Google+ Followers

2015/02/12

Mit ad nekünk Hollywood?

Néha úgy érzem, a könyveket is azért írják, és filmeket is azért csinálnak belőle, hogy egy kitalált világ révén elöntse az embert a szégyen, keserűség és irigység, tudván, hogy az ő élete nem lesz olyan, mint a vásznon.

Nem toppan be az irodalmat tanuló egyetemista lányok életébe a fiatal, dögös milliárdos, hogy "megmentse őket" vagy felkavarja az életük posványos állóvizét. Ugyan, kérem...! Én például egy tanár leszek, akit vagy megbecsülnek, vagy nem, és aki talán hiába gürcöl, mégsem lesz soha elég pénze, vagy olyan pasija, aki siklórepülőzgetni viszi, vagy tűzpiros autót vesz neki poénból, mert hát miért is ne? A pasik nem lesznek egyszerre dögösek, romantikusak és folyton izgalmasak az ágyban... Ha már ebből kettő netán megvalósul egyszerre, az maga a csoda...

Hollywood tehát ilyen történeteket ad nekünk. Elhiteti velünk, alattomosan, hogy a csoda velünk is megtörténhet. Elhiteti, hogy ha rosszra fordultak a dolgok, akkor is ott lesz végül a happy end. Vagy mégsem?

Keserűen lenyeljük azt a fojtogató érzést, hogy talán elrontottunk valamit az életben, és hogy nem jön el sehogysem az a várva várt happy end, majd vállat rántunk: "Áh, ez is csak egy film..." és megyünk tovább a csodamentes, poros úton...

2015/02/10

Pergő időszemcsék

Tikk-takk, az óra ketyeg,
S föléd tartott dühöm
A felborzolt szellőben
Hangyányit megremeg,
Mint csillanó penge.
Rajta csalódásom
Szénfekete könnye.

Egyedül nem megy,
De magammal, tudom,
Már nem sakkozhatok:
A túloldalon állva,
Mintha te lennék,
Tettessem, nem tudom,
Hogy mit is gondolok?

Nem ordítom már el
A jó lépéseket.
Csendben várom ki,
Rájössz-e magad...
A fene egyen meg!
Az órád már ketyeg!
Föléd tartott dühöm
A felborzolt szellőben
Vészesen megremeg...

2015. 02. 09.

2015/02/02

Felgyógyulva folytatom: Pasik és mumusaik :)

Az előző, bánatos süllyedés végül egy 39+ fokos lázzal járó influenzában érte el a csúcspontját, ami megmondom őszintén, tetszett. Mikor az ember annyira rosszul van, hogy kizárólag aludni képes, és épp örül, ha nem köhög fel semmit, vagy tornyozza fel a zsepiket, az szuper... és miért? Mert olyankor képtelen vagyok gondolkodni! Ez pedig azt jelenti, hogy nem gondolok semmilyen hülyeségre, ami még súlyosabbá teheti az állapotomat.
A betegség másik előnye a fogyás. Bár egyáltalán nem rendelkezem rossz alakkal, néha, érzékenyebb pillanataimban én is csúnyán nézek a kis zsírpárnáimra, amik most szó szerint leégtek rólam, több napnyi kín és nem szándékolt "napi két-három gyümölcsöt és egy kicsi kétszersültet tudok befogadni" - diéta árán.
Hála a családom teafőző-cévitaminozó hadjáratának, és a Páromnak, aki halált megvető bátorsággal érkezett meg a szobámba a zsepik, antibiotikumok, orrsprék és miegyebek közé, hogy huzamosabb ideig ott tartózkodjon, szombat délután már kikeltem az ágyból három nap fekvés és láz után, sőt, még a friss levegőre is hajlandó voltam kicipelni magam egy rövid időre.

Ilyenkor jön rá az ember, hogy először jobb a jelen problémáit kiküszöbölni. Sajnos átkerültem a ló túloldalára. Most, hogy végre már egy ideje kikecmeregtem a múltból, mint alattomos sárgödörből, átestem a jövő ködös kérdőjelhalmazába, amiből a betegség tudott csak visszazökkenteni a mába. Nem rágódom már rajta, hogy mit rontottam el, mert jelenleg elégedett vagyok magammal emberileg. (Anyagilag nem, de az más tészta.) Most meg átmentem találgatósba. Hogy vajon van-e ennek vagy annak értelme? Jó-e a kapcsolatom, és van-e jövője? És így tovább... Mostmár nem azt érzem, hogy jóvá kell tennem valamit, hanem azt, hogy fogy az időm... pedig még nem 33 vagyok, csak 23egészkilenctized, szóval felesleges lenne ezt éreznem.


 Mindenesetre akár érzem, akár nem, teljesen mindegy, ugyanis a pasik másfél év együttlét után sem feltétlenül gondolják azt, hogy össze kéne költözniük velünk, vagy netán meg kéne kérniük a kezünket. Ilyen drága gyűrűvel? Esküvő... hol?! Gyerek...? Milyen gyerek...? Szomszéd gyerek...? Neeem, ők nem állnak készen az ilyesmire. Hogy miért? Erre többféle válasz is szokott születni, no de lássuk a kedvenceimet, amit az eddigi éveim során saját fülemmel véltem hallani: 
  • "Jaaaj, hát még nagyon korai. Majd később beszélünk róla." Igen, 1 év, hat év és tíz év után is korai. Igen, akkor is, ha 10ezer, akkor is ha 100ezer és akkor is ha 1 millió Ft-ot tudnának félretenni havonta.
  • "Minek költözzek el itthonról, ha főznek és takarítanak rám, és nem kell nekik fizetnem semmit?" Anyuci szoknyája, konyhája és a kényelem borzasztó nagy urak...
  • "Félek, hogy a költözés során kiderül valami, ami miatt szétmegyünk." Érdekes elmélet, de azt mondom, inkább előbb derüljön ki, mint hogy dühöngve tárcsázza valamelyikünk a válóperes ügyvéd számát... :)
  • "Minek a papír, meg a felhajtás? Jól elvagyunk így is, nem?" Jobb, ha jogi procedúra és bármilyen gond nélkül dobhatsz ki, ha kedved tartja? :)
  • "30 éves korom előtt nem akarok apa lenni." Mondja ezt kb. 29 évesen, és nem, nem akarjuk elhinni, hogy egy év alatt gyökeresen megváltozik a gondolkodásmódja... ;) Meg különben is, mi ez, kérem, leadási határidő? xD
  • "Félek, hogy rossz férj és/vagy apa leszek." Nos, ezzel mi, nők is így vagyunk. Sosem leszünk 100%-os barátnők, feleségek és anyák. ;)
  • A megrögzött agglegény pedig kapásból csak elmenekül... :)

Ezek ugyebár, mint mondtam, nem "általánosítások", hanem különböző emberek példái. Ha bármelyikőtök szívesen folytatná a sort érdekes válaszokkal, akkor várom a kommentek közé :)

Zárásképpen pedig egy ilyet hoznék: