Google+ Followers

2015/05/31

Holdkő és pofon, avagy szösszenet az ismerkedésről

Lilith: a greyan7@gmail.com-ra küldhetsz nyugodtan irományokat! :)

A tegnap estém elgondolkodtatott néhány dologról. A holdköves gyűrűmet viseltem egy rockbuliban (részemről csajos este volt), ami tökéletesen emlékeztet egy eljegyzési gyűrűre. Ezt használtam fel lehetőségként a potenciális közeledők távoltartására. Bár tényleg efelé halad a kapcsolatom, mégis kijelenthetem, hogy bizony végighazudoztam az estémet. Ettől kellemetlenül érzem magam, főleg, hogy volt olyan pasi, aki emiatt nagyon elkeseredett, de önvédelmi praktika volt részemről. Szeretek táncolni, hülyülni, dumálni egy-két pohár ital mellett, de köszönöm, jelen kapcsolati állapotomban ez pont elegendő! :)

Kedves Olvasók, sajnos a legtöbb esetben a "Foglalt vagyok" már nem elég erős megszólalás a nem kívánt közeledés és vita elkerülésére. Van még reményem a világban, ugyanis többen akadtak, akik előnyben részesítették a beszélgetést és a szimplán szórakozás jellegű, nem-dirty dancinget a tapizással, leitatással és egyéb túl direkt közeledési módokkal szemben. Vannak még gentleman-ek, akiket érdekel az emberhez tartozó IQ szint, stílus, személyiség, még több pohár alkohol elfogyasztása után is. Ez jóleső és megnyugtató. Több, mint két órát beszélgettem például egy dobos fickóval, aki elfogadta  tényt, hogy le vagyok foglalva, mégis embernek nézett utána, és tudott velem kulturáltan időt eltölteni, kocsma ide vagy oda. :)

Sajnos akadtak olyanok is, akik azt hitték, (részegen) bármit megengedhetnek maguknak. Amikor már az alpáriság csúcsán betelt a pohár, a provokáció hatására felpofoztam  egy bizonyos illetőt. Utólag megtudtam, hogy egy egész jól menő banda énekese. Éntőlem aztán lehetett volna az atyaúristen is személyesen, számomra egy senkivé vált, aki undorító módon sérteget, mert azt hiszi, pozíciójából fakadóan őt mindenki ismeri, és a csajok automatikusan tépik le neki a bugyijukat... Hát nem. Remélem, azóta is fáj a pofázmánya, és másnaposan elgondolkodik egy kicsit, hogy vajon miért... Erről akár írhatna is egy hörgős dalt, ha akar.

Hibaszázalék mindenhol akad, méghozzá nagy arányban. Az internet tele van elbizonytalanodott, vagy az online személyiségüket eladni kívánó emberekkel. Őszinteséget és korrekt önbizalmat mikroszkóppal lehetne már csak keresni. A kocsmák és szórakozóhelyek sem éppen a nagy szerelmek melegágyai. Ha ebből a háromból bárkinek szerencsés kimenetelű, netán hosszú és tartós kapcsolata lett, annak örülök, mondhatni, ezek a mázlista emberek kiásták a kiskakas gyémánt félkrajcárját a reménytelenségből.
Azt hiszem, nekem eddig a hétköznapok véletlene jött be leginkább, mint a legtisztább ismerkedési mód. Se alkoholgőz, se csajozási/pasizási kényszer, se internetes álca. Csak bemutattak valakinek, vagy szóba elegyedtem valakivel, amire nem is számítottam. Persze ehhez óhatatlanul szükséges, hogy az ember ne egy szobában kuksoljon egyhelyben, hanem próbáljon meg kimozdulni a világba. Persze a kötelességeid végzése közben is kaphatsz pár szuper lehetőséget, Kedves Olvasó. Én is így ismertem meg a Páromat: egyszerűen csak felültem a buszra a régi, kapucnis pulcsimban, és elindultam, hogy beiratkozzak a mesterképzésre... :)

2015/05/20

Határozott vonalakkal...

Elöljáróban: kedves Lilith, ha olvasod ezt, tudatom veled, hogy tetszett az írásod, csak még nem jöttem rá a saját bejegyzéseimhez való kommentelés módjára... :D Beírtam vagy százszor, ki- és bejelentkeztem, mindenféle profilok kiválasztásával próbálkoztam, de hiába, nem jelenített meg semmit... Visszatérve, sokszor éreztem már ezt én is! Jobban szeretnék úgy élni, hogy játszom, és úgy tudom, a világ nem gonosz, csak van benne pár rossz dolog és rossz ember... ;)
.............................................................................................................................................
Különös, hogy a párkapcsolati válság, a családi problémák, a munka, a százmillió beadandó után is, elfogyva és dögfáradtan, de itt vagyok, és sokkal inkább összhangban érzem magam, mint valaha.

Talán csak rájöttem, hogy jelenleg nem veszíthetnék többet, talán most minden kétely lehámozódott rólam, és maradtam én. Azt hiszem, eddig ezt az állapotot kerestem. Én mindig megmaradhatok magamnak, halálom napjáig. Ennek elvesztésétől nem kell félnem. Attól sokkal inkább félek, hogy légmentesen és erőszakosan feszít rám az élet különböző szerepeket, melyek elrejtik, néha túlságosan is sok időre, hogy ki vagyok én, és letérítenek az útról, amit magam előtt látok.

