Google+ Followers

2013/09/21

Identitásválság.

Jelenleg úgy érzem, nincs helyem ezen a Földön. Nincs egyetlen biztos pont sem, amibe kapaszkodhatok. Az egyetem képlékeny, a munkám jutalékos. A családom mindig is furcsa és többnyire széttartó közösség volt.. és a kapcsolatomról nem is tudom, mit mondhatnék... A barátaimról sem tudom, mit hihetek, mit nem. Minden csak helytelen... Bármit teszek, az valaki vagy valami szerint helytelen. Pedig én csak jól próbálom érezni magam. próbálok küzdeni egy őszinte elismerésért... Nem tudom, kapok-e ilyet... Olyan igazi, őszinte elismerést..
Amikor poénból (mert FÚ DE VICCES) identitászavarosnak nevez a tanárom, mert késtem az órájáról, ugyanis azt se tudom az egyetem csodás szervezésétől, ki tart milyen órát, és mit mikor törölnek ki, mégis mit szóljak...? Amikor kigúnyolnak, mert francia szakos vagyok, és hogy azt a szakot biztos akárki megcsinálja, mit szóljak? Amikor közli a konzulensem, hogy tulajdonképpen nem is tudok szakdolgozatot írni, mit szóljak? Amikor a TDK-ra beadott dolgozatomról kiderül, hogy tele van hibával, mert akinek foglalkoznia kellett volna ezzel cserben hagyott, mit szóljak? Amikor kigúnyolnak, amiért tanár akarok lenni; amikor átverésnek és baromságnak tartják a munkámat, mit szóljak? Amikor az anyagi helyzet is csak romlik és romlik körülöttem, mit szóljak?
Tulajdonképp stílusom sincsen... A metalosok kiröhögnek a koncerten, mert rajtam épp Iron Maiden póló van. A gothok már rég kiközösítettek. Normális és divatos meg nem vagyok. Egyedi sem, mert akkor talán csinosnak és vonzónak találnának. Inkább furcsa. be nem illeszthető, néha bizarr. A hazafiság nem annyira izgat. Az európai identitás sem különösen... Kifejezett vallásom sincsen. Az, amiben hiszek, egy több vallás és irányzat elveiből összerakott vegyesfelvágott. Hát akkor ki, vagy mi vagyok én? Mik azok a dobozkák, amikbe kényelmesen berendezkedhetek, hogy biztonságban érezzem magam?
Nehezen nyílok meg, és hiába jár a szám, hiába vagyok úgymond "jófej és szerethető",  ritka, hogy megtudod rólam a lényeget. Miért is nyíljak meg, miért érezzek, miért lelkesedjek, miért legyek megértő, ha úgyis leginkább magamra hagy, kihasznál, felhasznál, lelki szemetesnek használ, vagy a földbe tapos, akinek megnyílok...? Megéri...?


(insolacion.deviantart.com)
...until the last drop falls...

2013/09/11

Introverzió.

Ahogy telnek a napok, egyre inkább befelé fordulok, a fejembe. Úgy érzem, egyre inkább csak magamra számíthatok. Akiket leginkább támaszomnak tudtam és tudok, több vagy kevesebb ideje... nos, valahogy már hozzájuk sincs kedvem igazán, mélyről, szívből szólni... Jelenleg úgy érzem, hogy öntöm az energiát valamiféle többnyílású fekete lyukba, ahonnan viszonzás, visszatérítés nem származik, csak elszív tőlem minden lelki erőt. Akkor érzem erősebbnek magam, ha úgymond "egyedül-emberként" gondolok magamra. Akkor nem érzem a "szociális sebeimet." A legközelebbi kapcsolataim és a társasági életem is valahol a csőd szélén mozognak.
 Vártam az egyetemet, hogy újra tanulhassak, újra a többnyire értelmiségi rétegben mozoghassak, újra másra tudjak gondolni, mint a folyton felmerülő problémák, de valahogy ez sem hozta el azt a fajta kellemes belső változást, amit vártam. Újra Pesten töltöm az időmet, már ha azt, hogy hazaesek késő délután vagy este, váltok 3 szót a párommal, esetleg főzök, és van időm vacsorázni, zuhanyozni és aludni, minőségi eltöltött időnek lehet nevezni. Néhány tanegységet kín-szenvedés végigülni. Az új emberek "megismerése" kipipálva. A lelkem kinyitásával már nem próbálkozom, barátilag is rendkívüli óvatossággal, hiszen eddig leginkább nagy pofonokat értem el magamnak az Élet nevű hatalomnál a kvázi határtalan őszinteségemmel, nyíltságommal. Esetleg egy jókora adag kiszolgáltatottságot. Őszinte továbbra is leszek, csak amit nem kérdeznek meg, kimondatlan "semmiség" marad. Ha kérdeznek, válaszolok, amennyit épp az adott helyzetben szükséges. Sokszor beülök abba a kis ficakba, ahová emberfóbiás tüneteim kényszerítenek. Néha egyszerűen képtelen vagyok elviselni a nagy zajt, a nyüzsgést, a röhögcsélést, hogy egy perc nyugtom nincs a fel és alá futkosó emberek tömegétől...! Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy gyanútlan kis rágcsáló, ami egy ménes sokszor négy lába alá került, és retteg, hogy agyonnyomják vagy belekötnek...

