Google+ Followers

2014/02/24

Boldogok a lelki szegények...

Beszélj velem s rólam, ahogy kedved tartja.
Csak utánajártam, hogy megtudjam megint:
A hazug szavaknak soha nincs gazdája!

Fölényed, gúnyod, mondd, honnan is származik?
A TEHIBÁD-páncél mögött ülni de jó!
Nyíltan állok veled szemben, az új sebet
Várom tőled, s nézem, ahogy lelked elkárhozik...

Menj csak, éld világod, s ki eléd kerül, fogd, öld,
Épp ilyen fölénnyel, hisz én már holt vagyok!
Boldogok, mily boldogok a lelki szegények,
És övék lesz, sajnos mind övék lesz a Föld...






Gondolkodom, tehát (őrült) vagyok...

Néhány barátommal ma reggel épp arról beszélgettünk, hogy a gondolkodás sokszor kifejezetten ártalmas. Itt arra a fajta gondolkodásra szeretnék rámutatni, amikor pörög az ember agya, megállás nélkül, vagy amikor túldimenzionál egy helyzetet.
Engem a gondolkodásnak pont ez a két esete terrorizál: amikor spontán felmerül egy rossz emlék, nem tudom megállítani, és kénytelen vagyok újraélni; illetve, amikor egy helyzetről, amiről semmit nem tudok, találgatni kezdek...

A. Rodin: A gondolkodó


Az első esetben először is látok, vagy hallok valamit, aminek elméletileg semmilyen rossz hatást nem kellene kiváltania bennem, és elkezdem rosszul érezni magam. Majd megpróbálom felderíteni, miért is érzem rosszul magam, és végül elcsodálkozom, és kénytelen vagyok bevallani magamnak, hogy már megint egy rossz emlékhez csatolt vissza az agyam. Néha felettébb különös kapcsolódások jönnek létre a fejemben... Ilyenkor sajnos megállíthatatlanul újraélem az emléket, annak minden negatív érzelmi velejáróival együtt. Emiatt pár óráig, de akár pár napig is lehet "világvége" a lelkemben.
Erről olvastam is. Az emberi agy sajnos úgy működik, hogy pár másodperc alatt, és egyáltalán nem fair módon kapcsol és kategorizál mindent és mindenkit: így jöhetnek létre ezek a különös kapcsolódások. Bármennyire is állítjuk, hogy nem akarunk skatulyázni, tudat alatt úgyis végbemegy. Ránézel valakire, és eldöntöd: IGEN vagy NEM. Mindennek lesz saját kis dobozkája...

A második esetben kezdődik az úgynevezett összeesküvés-elméletek gyártása. Amikor az ember aggódik, a legésszerűbb és legjobb kimenetelű magyarázat sosem felel meg neki... egyre rosszabb és rosszabb verziókat gyárt az agya, retteg ezektől, de közben valahogy mazochista módon azt várja, hogy igaza legyen. Nem elég tehát az ambivalens helyzet, még a saját magunk által adott elméletekről sem tudjuk eldönteni, akarjuk-e őket megvalósulni látni... Ha jól emlékszem erről írtam korábban, példával kifejtve, így hát nem ismétlem magam. :) Szerintem minden Kedves Olvasóm tudna erre példát találni a saját életéből.

7-8 éve volt egy elméletem. "Depresszionista filozófinának" hívtam ezt tizenéves koromban. Egyetlen egyszer próbáltam ezt előadni iskolai közegben: az eredménye az lett, hogy a magyarfaktos tanárom az arcomba nevetett, egy csoport emberrel együtt. No de miről is van szó? "Készítsd fel magad a legrosszabb eshetőségre: vagy igazad lesz, vagy kellemesen csalódsz." Ez volt a tételem. Bár a kellemes csalódás és az "igazam van" is egy pozitívnak mondható élmény, abban élni, lélekben, hogy a lehető legrosszabb dolgok fognak velünk megtörténni, egyáltalán nem jó. És ha pont a legrosszabbról lesz igazam, és veszteség ér, és padlón vagyok, és minden bajom van, kit érdekel már akkor, hogy igazam lett?

