Google+ Followers

2014/04/24

Amikor kifejezetten keresem a "habos oldalát"...

Ahogy rossz híreket kapok, amikből előre láthatóan még siralmasabb jövőt jósolhatok magamnak, mint eddig, próbálok egyre inkább erős maradni, és olyan dolgokat keresni, amikbe kapaszkodhatok.

Ma is, mint sokszor ezelőtt, hogy így mondjam, "lemondtam az életemről", ugyanis, sajnos olyan ütőkártya került a család kezébe (sok másik mellett) amire már tényleg bunkóság lenne nemet inteni, ugyanis egészségről szól. Ha pedig az én munkámba, segítségembe is kerül egy elviselhető egészségi állapot fenntartása, ám legyen. Ez valóban fontos dolog. Üdv, te jövendő lét, és könnyes búcsú neked, soha el nem ért önálló életem, amit azt hiszem, feláldoztam valaminek az oltárán. Csak tudnám, hogy minek...
Lehet, az, hogy erre vágynék, önzőség, de úgy érzem, jogom van hozzá, hogy én is megtapasztaljam azokat a dolgokat, amiket el szeretnék érni, és nem az a sorsom, hogy beragadjak ide. Ezt érzem. Erre vágynék. Ennek ellenére, nagy valószínűséggel, nem ez lesz. Ha valaha is sikerül VÉGLEG elköltöznöm itthonról, akár egyedül, akár párosan, azt a napot piros betűs ünneppé fogom átírni a naptáramban! Ugyanis eztán már többnyire egyenes út vezetne mindahhoz, amit még ezen kívül el szeretnék érni...

Mindenesetre úgy hiszem, jogosak a félelmeim. Ki akarna egy többgenerációs (nagy)családba ragadt egyénnel, akinek az idejét sokszor kényük-kedvük szerint akarják alakítani, párkapcsolatot folytatni, vagy ideköltözni sokadiknak? Nem túl vonzó lehetőség, igaz? Aki mégis valahogy engem lát ebben is, mindent át akar vészelni, és nem akar rövid úton megszabadulni tőlem, annak pedig nem fogok tudni elég hálát kifejezni...

Épp emiatt most a csodavárás kategóriába helyeztem az egész közös élet-esküvő-gyerek témakört is. Jobb ha lemondok erről is, és örülök inkább, mint majom a farkának, ha van tanulnivaló, étel, ital, alvás és szex az életemben. Na meg mindig akad egy többnyire biztonságos helyiség, ahol ezeket művelhetem, és nem csövelek egy híd alatt.
Vannak elveim, értékeim, igényeim. De ha az ember élethelyzete úgy kívánja, csökkenteni kell az igényeket, nem igaz? Jobb, ha az ember nem éli bele magát mindenbe, egy kicsit talán kisebb lesz a csalódás, a pofára esés.


Ilyenkor merül fel a kérdés a bejegyzés címéről:
Mi a helyzet "habos oldala"?

1: Élek, gondolkodom, és legalább az én egészségem rendben van. Tudtommal. Leszámítva néhány stressztünetet, de az még nem betegség. ;) 
2: Még akad, aki képes szerelmesnek lenni belém. (Hogy meddig azt nem tudom, de amíg mellettem lesz, mindenem az Övé, amit csak adni tudok...!)
3: A kötelességeim elvégzéséért senki sem morog.
4: Ami a céljaimat illeti, a második diplomámért (is) biztosan küzdhetek, és azért, hogy legyen belőlem tanár. (Ha már másért nem biztos, hogy érdemes küzdeni, mert csak pofára esés lesz a vége.) Más szakmákon is elgondolkodtam, biztos, ami biztos.
5: Legalább van egy szobám, tele a különös cuccaimmal, aminek mindkét ajtaját magamra tudom csukni. Amíg be nem nyit vagy épp ront valaki.
6: Vannak könyvek és játékok, ahova, ha időm van, menekülhetek a gondolataim elől.
7: Van hastáncóra, -tanfolyam és -fellépés, amiket szeretek, és amik igen sokszor lehetővé teszik, hogy ne legyek itthon.
8: Van, akihez imádkozzak, hátha meghallgat és segít.
9: Elvileg nem vagyok annyira reménytelen. Távol állok a bányarém kinézettől. Persze a topmodelles jellegűtől is.
10: Valahány százalék esélyem biztosan van arra, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz, és a lehető legjobb irányba változik.

Több dolog, most nem jut eszembe.
Amíg nem javul a helyzet, keresek egy-két világot, ahol elbújhatok, és megvalósíthatom a céljaimat...

2014/04/21

A tökéletesség légvára

Az ember már csak ember marad. Te is az maradsz, Kedves Olvasó, és én is. Ritkán vagyunk szentek. Ritkán csináljuk azt, amiről tudjuk, hogy helyes lenne. Hibákat követünk el, és tanulunk belőlük...vagy nem. Aztán, mikor az élet újból és újból feladja a leckét, ahelyett, hogy megoldanánk az adott problémát, inkább szerencsétlennek érezzük magunkat, mert nem értjük, "miért is büntet az Ég?". Mert könnyebb a bánat mocsarában tespedni, esetleg elfutni.

Boldogok tehát azok manapság, akik rájönnek valamiféle lényegre.

A tökéletesség kereséséről  már  egy ideje lemondtam. Túl sokszor omlottak már össze örök álmodozó, romantikus lelkecskémben az illúziók. A tökéletesség szubjektív, és úgy hiszem, csak egy-egy pillanatra létezik. Például, amikor rajzolok, vagy festek, és elkészülök, a képem tökéletes. De minél tovább nézem, forgatom, figyelgetem, annál több hibát találok benne... Tökéletesség? Volt-nincs.

Tökéletes párra sem érdemes várni, legfeljebb olyanra, akinek a hibáitól nem futnánk el a világ végére, vagy kötnénk fel magunkat. Emlékszem, egy ismerősöm egyszer épp hasonlót mondott nekem. "Sose keress tökéletest! Ha találsz egy olyan pasit, aki már 80-90%-os nálad, azonnal menj hozzá!"
Hiába a rózsaszín köd, hiába a tökéletes harmónia, ezek a hibák előbb-utóbb megjelennek, és helyzettől függően kisebb vagy nagyobb illúzióvesztéshez juttatják az embert.



Soha, semmi nem lesz tökéletes, csak "a lehető legtöbb szempont szerint megfelelő".

A boldogság egyik kulcseleme lesz tehát, hogy felejtsük el a 100%-os elvárásokat, és elégedjünk meg bármilyen téren ezzel a bizonyos "a lehető legtöbb szempont szerint megfelelővel". A csodára várás, és az ehhez való görcsös ragaszkodás csak sírba viszi az embert, és örökös elégedetlenséget szül. Nem veszi észre azt, ami épp szép és jó. Nem ad hálát azokért, akik és amik legalább megvannak az életében, csak hajszolja a tökéletesség felhős kis légvárát, amibe mindig belekap a szél, és szerteszét sodorja....

Lásd a korlátaid! Használd ki az így adatott lehetőségeidet! Légy hálás! 
(Különben nem tudsz fejlődni, és nem érdemelsz jobbat...)

2014/04/08

Keserű nevetés a gödörből.

Általában a túlcsorduló romantika, a világ felé tanúsított teljes apátia, és pszichotikus rohamok között ingadozok mostanában, csak hogy a lehető legszínesebb, és a valóságomhoz legközelebb álló módon jellemezzem magam. Ez legalább annyira megterhelő lelkileg, mint a napi hőmérséklet-változás mértéke a sivatagba frissen érkezetteknek...

Azt kell, hogy mondjam, "újból 15 éves lettem", valamiféle túl fejlett, korához képest túl sokat megélt 15 éves... Bár a szerelmi életemet rendbe hoztam, mondhatni semmi más nem stimmel. 

Miért épp 15 éves kort mondok erre?
1) 15 évesen épp ezt csináltam. Iskola, segítség otthon, ücsörgés a gép előtt, beszélgetések a Párommal.
2) A majdnem 17 éves öcsémnek, úgy érzem, jóval több szabadsága, és jóval kevesebb felelőssége van, mint nekem.
3) Nemhogy a páros együttéléshez képest, de még a kollégiumi élethez képest is visszamaradott léthelyzetben vagyok. (Volt ugyebár az a kiváltképp dühös hangvételű poszt a költözésről. Azt a dühöt és tehetetlenséget naponta újraélem sajnos...)

Mivel nem fog rám szakadni egyik fajta lottó főnyereménye sem (főleg, hogy nem is lottózom!), és nincs meg a szükséges anyagi keretem a változtatáshoz (jelezném, nem is tudná senki ezt biztosítani a közvetlen környezetemben, puszta kedvességből!), viszont időm és energiám sincs rá, hogy legalább valami ótvar diákmelót elvállaljak, EZ VAN.
A tartalék pénzemhez több okból is jobb, ha nem nyúlok:
1) Még kamatozik, hát nem vonom meg tőle a lehetőséget, hogy addig növekedjen, amíg csak lehet.
2) Egy hónap megélésére se lenne elég...
3) Amúgy is a majdani tandíjamra tettem félre.

Tehát a lehetőségeim továbbra is az "EZ VAN"-ban teljesednek ki.

Üdv tehát Mindenkinek.
Ha keresnétek, a sz_rosgödröm alján leszek. Egy üveg ginnel, egy üveg tonic-kal és egy kiló citrommal.