Google+ Followers

2013/08/24

Igénycsökkentés, avagy a köszönet fontossága, 3.rész

Kész. Ennyi volt... mostmár tényleg.  Nem sírok. Nem félek. Űrt érzek és káoszt egyszerre. Igen, lehet ilyet! Én vagyok rá az élő példa. Ennek köszönhetően, ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy beszüntetem a szirupos, tündérmesés, andalodó tervezgetést... Semmi értelme. Van ma, holnap, meg jövő hét. Egyetem, munka, családi és egyéb nyavalyák. Jövő meg majd egyszer lesz. Kialakul. Fölösleges ma küzdeni a 10 évvel későbbi álmodért, ami hatszor megváltozik közben a 10 év alatt. Fölösleges házasságról álmodozni a pároddal, pláne 20 éves kor alatt; kitalálni, hogy 27 évesen akarsz szülni, vagy bármi egyebet, mert lehet beüt a válság, ledől minden, a belső gps vételed összeomlik, nem találod magad, aztán mindig az a fránya újratervezés... kinek kell az! Inkább készíts rövidebb, megvalósítható útitervecskéket az életedre! Ezért is mondtam, Kedves Olvasó, van ma, holnap, meg jövő hét... Remélem, így már kiveséztem ezt a kérdéskört.



Mikor minden összeomlóban van, és egyik dominó üti a másikat, csak hogy körbeérjenek, és én, a copfos kislány bömbölhessek a ledőlt roncsok közepén, úgy döntöttem, hogy már nem támasztok elvárásokat mások vagy az élet felé. Nincs értelme. Mindenki olyannak tűnik körülöttem, mint egy pszichopata. Itt és most, hogy a félreértéseket elkerüljük, a pszichopaták csupán néhány, hasonlatomban lényeges tulajdonságára szeretnék rávilágítani: a pszichopata soha nem változik meg, nem látja be ha hibázott, mert tojik rá magasról, ugyanis nincs se bűntudata, se tartós érzelmei. Mindent, mint az érzelmeket is, csak önző céljai eléréséhez vet be. Hát igen. Úgy tűnik, a mai világban, nagyon sokan hordják a pszichopátia jeleit! Egy kifejlődött személyiségen pedig csak igen nagy volumenű dolgok tudnak észlelhető változást előidézni. Igen ritka, hogy egy napon, csak úgy, minden megmagyarázható ok nélkül, heuréka! felébrednek és teljesen más emberré válnak. Egy adott szituáció is leginkább akkor stagnál, amikor a leginkább szeretnénk a változást, amikor igazán szükségünk lenne rá...
Mindegy. Nem fogom többet másoktól függővé tenni magamat. Talán, jobb pillanataimban még sikerülhet majd együtt örülnöm mások örömében, de irigykedni fölösleges. Le kellene szokni a mi lenne ha, mi lett volna ha, és egyéb marhaságokról, illetve a magunkat mással összehasonlításról, meg arról, hogy magunkat másik véleményétől tegyük függővé. Én, én vagyok. Ha pedig változom, az is az én döntésem, mert ha önkéntelenül is, de megengedtem magamnak. 
Már nem félek az egyedülléttől, a küzdelemtől. Az ember leginkább magára számíthat. Ha csinálni akarsz valamit, csináld magad! Segíts magadon, Isten is megsegít! És még sorolhatnám... Persze van egy csomó dolog, amit nem lehet egyedül megvalósítani, megcsinálni. Szükségünk van egy társra... De mégis minden egyes csalódás után ugyanide jutunk vissza. Do It Yourself. Már ha magadban legalább tudsz bízni, ha már másokban általában nem lehet.