Tehát van is ebben valami, meg nincs is. Végül úgy döntöttem, nem nyomorítom meg a lelkem ezzel a fajta gondolkodással. Ha padlón vagyok, és szörnyű, és úgy érzem, már aligha lehet rosszabb, akkor is felállok és csinálom a dolgom, és igenis kimegyek az emberek közé. Ha nem döglöttem bele, akkor bizony még élnem kell, legalább egy kicsit... Ha nem döglöttem bele, akkor még van értelme annak, hogy a világon vagyok, és tevékenykedek.

Javíthatatlan bizakodó, reménykedő alak lettem. Ami pedig mégsem jön össze, abba pedig belenyugszom, és jobb napokon próbálom megkeresni a pozitív oldalát.

Rosszabb napokon pedig úgy érzem, hogy a nagyobb elismerés elkerül. Így kénytelen vagyok a mindennapok kicsi "köszönömjeit", kellemes apróságait egyre nagyobbra értékelni. Nem tudom, vajon ha mindenféle címekkel lennék kitüntetve, kiállításaim lennének és könyveim, vajon jobb lenne-e az életem. Lehet, ezek a csodák is három napig tartanának. Amikor nagyon belebonyolódok a világba, a félelmeimbe, a démonaimba, elvesztem azt a képességet, hogy olyanban lássak szépet, ami másoknak fel sem tűnik, és hálátlanná válok. Örülök tehát, ha visszazökkenek az átlagos életembe, a lelki békémbe, amikor már attól mosolygok, ha kisüt a nap, és nem aggódom semmiért és senkiért...

2014/02/20

A paprika-epizód xD

Tegnap a Kedvesemnél aludtam. Estefelé értünk csak oda suli után, így nem sokkal érkezésünk után megterítettük, és leültünk a vacsorához. Édesanyja kérdezi, hogy kérek-e savanyúságot a "bakonyi..." öhm... szóval a gombás, húsgombócos bigyóhoz (a kajára alkalmazott terminus technicus második fele most nem jut eszembe xD). Több választási lehetőségem is volt: savanyú káposzta, SAVANYÚ cseresznyepaprika és ubi.
Végül a "mindenből egy kicsit" módszerre szavaztunk. :)

A Kedves Párom simán nekiesett kézzel a savanyúságnak, én pedig a villával ügyetlenkedtem.
Édesapja erre megkérdezi:
"Nem nyúlsz bele kézzel?"
"Nem, dehogy, én nem szoktam..." - mondtam én erre...
Végül, gondoltam, talán mégsem olyan nagy bűn kézzel megfogni annak az aranyos, pici, zöld SAVANYÚ cseresznyepaprikának a szárát, és kiemelni a tálból.
Amint kivettem, és elindítottam a szám felé, az egész családnak elkerekedett a szeme, és mindenki engem nézett... Eleinte azt hittem, azon csodálkoznak, hogy mégis belenyúltam kézzel abba a tálba.

Pár másodpercen belül kiderült persze, hogy nem az volt a lesés tárgya, hanem a helyes kis SAVANYÚ cseresznyepaprika, amit egy az egyben bekaptam... és elvörösödtem... és elkezdtem köhögni... majd a könnyen is kifolyt... A reakció eredményére kb mindenki elkezdett gurulni a röhögéstől... Persze én is, csak közben tüzet okádtam.... xD

Tanulság: 
1: Nem létezik CSAK SAVANYÚ cseresznyepaprika. Mindig, minden körülmények között csípős.
2: Nem a kis cukit kell kivenni, és pláne nem egyben bekapni. Minél kisebb, annál jobban csíp. 

Ez ugyan másfajta paprika, de az érzés megjelenítése tökéletes :D


Rövidke hastáncverseny beszámoló :)

Végre túl vagyok a hastáncversenyen, úgy érzem, magamhoz képest eredményesen. Ezzel most igen nagy teher esett le a vállamról egyetemi teendőim mellett. No de lássuk a részleteket :)

Már jóval előbb odamentem, hogy Andi barátnőm megcsinálja a lentebb látható csudás-mesés kék sminket. Évi barátnőm pedig a szólóhoz rakta össze a frizurámat, hogy még véletlenül se essen szét, hiába frissen mosott... xD Mivel az egész versenynek az elején volt a szóló, felettébb ideges voltam, ugyanakkor örültem is, hogy hamar túlleszek rajta, és a duóig megnyugodhatok, és bőven lesz időm átöltözni is :)
A szólómat a Kedvesem csak videóról tudta megnézni, ugyanis pont akkor futott be, mikor az utánam következő versenyzőt konferálták fel, én pedig már bevonultam az öltözőbe. Na de ilyen a sors iróniája... (:

A produkcióm a következő volt:




Tudni kell róla, hogy ez volt életem első szólója, és nem tanultam legyezőfátylazni senkitől. Még csak videókat sem néztem. Bár bőven messze állunk a tökéletestől, azt hiszem, a helyzethez képest valami jót hoztam össze. Eredmény: ezüst minősítés :) (Ez NEM második hely, ugyanis arany, ezüst vagy bronz minősítést mindenki kapott a produkciójáért!) Ezzel elégedett lehetek magammal, ugyanis csak egy laza bronzra számítottam, azok után, hogy a legyezőfátyol felakadt saját magára, és egyszer még rálépnem is sikerült... :D A tánctanárom eddig annyit mondott, hogy gyönyörű voltam, és büszke rám! ^^ Még várom a további értékeléseket :)

A duónkról még nem szereztem be videót, de majd az is felkerül ide ;) Szintén ezüst minősítést értünk el vele, ami fejlődés, ugyanis a tavalyira bronzot kaptunk :)

Íme néhány kedves kép is:

Szóló és duó kinézet :)
Ezek bizony házilag díszített ruhadarabok, kivéve a varratott fekete háremgatyát :)

Lö Duó :D


L'amour ... <3 <3 <3

2014/02/10

Ugyan, ugyan...

Ugyan, kérlek, hagyd...
Oly fölösleges.
Mocskos szájból szépet hallani?
Varrd be inkább, s hallgass...
Ki hisz már neked?
Miért alázod magad?

Símulsz lassan, csendben,
Mint önző macskád teszi,
Símulsz a kezébe, hátak mögött,
Hátha hullik még eléd
Lelkéből pár cafat.
Ő viszont menne már,
De te, te csak kapaszkodsz,
S körmöd vérét veszi.

Őrült vagy és veszett.
Területed félted,
Honnan ő már kisétált.
Nem akarsz látni?
Őt is csak nélkülem?
Hiába erőlködsz,
Csukd hát be vérszemed...

Amikor úgy tűnik, hogy mégis csak lakik odafent valaki.

Angyalok márpedig vannak. Ebben minden egyes apró csodánál egyre biztosabb leszek. Például a tegnapi nap kifejezetten bizonyította ezt. Kiakadtam. Nem tudom, mennyire volt ez túlzás, de kiakadtam. Hogy min? Azon, hogy valaki igazságtalanul, ismeretlenül elítélt. Persze az arcomba jópofizott, aztán egy óvatlan pillanatban nekem ugrott a számomra felettébb indokolatlannak tűnő kérdéseivel, amivel sikeresen megbőgetett. Aztán persze főleg a hátam mögött szidott mint a bokrot, de hát így szokott ez lenni. Meg is tiszteltem ez ügyben egy felettébb visszafogott és kulturált levéllel. Természetesen ki más lenne végeredményben a hülye liba, ha nem én.... *sóhaj, belefáradt mosoly*

Mindebben az a ciki, hogy a saját Páromat próbálta fúrni ellenem, és neki próbált engem, úgy, hogy nem is ismer, befeketíteni. Azt hiszem, jogosan kijelenthetem, hogy az illető minden szinten aláírta a szegénységi bizonyítványát. (:
Na meg nem most kéne féltékenykedni. (: Úgy gondolom, volt rá nem kevés ideje, hogy megszerezze magának, ha annyira akarja/akarta, mondjuk még akkor, mielőtt megjelentem volna egyáltalán a színen.
Kicsi szívem, így jártál... (: Ezentúl max a bakancsomon, illetve a holttestemen keresztül próbálkozzál hozzáérni... és vigyázz a kicsi szádra! (;


Na szóval, visszatérve a csodákra. Ezen szituáció kellős közepén, mikor már az idegtől remegtem, és konkrétan sem állni nem tudtam, sem bármit megtartani a kezemben, és örültem, hogy nem pattog le a laptop az ölemből, (avagy nem vágom önszántamból földhöz a rákba, mert hirtelen bármi benne lehetett a pakliban) engem varázsütésre, ebben a szent pillanatban megmentettek az idegösszeomlástól (avagy sorozatgyilkolástól). A kedves Párom és egy különösen jófej barátja Angliából kilelkizték és kiröhögtették belőlem szinte minden rossz érzésemet. Az sem érdekelt, hogy 5kor terveztem kelni, de kb hajnali fél kettőig ébren voltam a kellemes élmény érdekében. Kedveseim, igazán köszönöm.... :$ Sokat tettetek értem tegnap! Fogalmatok sincs mennyire... ;)

Mindezek után három órát sikerült aludnom. Reggel viszont kipihentebben ébredtem, mint bármelyik nap, amikor volt lehetőségem akár 8-9 órát is aludni! Azt hiszem, ez is valamiféle csoda számba megy, és azt hiszem, ennek köszönhetően sikerült túlélnem a félév első hétfőjét, azaz a mai napot. :)

Ezek voltak a jó dolgok. Ezek mellett alapvetően sok kis apró segítséget is kaptam ma, amiket szintén nagyra tudok értékelni. Köszönöm minden földinek és éginek, akik gördülékennyé tették a mai napomat, és akik a lelkiismeret-furdalás utolsó csíráit is kiirtották belőlem. :)

2014/02/08

Random thing.

Fogalmam sincs, hogy fejezhetném ki magam... Mint azt már rengetegszer kijelentettem, csakis akkor nem vagyok a szavak embere, mikor annak kellene lennem. Talán valami olyasmit mondhatnék, hogy "Örök vagy. Légy nekem is az! Angyal vagy. A szemed tenger. A szemed a lényembe lát, élet és lélek van mögötte. Hogy is hazudhatnék egy csodás léleknek, ami engem is éltet?" Nem is hazudtam bele azokba a szemekbe sosem... Még fogva tartanak a fájdalmaim. Jó lenne ha nem lettek volna sosem. Jó lenne, ha kevesebbet hibáztam volna régen. Jó lenne mindezt elfelejteni, és teljesen büszkének lenni magamra, hogy hát micsoda ember vagyok én, persze messze a tökéletestől... Lehet, hogy én is valaha fentről jöttem, de időközben voltam párszor olyan hülye, hogy benzines kannákat dobáltam a Pokolra... És most onnan szeretnék visszamászni legalább a két véglet közé. Alacsony vagyok, aztán hiába ugrálok, nem érem el a felhőket.



Észrevettelek. Valamiért Te is engem. Néha nem is igazán értem, miért voltam, vagyok olyan érdekes.
Valahogy most le vagyok eresztve. Keveset aludtam, és egy kicsit a lelkem is fáradt. És bár azt mondtad, ne merjem azt hinni, hogy nem vagyok méltó Hozzád, érzem a tökéletlenségem, és jobb akarok lenni. Egyre, egyre jobb.

Nem tudom, hogy köszönhetném meg a rengeteg dolgot, amit adtál az elmúlt időben. Főleg azt, hogy mellettem voltál akkor is, amikor szó szerint úgy néztem ki, és úgy is éreztem magam, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem tudom, hogy köszönhetnélek meg Téged... Nem tudom, tehetek-e vagy teszek-e Érted eleget valaha is. Mindenesetre megpróbálom. Ne mondhassam magamnak, és senki más se mondhassa, hogy nem harcoltam.

2014/02/06

Saját poénok és fészbúk bakik

Na akkor most jöjjön néhány saját gyártású, fárasztó poénkép :)








Másodjára pedig következzen néhány igen érdekes printscreen. Nem tudom, vajon a többi rendszeresen facebook-ot használó egyén észrevette-e már a következő anomáliákat :D Nekem valahogy feltűntek. 


Ilyen, amikor a facebook szépen fogalmaz magyarul.


Ilyen, amikor a facebook archaizál.


Ilyen, amikor a facebook átvált trehányba.


Ilyen, amikor a facebook érdekes tanácsokat ad.



Örül neki? Mi ez? "Lájkolnám a lájkod" jelenség? xD


2014/02/03

Hastáncruha tervezet ^^

Sok szöszmötölés és utánajárás után végre összeállt, hogy is szeretnék kinézni a szólóm alatt :)

Íme egy kis ruha-ékszer-legyezőfátyol látványkombó :)

Melltartó és hajbavaló rózsák :)


Szoknya  és társai :)


A legyezőfátyol


Minden egyben :)