Legalább úgy érzem, a fokozatos, napról-napra, hétről-hétre tervezett előrehaladásom megyeget. Remélhetőleg bírni fogom az egyetemet mellékállással. Ahogy egyre romlik az itthoni helyzet, már aligha számíthatok támogatásra, sőt, inkább nekem kellene, ha elfogadnák végre ezt a verziót... Bántana, ha nekem több mint elég volna, míg nekik alig...
Ilyenkor vagyok hálás, hogy "legalább nem hullámzik". Ilyenkor vagyok hálás, hogy van kiút. Mindig van valamiféle kiút. Mindig van nehéz döntés. Ezáltal pedig mindig van valamiféle áldozat. De ha a belső hang továbbra is jelen van, és terel minket, a küzdelmeknek, nehézségeknek van értelme, mert a jó úton haladunk... Talán most ez a sorsom. 

2013/09/01

A Leszarom-tabletta jótékony hatásai

Ahogy telnek a napok, nos, egyre jobban érzem magam. Végre nem hiszem azt emberekről, körülményekről, dolgokról, hogy olyan halálosan komolyan kellene venni őket, hogy belerokkanjak testileg, lelkileg. Nem készítek sem ötéves terveket, sem megvalósíthatatlan álmokat nem tűzök ki magamnak. Nem küzdök már belső démonokkal szabadságért, jogokért, megértésért. Bevettem a leszarom-tablettát. Csinálom amit kell, zenét hallgatok, olvasok, mosolyogva fogadom, ha itthon vagy bárhol letolnak, és csak azért is tovább folytatom a mondandómat vagy dolgomat.
Ez a kép és a felirat együtt igazán találó, gondoltam, megosztom a Kedves Olvasókkal:



Folytatva az elmúlt napok sikertörténetét: jelentkeztem több diákmunkára és/vagy részmunkaidős állásra is. Természetesen azonnal elutasításba ütköztem. Nem húztam fel magam ezen sem. Jelentkeztem még több helyre, és egy napon belül már hívtak is, hogy egy nyomdába mehetek két napra; ma pedig egy másik helyről telefonáltak, hogy behívnának állásinterjúra. :)
Fel sem húztam magam, pedig ma a Stadionoknál a buszsofőr csak azért is elhajtott, annak ellenére, hogy én a buszajtó mellett álltam két lihegő öreg néni társaságában, akik szintén oda siettek. Pedig igazán dühös lehettem volna, hiszem buszra vettem bérletet, és csak egy óra múlva jött volna a másik, így vagy várok, vagy fizetek... Nem érdekelt. Felültem a HÉV-re, a kalauz néni pedig kedvesen átnézett rajtam, minden bizonnyal azt hitte, hogy a körülöttem ülő nénik valamelyikéhez tartozom, és jegyet sem kellett vennem... xD Ennyi az egész. Nem húztam fel magam, előbb hazaértem, pont úgy, mintha a buszbérletem vettem volna igénybe. :) Jól jártam. :)
Vállat vontam akkor is, mikor letoltak, mert nem értem előbb haza. Mivel nem robbantam a veszekedés szikrájára, nyugodtan folytathattam a napomat.
Mióta az életem egyik legproblémásabb egyéni Egyénének (akit mind emellett továbbra is szeretek) sem magyarázok már el semmit hússzor, és nem várok azonnali eredményt, minden jön szépen magától... :)

Nem kell mindent feladni. Csak lejjebb adni a túlzott igényeket. Nem kell várni sem kacsalábon forgó palotát, sem tündérmesét, sem tökéletességet... Ennyi az egész. Leszarom tabletta - és máris érvényesül a mondás: "Nyugalom a hosszú élet titka"! ;)