Azt hiszem újra előveszem az úgynevezett "depresszionista filozófiámat" legalábbis, 15-17 éves koromban így hívtam. A lényege a következő: készülj mindig a legrosszabbra: igazad lesz vagy pedig kellemesen csalódsz! 
Vegyünk erre egy egyszerű példát. Hívod a pasidat. Azt mondta, átmegy a haverjához játszani, viszont egy csaj veszi fel. Mit gondolsz?
Először, gondolom, a legrosszabbat: mit keres ott egy csaj egyáltalán? Biztos megcsal valami cafkával.
Vegyünk egy kevésbé rosszat: biztos csak hülyülnek vele, és azért vetették fel a csajjal, hogy a legrosszabbra gondolj, és ez nekik jó poén, neked viszont kevésbé...
Vegyünk egy még kevésbé rosszat: jaj, hát ez biztos a haverjának a barátnője lesz, és a pasid pedig épp belemerült valami videojátékba, ahol egymást gyilkolják a haverral, és a csávó unatkozó barátnője vette fel az árván csengő telefont.
Végeredmény: bármelyik verzió történt is igazából, vagy igazad lett (megcsal azzal a cafkával) vagy kellemesen csalódtál, hogy nem csalt meg semmiféle cafkával, hanem egy hihetőbb és megbocsáthatóbb kifogás miatt nem tudott a telefonhoz sietni, amikor hívtad. Bár az igazság sokszor iszonyat fájdalmas tud lenni, valljuk be, hogy az a tipikus "Na ugye, igazam volt/lett" rendkívül diadalittas érzés! (A sírás általában csak ezután következik! :P)

Visszatérve a példázatról az eredeti vonalra: most látom csak igazán, hogy felesleges volt hiú optimizmusba kergetnem magam, és láthatatlan tündérporral teleszórnom a levegőt... Elillant. Maradt a nagy büdös valóság. Az a cseppet sem rózsaszín valóság, ahol minden olyan percért hálás köszönetemet kellene kifejeznem, amikor minden rendben van. Minden egyes percért, amikor nem csesződik épp el semmi! Ennél nagyobb egységekben ugyanis nem tudom mérni. Az idegroham sokszor már a perc töredéke alatt rámjön... Egy kiváltó ok, egy villanás, és huss... vége a szép napnak, vége a jó hangulatnak...!

Úgyhogy én már csak megköszönni fogok... Megköszönni, ha valami sikerül, ha valami véletlenül normálisan működik az életemben... Megköszönni, ha értelme lesz...

2013/08/11

A köszönet fontossága, 2. rész

Éppen szilvalekvárt készítek. Ilyenkor tudja csak meg az ember igazán, mikor a tűző napon rázogatja a szilvafát, hogy hány másik, ismeretlen embernek mondhatna köszönetet, amikor elvesz egy szimpatikus üveg lekvárt a boltban a polcról, otthon rákeni a kenyerére, és elmajszolja.

Köszönet illeti tehát mindazokat, akik kimennek a 40 fokba, leszedik, megmossák, kimagozzák és a nem feltétlenül klímával felszerelt konyhában megfőzik szépen (vagy épp a lekvár gyártásánál segédkeznek egy szalag mellett 12 órában). Továbbá köszönet illeti mindazokat akik üvegekbe csomagolják, címkézik, elszállítják, egészen az utolsó árufeltöltőig vagy épp diákmunkásig, aki odarakja a szemünk elé...

 


Ugyanez vonatkozik bármi másra is. Az egészségre akkor figyelünk, akkor vagyunk hálásak érte, amikor van, vagy akkor hiányoljuk, amikor épp betegek vagyunk...? A pénzünkért köszönetet mondunk, amikor van akár egy kevés is, vagy csak sopánkodunk, miután esetleg elvertük és nincs...? Az autónkért hálásak vagyunk, hogy nap mint nap beleülünk, és menni tudunk vele, vagy csak bosszankodunk, mikor a szervizben van, borsosan megfizetjük a javítását, és kénytelenek vagyunk igénybe venni a tömegközlekedést...? És még folytathatnám a lehető legalapvetőbb dolgok átgondolásáig, mint például: milyen jó dolog, ha látunk, hallunk, van hangunk, kezünk, lábunk; hogy újra és újra felkelhetünk reggel.

