatok ellen, hogy továbbra is bízom az emberi jóságban és kedvességben, hátha bevonzom... :)

2016/08/24

Esküvő és azután

Kedves Olvasók, végre találtam magamnak egy kis idősávot arra, hogy kiírjam magamból a dolgokat. Végre az élet, mondhatjuk, visszatért a megszokott kerékvágásba, így volt időm gondolkodni.

Maga az esküvő remekül sikerült! Bár nem alakult minden totálisan papírforma szerint, ahogy alakult, az tökéletes volt! :) Nagyon örültem, hogy leküzdve a sértődéseket és konfliktusokat (melyekből azért párat még mindig nem tudok hova tenni), azt mondhatom, hogy egy igazi  Szupercsapat állt mögöttem, mögöttünk! :) Bizonyos kapcsolataimat mindez megerősítette, az a bizonyos "férgese" pedig kihullott. Be kell vallanom, azért örülök, hogy túl vagyunk rajta, hiszen sokat kivett ez az egész belőlünk  és másokból is. Persze nem csak "letudtuk", hanem a lehető legjobban meg is csináltuk! :)



Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy annyira fáradt voltam a több napi nem alvás hatására, hogy nem tudtam 100%-osan jelen lenni agyilag és átélni a menyasszony feelinget. Azóta is olyan az asszonynevemet olvasni, mintha valaki másról lenne szó, és rá kell csapnom a kezemre, hogy ne leánykori névvel írjak alá... xD Bár a kedves Férjem (óóó igen, mostmár van férjem! ^^) rendkívül büszke rá, hogy mostmár teljes joggal asszonynak szólíthat, és ezt rendkívül viccesnek tartja. Nekem azért még szoknom kell ezt az "asszony" dolgot, de az eddigi hétköznapjainkat ez gyökeresen nem változtatta meg... :D

A nászutat végül lefújtuk, mert az esküvő utáni hetet én kórházban töltöttem. Láz, fertőzés és/vagy gyulladásgyanús laboreredmények, infúzió, intravénás antibiotikum adagok... et voilà, visszatértem. :)

Büszke vagyok a kis Pocaklakóra, hiszen a vizsgálatok alapján úgy tűnik, ő az egész esküvői hercehurcát és a kórházi tartózkodást sem érezte meg, csak békében fejlődik tovább. :)

2016/07/19

Menyasszörny a láthatáron - 7. rész: Véghajrá = Bolondokházaaa!

Kedves Olvasók, mivel mostanában egyszerre zajlik valami az életem összes területén, nem vittem túlzásba az írást. Négy nap múlva esküvő, és mostanában ez foglalja le az agy- és telefonkapacitásom 90%-át. Bár igyekszem a kezemben tartani a szálakat, mégis egy kicsit egyedül érzem magam.

  • Utálom (igen, már vagy két hónapja, és előre) kb az összes várható plusz tortát, ami nem Az Esküvői Tortánk, ugyanis eddig csak bonyodalmat és konfliktust okoztak. Kértem, hogy ne. Mondtam, hogy úgyis sütnek, nem kell annyi... hiába. Falnak is beszélhettem volna.
  • Utálom a Forma1-et, ami az eredeti szállásterveink mellett most a hűtőkocsikat szipolyozta el előlünk akb az egész megyéből...
  • Nem értem, miért kérdezik meg emberek indokolatlanul tőlem, hogy mit vegyenek fel...
  •  Remélem, a jegyesfotózás alatt (esküvő előtti nap) normálisan fogok majd tudni öltözködni, és nem teszem tönkre a menyasszonyi ruhát.
  • Naná, hogy az esküvő előtt nőtt egy brutál szarvképződmény a homlokom közepére...
Emelett hálistennek van egy kooperatív éttermesem, szállásosom, virágosom, fotósom, zenészem és vőfélyeim, akikre a saját területükön számíthatok. Az agyam viszont vagy folyamatosan kattog, hogy mit hagytam még ki, mire nem figyeltem még oda, vagy belesüpedek a Leszaromleszahogylesz... vagy az Éninkábbnemmegyekférjhnez, elegemvanebből állapotok valamelyikébe. Főleg mikor úgy érzem, hogy mindenkinek a tökeire kell lépnem ahhoz, hogy történjen is valami...