Nem tudom leírni, mit is jelent ez, nem fogok tulajdonságokat sorolni, felesleges. Ez egy különös érzés. Azt érzem, hogy minden problémám ellenére egész ember vagyok, aki igenis értékes, erős, előre mehet, társsal vagy anélkül, segítséggel vagy anélkül... Nem írhat mindent elő a trend és a társadalom. Nem is tudok mindenki szája ízének megfelelni. Annyit tehetek, hogy minden helyzetben, annak a bizonyos énnek a határáig húzom meg a vonalat az alkalmazkodásomban. Aki ebbe bele akar vagdalni, aki vésni akarja, aki karcsúbb derekat, konzervatívabb személyiséget, vagy bármi mást faragna bele, azzal az utunk nem keresztezheti egymást sokáig.

Kedves Olvasó, a társad hiába mond neked bármit, és hiába hozza le neked a legszebb csillagot, ha mindazzal, amit mond, nem tudsz azonosulni és/vagy kishitűséged, netán bizalmatlanságod miatt nem hiszel neki. Ha nem integrálható az a szép csillag az én-be, nem leszel tőle boldog, csak felrakod a polcra a szobában a többi közé... Ha te nem érzed magad szépnek, és nem vagy elégedett a tükörképeddel, legalább egy kicsit, hiába mondja, hogy neki tökéletesen megfelelsz, hiszen nem tudtad ezt az információt az éned beépült részévé tenni... Még sorolhatnám.

Tudom, gáz, hogy ezekre csak most jövök rá, 10 év szép pillanatokat is felvonultató, masszív szenvedés után, de nem vagyok az a fajta, aki papolásra hallgat. Amíg nem merültem alá a mocsokba, hogy saját tapasztalatokat hozzak róla, nem fogom elhinni a neten röpködő idézetek velős bölcsességeit. ;) A szenvedés, amit magamnak okoztam, kialakított bennem némi életképességet, néhány hasznos megoldási sémát. Én pedig örülök, hogy újra és újra egyre erősebben léptem ki a gödrökből.

2015/05/18

Álmodtam egy életet

Folyton anyja kezét fogni,
Apjával kelni, játszva, birokra,
Rájönni mindennap ezeregy titokra:
Gyermeknek álma ez.

Ellentmondva, nagyot szólni,
Ajtót csapkodni, sírva, morogva
Testének térképén lázasan bolyongva:
Tinédzser álma ez.

Bizonytalan lépést tenni,
Döntésbe lépni szemet takarva,
Felnőttnek maradni, igenis, akarva:
Ifjúság álma ez.

Két fej felett egy kis födél,
Dolgozó férjnek főző asszonyka,
Gömbölyödő méhét kezecske tapodja:
Házasok álma ez.

Fel tudtam tán én is nőni,
Szívemben éles kés a valóság.
S nem marad nekem, csak egyetlen tanulság:
Nem az én álmom ez.

Se éjszakám, se nappalom...

Letéve a krétát és a táblafilcet, meghatódva ácsorogtam a hetedik osztályban, akik az utolsó órám végén házi szörppel és csokoládé arzenállal vártak. Úgy éreztem, ezért a pillanatért minden szenvedés, gép előtt görnyedés és mélypont megérte. Aztán megkaptam a 11. osztálytól is a kérdőíveket, az már kevésbé volt baráti búcsú... Kaptam hideget meleget, de az összmegállapításom az, hogy fogalmuk nincs mennyi munkája van egy kétségek közt vergődő kistanárnak az órájuk megszervezésével, másrészt, hogy négy tanóra alatt, melyek között akár több hét is eltelhetett, aligha tudok velük mélyebb kapcsolatot kiépíteni és csodát tenni: mindenki igényeinek megfelelni. Ilyen nincs... :D

Letettem a krétát, és fel akartam dobni a lábam az asztalra, ami pechemre tele volt óratervekkel és hospitálási naplókkal, nem beszélve a szöveg- és feladatmaradékokról... Éljen a portfólióírás...
Ez még nem az a bizonyos tanári portfólió, ez még csak annak előszele. Egy olyan alap gyűjtemény, amiből majd át lehet emelni abba a bizonyos best of válogatásba. Hopp egy magyar, hopp egy francia, hopp egy pályaismereti...és hopp hajnali három óra van, és angyali csodaként jön a határidőt kibővítő szaktanári e-mail.

Leginkább ezzel telnek a napok április vége óta, meg a jó öreg fel-és-alá-utazással, a szokásos családi bonyodalmakkal, illetve a különböző diákmunkákkal, melyek aligha kapcsolódnak a szakterületemhez. Sem a fura, szúnyogriasztóra emlékeztető szagú arctonikok és masszázsolajak csomagolása, sem heti kétszeri a lakatosműhely takarítás, sem pedig a néha még előforduló üzleti reggeliztetés. Nem válogatok. Ahogy időm engedi, élek a lehetőségekkel, hiszen annyiszor pár száz forinttal is előrébb vagyok, vagy legalább nem halok éhen.

Az asztalon még ott vannak az óratervek, így még szerdáig várat magára a pihenés... utána legfeljebb csak kevesebb feszültség övez majd, mikor a szigorlataimra készülök...