Bizony... el lehet ide jutni gondolatban egy üveg szilvalekvártól. És igen, mindig, minden egyes napon van mit megköszönni!

Pocak-poszt: újratöltve

Ismételten egyre több házasságról, születendő, vagy már meg is született kisbabáról kapok hírt az ismerősi körömből... ezáltal újból tele vagyok ezekkel az ambivalens érzésekkel, amikkel nem igazán tudok mit kezdeni. Fiatal vagyok ugyan, de mindeközben úgy érzem, mégsem! Egyrészt anyukám még jelenlegi koromnál is egy évvel fiatalabban, 21 évesen szült, sőt, mi több, 19 évesen már férjnél volt! Másrészt a 20-25 év közötti korú ismerőseim is egyre-másra erre az útra lépnek, ami persze csodálatos dolog. Én is épp erről álmodom, különben nem érezném magam olyan nőnek, aki teljes mértékben megéli az életet. Éppen ezért, ezek miatt, amiket észlelek magam körül némileg "sürgetve" érzem magam, hogy én is erre az útra lépjek. Persze ez egyedül nem megy. Míg a Kedvesemnek esze ágában sincs ilyen eseményeket beiktatni a naptárunkba, addig aztán fejen is állhatok, hiszen ez nem egy olyan döntés, amiben csakis én mondom meg a frankót.
Tulajdonképpen úgy érzem, nem is állok készen arra, hogy megmondjam a frankót. Vagy hogy fejemre tegyem a fátylat és hagyjam gömbölyödni a hasamat... Még az előbbivel talán kevésbé lenne gondom, az utóbbival annál inkább.



Egy esküvőt megszervezni nem két perc, nem is két nap... no meg nem is két forint! De azon kívül, hogy hivatalosan is kijelenteném, hogy életem hátralévő részében nem óhajtok a Kedvesemen kívül más férfiakkal... khm... foglalatoskodni, és igazolványokat kellene cserélnem, nem törné a dolog derékba a viszonylag közeli jövőről szőtt terveimet. Például a férjes asszonyok is remekül érzik magukat az egyetemen. De ha most teherbe esnék, így, hogy semmi stabil bevételi forrásom, vagy elegendő anyagi tartalékom és vésztervem nincs ilyen helyzetre, igencsak kétségbe lennék esve, attól függetlenül, hogy a dolog az élet egyik legcsodásabb csodája... Azonban minden kétségbeesésem ellenére sem akarnám megölni! És persze, lenne 8-9 hónapom, hogy gondolkodjak, hogyan tovább. Ebből az első néhány hétben minden bizonnyal a pánik és az euforikus öröm állapota között produkálnék akkora kilengéseket, mint nappali és esti hőmérséklet a sivatagban... xD
Igazándiból most is ezt csinálom... Boldog, beleérző, vagy félelmekkel teli facsarodás egy-egy kép vagy történet miatt... és közben próbálom tartani magam az álláspontomhoz, miszerint egy gyermek érkezéséhez szükségem van: stabil kapcsolatra (hívhatjuk az illetőt nyugodtan FÉRJnek), megfelelő anyagi körülményekre a baba és a család fenntartásához (gondolok itt arra, hogy az előbb említett FÉRJ ezt egyik, ha nem a legfontosabb feladatának tekinti, én is szeretnék normális végzettséget szerezni és dolgozni egy kicsit, mielőtt belefogok ebbe), és természetesen a lelki felkészültségre, hogy ne érezzem azt, hogy na most aztán "vége az életemnek, mert eddig sosem élhettem igazán, de ezután sem fogok" és így tovább, és így tovább... Persze ehhez a nyugodt és örömteli lelkiállapothoz a fentebb említett körülmények - amit hívhatunk összefoglaló néven BIZTONSÁGnak - nagyban hozzá fognak járulni, az biztos! :)