Tény, hogy az utolsó napokban varázsolni már nemigen lehet. Mostmár leginkább az a célkitűzés, hogy ne egy büdös nagy katasztrófa legyen az egész, ahonnan a vendégek úgy távoznak, hogy ilyen gáz esküvőn még sosem voltak.

Ja igen... és ezután majd jöhet a last minute nászút lefoglalása Prágába... na az még egy szép menet lesz!

2016/06/01

A még újabb életem

Most, hogy egy előző bejegyzésemből ez kiderült, és túléltünk pár nap híján 3 hónapot, büszkén bevallhatom, hogy gyereket várok! ;)


Most így néz ki, és nagyon szerelmesek vagyunk belé, mert tegnap láttuk az ultrahangon, ahogy mozgatta a kezét... <3 Megmondom őszintén, ha felidézem, mindig meghatódom... :$ Már várom, hogy kiderüljön, hogy fiú-e vagy lány, akkor legalább nevet adhatnánk neki, és konkrétabban meg tudnám határozni, kivel is beszélek. Tudom, ez egy ilyen fura anyukás dolog, de beszélgetni szokam a hasammal. Úgy tudom, már hallja.



***

Amellett, hogy ez egy nagy örömhír mindkét családnak és minden baráti körünknek, néha kicsit összeomlik a világom, mert érzékelem a hátrányos következményeket is. Úgy éreztem, jólesne ezeket kicsit kiírni magamból, szóval voilá.

Egyrészt, mivel a vizsgálatokra sokszor kénytelen vagyok szabadnapokat kivenni, jobban figyelik, mit csinálok, és kénytelen vagyok a lehető legjobban odatenni magam munka közben. Hááát, ez nem mindig sikerül, mivel mindent egyre nehezebbé válik megcsinálni, fáradtabb vagyok a kelleténél és nehezebben kezelem a bunkóbb hangvételű hívásokat - gondolom az agyamat elöntő hormonok miatt... Na sebaj, azon vagyok, hogy mindent megtegyek, és amíg nem kapok üzeneteket, hogy elrontottam valamit, minden rendben van. :)

Másrészt: lemondás, lemondás, lemondás... de ehhez egyre inkább hozzá tudok szokni. No kávé, no alkohol, no káros biszbaszok; gyümölcs, zöldség, főzelék, egészség. No para. Ez már szépen átalakult. Azt viszont, hogy a tánc egyre nehezebben megy és egyre kevésbé javallott, nem viselem olyan könnyen. Szeretem csinálni, és legalább egy héten egyszer kötelezően mozgok valamit, ami így ülő munka mellett nem hátrány.
A szívem összefacsarodik akkor is, amikor megyek a metroba lefelé a mozgólépcsőn, vagy magán a szerelvényen, és nézegetem a plakátokat: Nickelback, Placebo, The Cure, Within Temptation... No sebaj, majd jönnek még kis hazánkba később is. Majd akkor kikiabálom a lelkemet, és kieresztem szépen a fáradt gőzt. Honnan tudom, hogy ezek biztosan ki fognak maradni, hiába engedné meg a pénztárca? Nem szándékoztam ugyan tesztelni, de nemrég egy fellépés alkalmával tesztelhettem, hogyan reagál a baba a nagy hangerőre. Nos, nem jól. Kénytelen voltam nagy hangerejű élőzenében tartózkodni: a baba nem komálta, és bekeményítette a hasamat, és ez sem neki, sem nekem nem jó.

