Google+ Followers

2014/06/29

A legnagyobb ok a Köszönömre

Bár a helyzetem nem változott, és a munka is egyelőre lecsengett, sikerült elrugaszkodnom a mélypontról, legalábbis az elmém és a lelkem szintjén.
Persze ezt nem egyedül csináltam. Valaki mindig eljön, hiába vagyok messze. Valakit mindig érdekel, mi történik velem, és az, hogy jól érezzem magam. Van Valaki, aki nem hibáztat a múltam miatt, és nem a külsőm alapján ítél. Valaki akkor is szépnek lát, mikor én a lehető legszottyosabban látom magam, és leginkább nem szeretnék emberek közé menni.  Valaki fogja a kezem, és felhoz a mélyből. Valaki magához ölel és felvidít. Valaki tesz értem, és akár áldozatokat is hoz.

Én pedig ennek a Valakinek csak annyit tudok mondani:

Köszönöm. Köszönöm, hogy vagy nekem. Szeretlek!




2014/06/24

Mert megint eltelt egy kis idő...

Rég írtam már. Bár érzékelem az idő múlását néha, mégsem érzem magam közelebb a céljaimhoz. Csak remélni tudom, hogy mikor elérek oda, és tényleg a kapujában állok mindennek, amit szeretnék, megszabadulok, fellélegzek és boldog leszek.

Erre a hétre sikerült munkát szereznem, jelenleg irodista vagyok, bár gyomlálásra és kapálásra készültem lelkileg, de legalább itt segített némi szemfüles vállalkozó kedv. Nem kell beleszakadnom, jófej a munkavezetőm, és még a wc-ben is vicces feliratok várnak az emberre... xD

 Ez volt a wc tartály felett...


...ez pedig belülről, az ajtón :D

Jelenleg tehát főként ilyen idiótaságok, a Game of Thrones-nézés és a játékok vidámítják a napokat. Amikor az idő engedi, a Kedvesem is. Remélem, ha már itt ez a nyárnak nevezett tétlenség, végre több időnk lesz egymásra... :/
Bár néha szeretek beledögleni, mégis azt mondom, hiányzik az egyetem, a napi pörgés, az, hogy talán van valami értelmes dolog amit tanulok vagy csinálok. Az egyetem mindig adott többféle mini-célt, amit teljesítenem kell.

Felvetettem itthon, hogy erre az elkövetkező tanévre visszaköltöznék Esztergomba, hétvégi hazajárással, hiszen végre színvonal emelkedés történt, és ugyanolyan olcsó államisoknak, mint volt. Csak sértődés, felháborodás lett belőle. Mondhatni nem engedték... Igazából sértődötten vagdalóztak azzal, hogy "menjek, ha akarok" és közben bőszen érveltek az ellenkezője mellett. Tökéletes negatív pszichológia. Tökéletes kegyelemdöfés.
Kialudt a reménysugár. Kialudt az utolsó félmegoldás fénye az alagút végén. Tehát egy darabig (másfél évig?) még börtönben leszek itt, néha, pár napot szabadon, vagy legalább máshol, ahol elfelejthetem ezt a poklot. Ilyen, amikor magához láncol a "naaagy szeretet". Ilyen, amikor nem engednek kiteljesedni, és egy kicsit sem segítenek benne... Sajnos nem értik milyen ez... Tudom, hogy a szabadság mindig korlátokkal jár, csak nem mindegy, hogy megvan az egészséges mozgásterem, az egészséges lehetőségeim, vagy pedig a korlátok fognak megfojtani...

2014/06/07

Mire jó?

Sokszor nem tudom, mire vagyok jó, és hogy ezen az úton kellene-e haladnom, vagy sem. Például elbizonytalanodtam már sokszor abban, hogy (jó) tanár lesz-e belőlem. DE mostanában legalább ezzel kapcsolatban pozitív visszajelzéseim vannak, és még a saját eddigi teljesítményemhez képest is brilliánsak a jegyeim! ^^

Sokszor céltalannak érzem magam, ha az, amiről álmodom, a távolba vész, mert nem érzem, hogy a jelenben azért tennék lépéseket. Ahogy egyre inkább bajlós fenyegetéseket hallok magam körül, amik, ha megvalósulnak, gyökeresen megváltoztathatják az életem, elhatároztam, hogy majd én megmondom, mire is vagyok jó.

Arra vagyok jó, és arra jó minden percem, hogy küzdjek: a lehető legjobban elvégezzem a tanulmányaimat, a lehető legtöbbet dolgozzak, mert egyszer, bár ez is távolba nyúlik, lesz értelme.
Mivel itt ülök a nemjóság közepén, és gyülekeznek a fellegek, nem eshetek kétségbe. Fel kell állni, a legnagyobb mocsokság közepén is, és elindulni valamerre, kifele belőle. Ha fel kell érte adnom dolgokat, hogy minden egyenesbe kerüljön, hát feladom, keresek új opciót, és küzdök tovább. Küzdök tovább. Dereng a fény az alagút végén. Dereng az önálló élet lehetősége. Dereng a megszabadulás... Addig pedig meg kell találni mindent, ami lelkesít, ami előrevisz. Egyik cél után találni a másikat.
Meglátni mindig azt, ami még jó, ami szép, ami megvan, ami megmaradt nekem, amit szeretek, még ha veszítettem is el dolgokat. Örülni kell a boldogság félmásodpercnyi, cseppnyi illúziójának is. Még mindig jobb, mintha egy-egy ilyen kis villanás sem talált volna rám.


"A célt tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja a küzdés maga."
(Madách: Az ember tragédiája)

***

A kétségbeesés után, mikor ráébredek, hogy nem, még nem akar minden leszakadni az égből, még nem húzzák ki a lábam alól a talajt, mindig megörülök ennek. A szívemet viszont beljebb kellene zárnom. Sokszor olyan, mint egy szivacs, amit empatikusan beszívja az érzelmeket, az enyémet, és másokét is. Valós és elképzelt helyzetekét is. Ha ilyen hozzáállással indulok neki a világ szörnyűségeinek, csak az ideggyógyászaton kötök ki. Nem. A rosszat szimplán tudomásul kellene venni és elfogadni, és ahol tudok, segíteni rajta. A jó előtt viszont kitárni a kapukat, és fürdeni, elmerülni benne...
Minden fájó kép, amit a világ mutat, és ami nem az én életemben történik, csak hálássá tesz, hiszen számos sorscsapás elkerült már! És bizony, ez a fontos. Rossz mindig is volt, és lesz. De ha nem lenne, nem tudnánk a jót értékelni.