Úgyhogy az "Aaaajjjj, de jó nekteeeeek"-facsarodás és a "társadalmi nyomás" ellenére is igyekezni fogok minden ambivalens pillanatomban meggyőzni magam, hogy az álláspontom, miszerint várok, még nem tesz abnormálissá. Tudom, minden bizonnyal túl ideális dolgokat képzelek el, amiket a mai világban egyre nehezebb megvalósítani, mégis, úgy érzem, egyáltalán nem lehetetlen! Még ha sokszor nehezemre is esik, igyekszem hinni a mesékben... :)

2013/08/09

Varázslat, avagy A hála és köszönet fontossága, 1. rész

Mióta kezembe vettem A Varázslat c. könyvet, határozottan javulnak az életkörülményeim. Végre nem szenvedek napi ötször idegrohamban sem a családom miatt, sem bármi más miatt, és senki nem kér meg állandóan valami olyanra, amit nem szeretnék.

Mióta csinálom a könyv napi feladatait, sokkal jobban érzem magam. Hajlandó vagyok elismerni, hogy bár ez 18 éves korom óta sokat változott, még mindig nem mondhatom magam igazán hálás embernek. El kell ismernem a hálátlanságomat és azt, hogy még mindig vannak dolgok, amiket automatikusnak tekintek. Minden egyes nap, mióta kezembe vettem ezt a könyvet, igyekszem ezt átgondolni.

Például vegyük az otthont. Ha nem lenne külön szobám a családi házban... ha nem lenne hová mennem... ha nem tudnék semmiféle lakásbérlést, kollégiumot finanszírozni, mit csinálnék? Magam sem tudom. Most készülünk saját lakhatást "előidézni" a Kedvesemmel, és most látom csak igazán, hogy ez nem éppen könnyű munka. Ugyanis ez munka! Próbáljuk kitalálni, kinek a nyakára költözzünk, részlegesen feladva az önállóságunkat VAGY milyen albérletet és ehhez milyen stabil bevételi forrást keressünk VAGY hány évig kell dolgoznunk, hogy egy kisebb lakásra valót összegyűjtsünk, ugyanis hitelt már csak azért se szeretnénk felvenni.
Úgyhogy kedves Mai Fiatalok, (akik teljesen automatikusnak találjátok, hogy a családotokkal egy fedél alatt éltek a modern kütyükkel felszerelt szupi kis szobátokban, és mindenetek megvan ugyan, de még ordibáltok a szüleitekkel, mert nem veszik meg nektek a legújabb iPhone-t vagy Converse tornacipőt...) Feltennék nektek néhány kérdést. Vajon hány évig dolgoztak a szüleitek, hogy megteremtsék az otthont a fejetek fölé? Vajon hány évig fogják még fizetni a lakáshitelt, amiért szintén keményen kell dolgozni? Vajon milyen lenne az utcán vagy egy putriban élni? Szerintem gondolkozzatok el ezen!


VS

2013/08/03

Amikor ismét rájövök valami lényegesre...

A boldogság titkának kutatása folytatódik. Keresem a kulcsot, továbbra is. Voltaire-nek igaza volt: vagy nagyon hülyének, vagy nagyon okosnak kell lenni a boldogsághoz. Talán lejjebb kéne adnom az igényeimet, mindennel kapcsolatban, egészen addig a szintig, hogy oké, hálás vagyok, hogy egyáltalán itt vagyok a Földön, és minden, ami a puszta létezésemhez pluszban járul, az egy-egy áldás (vagy éppen átok). Gyanítom, el kell jutni odáig, hogy minimalizálom az elvárásaimat az élettől. Akkor talán kevesebbszer fogok csalódottságot érezni, amikor már semmi nem kell. Amikor a legdédelgetettebb álmaimról is leteszek. Vagy csak keveset tartok meg és azokra koncentrálok, kitartóan... hátha egyszer kiérdemlem, hogy elérjem a céljaimat. Amikor kb csak akadályokba ütközöm éjjel-nappal, nehéz pozitívan gondolkodni... igazán nehéz! Ha nem is épp ragyogok a pozitívumtól, legalább fogcsikorgatva igyekszem megoldási stratégiákat létrehozni... Remélem kijutok ebből a helyzetből...