Ami a legnehezebb, hogy azt hiszem a barátaim egy része tudat alatt - vagy tudatosan? - besorolt az "unalmas, házasulandó, gyerekes nő" kategóriába, akivel nem érdemes találkozni, és akit nem érdemes elhívni szórakozni, mert biztos csak az esküvőjéről és/vagy a gyerekéről képes beszélni. Pedig nem... Tény, hogy mostanában be vagyok gyöpösödve, mert a munkám és minimális egyéb elfoglaltságon kívül nem megyek sehová, de akkor is. Van még ezer más téma a világon; és mivel folyton az előbb említettekben pörgök, szívesen kilépek ezek köréből, hacsak egy rövid időre is.

Egyébként, pedig tudom, hogy a távolból nem vagyok az a fergeteges barát. Nem merek egy csomó emberre ráírni egy "hogyvagy?"-ot, mert még mindig él az a sok éve belém ivódott furcsa kényszerképzetem, hogy ezzel csak idegesíteném az illetőket és biztos leráznának... (Sajnos, amikor nyúlfarknyi válaszok után tényleg ez történik, igazolva érzem az elméletem... Talán csak elfoglaltak, és ennyi az egész, de talán tényleg csak egy púp vagyok a hátukon... ki tudja?)

Azzal biztatom magam, hogy a későbbiekben talán én leszek az a személy, akitől majd tanácsot kérnek. Talán fejcsóválás helyett, elismerésben lesz részem, mert ilyen hamar belevágtam. Qui vivra, verra.

Menyasszörny a láthatáron, 6. rész - Fussunk neki újból a ruhának! ;)

Mivel jól felvitte az Isten a dolgunkat, úgyis összeházasodunk, és minden jó úton halad, úgy döntöttünk, növeljünk a háztartásunkban élők számát. Ez - lekopogom - elsőre sikerült. Mostmár mondhatom ezt, mert hamarosan befejezzük a harmadik hónapot. Mivel az immár hat centiméteres Baba elkezdte növelni a méreteimet, intézkednem kellett a gyönyörű, szívemet elsőre elrabló, merevítős, fűzős ruha cseréjéről. Bár búcsút kellett intenem a csodás királynőruhának, a Júlia Szalonban továbbra sem csalódtam! A néni külön fogadott minket két hete szombaton, és gond nélkül lecseréltük a ruhát egy mell alatti szabású darabra.


"Kiemelni szeretné, vagy elrejteni?" - kérdezte a néni. Mondtam neki hogy tulajdonképpen egyiket sem, csak azt szeretném ha mind a ketten elférnénk egy ruhában, és kapnánk levegőt.





Ha lehet sikerült még szebb ruhát választanom! (Nem tudom, hogy tényleg így van-e vagy csak a hormonok mondatják ezt velem; netán ha megint cserélnem kellene valamiért, a következőre is ezt mondanám-e... dehát na!)

Az új eredmény a Holdfény fantázianevű ruha lett. Mell alatti szabás, legkisebb abroncs, mell alatti gyöngydíszek, szép esésű anyag... wáááá, odavagyok! *.*

Természetesen a szintén fűzős menyecskeruha sem úszta meg a cserét, egy egyszerű, piros, hasonló szabású kisruhát választottam, így passzolni fog stílusban a menyasszonyi ruhához is.

2016/05/08

Menysszörny a láthatáron, 5. rész - Amikor mindenkinek van véleménye...

Mindenkit előre figyelmeztetek, hogy esküvőszervezés közben a legidegesítőbb tényező mások direkten tálalt, egyáltalán nem építő jellegű véleménye lesz.

Amire még adsz, az természetesen a Szülők és a közeli rokonság véleménye, de őket is igen sokszor érdemes lesz leállítani, és megbeszélni velük, hogy mit fontoltok meg az ötleteikből, és mi az, ami cseppet sem tetszik vagy totál illogikus.

A közelmúltban mind közeli rokonságom, mind barátok, mind kívülállók nyilvánítottak már véleményt, és ettől történetesen a hajam égnek áll... Többen is vannak, akik csak úgy 'beleokoskodnak' mások dolgába, még hozzá azon az elven, hogy ők máshogy szerveznék a saját esküvőjüket.



Elhatároztam, hogy a következő elveket fogom követni:
  • akinek volt esküvője, és hasznos tippeket ad szervezés és lebonyolítás terén, saját tapasztalatból kiindulva, igyekszem hasznosítani;
  • aki vendég-szempontból tud hasznos tippeket adni a násznép szórakoztatására, szintén saját tapasztalatokból kiindulva, megfontolom;
  • aki a saját hagyományait akarja rámerőltetni, abból megfontolom, ami nekünk tetszik, a többit leállítom;
  • aki csak szimplán beleokoskodik a dolgunkba, netán fikázza a leendő esküvőt, na az nem érdekel...
Nem vagyunk hagyománytisztelők? Nincs esküvői oldalunk? Csak egy helyszínünk lesz? Nem tudunk mindenki szájízének megfelelni? Nem érdekel. Mi is megteremtjük a saját hagyományainkat. Akinek pedig ez nem tetszik, annak nem muszáj eljönnie...;)

Menyasszörny a láthatáron, 4. rész - Meghívó-krízis

Nos, az esküvőnk ideje rohamosan közeleg, és még mindig nincs meghívónk. Az ingyenes tervezőkkel nem mentem annyira sokra, de legalább egy esküvői logót összehoztam, ami használható. Megkértem egy ismerőst, hogy készítsen nekem borítóképet, és zseniális munkát végzett. A Word és a két kép segítségével inkább nekiálltunk magunk szerkeszteni.



A nyomdában tett első látogatásunk után lelombozódva tértünk haza. Ugyan kiválasztottunk több gyönygházfényű laptípust, és több elegáns betűtípust is, több probléma is akadt a terveinkkel. Word dokumentumot nem fogadtak el, nem volt jó az A4-es lapra tervezett verzió sem meghívóból, sem menükártyából, és a zseniális kép sajnos nem volt elég nagy méretű.



Mivel sajnos az ismerős nem tudta nekem nagyobb felbontásban megismételni a grafikai akciót, úgy döntöttem, kezembe veszem a képgyártást is. Elővettem az alapozott vásznakat és az akvarellveruzát, és megfestettem a borítóképet és a sorvezetőt, majd elmentem nagy felbontásban bescanneltetni. Ez persze nem lett olyan zseniális, mint a számítógépes grafika, de sebaj, legalább én csináltam. xD


Egy kis díszítőelem, made by me:


Ezután a dokumentumokat átméreteztem arra a lapméretre, amiben a nyomtatást szeretnénk, és átkonvertáltam mindent pdf-be.


Et voilá, a nyomda örömmel fogadta az új próbálkozásaim eredményét, és két nap múlva már meg is kaptuk a grafikai terveket, több változatban. Választottunk, remek árajánlatot kaptunk, így pár nap múlva megnéztük a próbanyomást. Zseniálisan sikerült!!! ^^


Ajánlom mindenkinek szeretettel a GMN Color Digital nyomdát Újpesten! :) Felveszik a telefont, válaszolnak az emailek-re, normálisan viselkednek az emberrel. Csak ne felejtsetek el méretezett, pdf dokumentumot kreálni, nagy felbontású képekkel! ;)





2016/03/27

Felnőttélet

Végre immár három hete élek együtt a Párommal az új lakásban, és egy hónapja dolgozom rendesen. Mostmár mondhatom, hogy berendezkedtünk. Többnyire hozzászoktam a lakáshoz és körülményeihez, és jól érzem itt magam. Mindenesetre fel szoktak merülni problémák.

Először is, állandóan kérdezgetem magam, vajon jól döntöttem-e akár a legapróbb dolgokról is. Vajon megfelelő majonézt vettem a boltban? Vajon időben hazaértem? Jól tettem, hogy főztem? Ezért mindig emlékeztetem magam arra, hogy igenis jogom van a magam életéről dönteni, és nem feltétlenül lesz ott valaki mögöttem, hogy ellenőrizze a döntéseimet. De miért is kéne bárkinek ellenőriznie? Én sem döntök más életével kapcsolatban. Mindemellett emlékeztetem magam Herbert Simon korlátozott racionalitás elméletére is, miszerint a 'Mi kett volna, ha...?' egy felesleges kérdésfelvetés, ugyanis sohasem rendelkezünk az összes létező információval egy adott helyzetről, így nem tudunk tudatosan tökéletes módon dönteni. ;)

Másodsorban, néha céltalannak érzem magam. Közeleg az esküvőnk, és már nincs olyan sok szerveznivaló vele. Munkát szereztünk, összeköltöztünk, együtt élünk, és én az egyetem alatt mindig erre vágytam. A munkám jól fizet, viszont még nem tudom, hogy milyen irányba építsem a karrierem, netán érdemes lenne-e visszatérnem a tanításhoz... Olyan, mintha szinte mindent megkaptam volna, amire vágytam, már csak egy-két fontos dolog van hátra...

Harmadsorban pedig: még nem tudtuk megfelelően szabályozni a családokkal való kacsolatunkat. Az egyik család ugyan békénhagy, de érzelmi kérdést csinál minden látogatásból, a másik család pedig igyekszik a nyakunkra járni mindenféle aprósággal, mert gondolom unatkoznak nélkülünk. Egyik sem a legjobb... Valahogy el kéne érni a 'havi egy-egy közös hétvége a családokkal' koncepciót, amit eleve megterveztünk.

A munkával való viszonyom határozottan javult. Az elején még azt hittem, könnyű lesz. Amikor ténylegesen szembesültem a feladattal, és mindazzal, amire figyelni kell, nem hittem, hogy képes leszek rá. Aztán végül most, egy hónap után már kialakult a kellő rutinom ahhoz, hogy javítsak egy kicsit a teljesítményemen, és ne érezzem magam minden egyes munkanap után egy kifacsart mosogatórongynak.



Remélem, egyre könnyebb lesz, és továbbra is pozitív visszajelzést fogok kapni magamról. Amin biztosan javítanom kell, az az időben indulás, hogy nyugodtabban kapcsolhassam be a számítógépemet az irodában. :D

Összességében tehát jól haladok. Ha a lelki akadályaimat is leküzdöm, még könnyebb lesz! ^^

2016/02/08

Váltás

Amikor az ember - fogalmazzunk így - hivatalosan is felnőtt lesz, hirtelen minden megváltozik. Ezt még nem is sikerült igazán feldolgoznom, ugyanis az államvizsgám után kb három napom maradt arra, hogy eltávolítsam diákéletem maradékait az adminisztráció terén, és hogy a legszügségesebb homlijaimmal felcuccoljak Pestre egy ideiglenes lakhelyre.
Örültem neki, hogy munkát kaptam, még úgy is, hogy nem lett belőlem (egyelőre?) tanár. Miért is ne örültem volna? Mások hónapokig, netán évekig próbálkoznak és mindent megtesznek, mégsem kapnak munkát. Nekem viszont azonnal "megvették" a nyelvtudásomat. Egyelőre nehéz az átállás a víg egyetemi világról, ami ugyan tartalmazott kínokat meg buktatókat, de legalább képlékeny volt. Meg nehéz feldolgozni, hogy többé nem lesz annyi "életem" és szabadidőm, mint egyetemistaként, de legalább biztosabbak az életkörülményeim.

Már fél lábbal benne is vagyunk a házasságban és a lakásban, egyelőre minden a tervek szerint alakul, csak még nem tudtam feldolgozni... tényleg nem... Üresség van bennem az egyetem vége miatt, a fix baráti társaság szétszéedése miatt. Valahogy az az érzésem, hogy új elvárásokat kell állítanom magammal szemben, ha túl akarom ezt élni anélkül, hogy sérülnék. Megmagyarázom. A Párom is munkát kapott, amiért újfent hálát adhatunk, viszont még meg kell szoknunk, hogy ugyan napi szinten látjuk egymást, valahogy mégis jóval kevesebb időt tudunk együtt tölteni. Ilyenkor pedig az ember általában arra vágyik, hogy végre ne legyen társaságban, és begubózzon egy kicsit a saját világába.
Legaább így tényleg magam osztom be az időmet, és azok a tevékenységek, amiket nem tudtam teljes erőbedobással csinálni az egyetemi kötelességek miatt, most előtérbe kerülhettek. Például a legutóbbi táncfellépésem után már teljes erőbedobással sikerült leborulnom egy padról és szép nagy véraláfutásokat meg sebeket okoznom magamnak... szóval nem egészen így kéne csinálni! xD Na sebaj, majd javulok!


2016/01/12

Közelmúlt és közeljövő

Decemberben kissé beszippantott a világ, a tanítási gyakorlat lezárása, az új diákmunka, és persze a karácsonyi készülődés, az utazás, a rokonlátogatás. Idén sajnos nem sikerült totálisan karácsonyi hangulatba kerülnöm, úgy érzem, elrobogtak az ünnepek a fejem felett. Főzések, pakolások és mosogatások sorozatává mosódott össze a dolog.
 Mindenesetre örülök, hogy újból fel tudtuk hozni Dédit magunk közé az emeletre ünnepelni, hogy jobban meg tudtam ismerni a Leendő Férjem rokonságát. Néha azért ki tudtam kapcsolni az állandó feszültségből, amikor egy-egy társasjáték felett görnyedeztünk a nevetéstől a családdal.
 

A karácsony ismét eszembe juttatta hogy jééé, férjhez megyek, ugyanis csomó dolgot kaptunk a leendő háztartásunkba: egy nagycsaládnak is bőséggel elegendő evőeszközt, ágyneműszettet két személyre, kisebb-nagyobb törölközőket, egy puha takarót és egy fondükészletet. (Hiányérzetem van. Lehet kaptunk még mást is, de egyszerűen képtelen vagyok most felidézni!)


A szilveszterünket végül, utolsó pillanatos döntés alapján egy rendőrbuliban töltöttük, ahol közcsodálatnak örvendett Kis Grófo és más mulatós-előadók munkássága... xD Gyanítom, Kedves Olvasó, el tudod képzelni, hány pohár pezsgő tudta nálam ezt a közcsodálatot enyhíteni.


Eljött az Újév, és nem fogadtam meg semmit, mert tudom, hogy ebben az évben rengeteg újdonság vár rám. Például az, hogyvégre valahára "hivatalosan is felnőtt leszek". Sikeresen abszolváltam a tanárképzésen, már csak a végső megmérettetés van hátra. Mindeközben felmondtam a diákmunkámat, megszüntettem a diászövetkezeti tagságaimat, és feltettem az önéletrajzomat az internetre, hátha szerencsém lesz. Nos, az önéletrajzom eddigi, mélypontokat megjárt diák karriertörténetemhez képest páratlan sikernek örvendett, így bár nem leszek most még tanár, mégis jobbnál jobb pozíciók közül válogathatok, versenyképes fizetésért. Nem mondtam le totálisan a tanári pályáról, viszont ha jobban megbecsülnek másutt, miért ne lehetne pénzt és tapasztalatot gyűjteni? A nyelvi képességeim is csak fejlődni fognak, hiszen muszáj lesz őket használnom, minden egyes napon. Szóval, kedves Munkakereső Bajtársak: a nyelvtudás értéke, és az érte adott fizetés is növekvőfélben van! Azt tanácsolom tehát, hogy aki vacillál, hogy legyen-e egy újabb nyelvvizsgája, vagy magasabb szintre feljessze-e a nyelvtudását, ne habozzon, vágjon bele! :) Most szó szerint az érzem, hogy sokminden lehet még belőlem, mivel állandóan csörög a telefon, és állásinterjúkra járok :D

"Mit gondol az erő sötét oldaláról?"


Nyakamon a remény, a lehetőség, a költözés, az új élet, szóval a lehető legpozitívabban kezdem ezt az évet! :)