Google+ Followers

2013/03/15

Még egy kicsit a békéért...

A mai napon újabb lépéseket tettem a belső békém felé.

Egyrészt, egy, a szekrényemben sunyi módon megbúvó kockás inget elért a tűzhalál. Úgy elbújt a kis ravasz, hogy a januári emlékégetős "örömtüzet" sikerült kihagynia. De eddig tarthatott csak nálam töltött, pár hónapos, rövidke élete, ugyanis végre, megérdemelt módon a kályhában landolt. Megmondom őszintén bizonyos könyveket és ruhadarabokat borzasztóan sajnáltam elégetni, végül is, ők nem tehetnek semmiről... de a hozzájuk tapadt ezernyi negatívum mégis arra késztetett, hogy pusztítsam el őket.

Másrészt, végre megtaláltam a kulcsot a rémálmaimhoz. Nagynéném szintén spirituális beállítottságú ember, és az ágyam fölött egy fél szobát felölelő kaput mért be, majd bezárta. Már csak az is utalt a negatív erők aktivitására, hogy mikor az ehhez szükséges holmijaival közeledett, majdnem elesett, illetve, mikor belépett, és fel akarta kapcsolni a villanyt, az abban a szent minutumban kiégett...
Mostmár, így a művelet vége óta sokkal jobban érzem magam, nem félek a sötétben és nem érzem folyton azt, hogy valakik figyelnek, olyan helyekről, ahonnan nem láthatom őket. Remélem, a ma éjszakai álmaim végre békések lesznek.



Harmadrészt, megnézettem még nagynénémmel egy gyűrűt. Már egy ideje nem hordtam, és újból elővettem... elkezdte feketíteni az ujjam és fájdalmat okozni... Hiába próbáltam én is megtisztítani, meg ő is megpróbálta, mégis arra jutottunk, hogy ennek a bizonyos gyűrűnek nincs maradása az életemben. Mivel ékszerész nemigen tudna érte adni cserébe semmit, maximum párszáz forintot, a kidobása mellett döntöttem. Ha nem lenne hó, elásnám egy másik tárgy mellé, ami ugyanígy bántott engem...

Mostmár sokkal jobb. Nyugodt vagyok, és mosolyogva szívom be a tömjénes füstölőm illatát. Azt hiszem, ennél a nyugalomnál keresve sem találnék jobb programot mára... :)

2013/03/04

Talán a létezés fájdalma...

Nos igen... rá kellett ébrednem egy bizonyos filozófiám helytelenségére. Mindenre és mindenkire van, volt időm, ez igaz... De itt a bökkenő: csak magamra nincs. Ezt most mondom, így, mikor kilókat dobtam le 2-3 hét alatt, és a legszűkebb nadrágom is kezd leesni rólam. Így, hogy már vagy két hete nem volt időm kipihenni magam, minden és mindenki más miatt... Én már bizonyítottam, többször is, hogy az idővel igen jól lehet gazdálkodni, így azt hiszem, igen is jogom van egy kicsit "nyafogni", és úgy dönteni, hogy márpedig ezen a héten másképp lesz. Csak azzal törődöm majd, ami tényleg kötelező. A fakultatív dolgok idejét pedig pihenésre használom. Ez így nem mehet tovább... Nem fogom bírni. Vagy lehet hogy fogom bírni valahogy, de a testem és a lelkem súlyos kárára fog menni mindez.
Nem csak a mindennapi rohanás fáraszt ki, hanem mindaz a tudás is, ami a vállamat nyomja... Rövid időn belül kellett megtanulnom KI-t fejleszteni, és ennek alkalmazásába borzasztóan belefájdul az elmém nap mint nap. Pedig jó dolgokhoz segít hozzá, hogy az elmémet és a testemet is mindig egy adott célra koncentráljam, mégsem tesz jót nekem... Egyelőre nem. A testem és az idegrendszerem kimerült... Erre mindig akkor döbbenek rá, amikor vége van annak, amit annyira meg szerettem volna valósítani. Megvan, jól sikerült, túl vagyok rajta, én pedig valamiféle ronccsá kezdek válni...



Igen, a lelkem is roncsolódik. Úgy érzem, ismét mélységesen megkérdőjeleződött a nőiségem, minden szinten... Úgy érzem, a teendőim miatt háziasszonyként is megbuktam, és amúgy sem vagyok valami nagy szám. Nem ájul el senki, ha rám néz egy átlagos hétköznapon. Mert én nem vagyok olyan maca... Egy különös képességekkel megáldott, de nőként kvázi értékelhetetlen, bolond kislánynak érzem épp magam, mert arra kényszerülök már egy-két hete, hogy ezt mutassam. Pedig én csak ebbe temetkezem a bánatom elől: a komolytalanságba, a gyerekeskedésbe, az erőltetett nevetgélésbe... De én nem ez vagyok. Ez egy része az egyéniségemnek. Jelenleg a világ felé mutatott felszín, ami mások számára elviselhetővé tesz... Pedig legszívesebben kiállnék egy elhagyatott hegytetőre és addig ordítanék, míg el nem megy a hangom...

Van hová fejlődni, (mindig van!) van ezer irány, ahová alakulni lehet, ez igaz. De mi van akkor, ha én nem ezeket a lehetőségeket választom, hanem egy saját utat...? Az vajon miért nem jó? Miért kellene nekem bármilyen sorba is beállni állni? Szerintem nem kell. Aki pedig nem fogad el pont ilyennek, azt csak sajnálni tudom, mert különös ideálképek világában él, amiket talán sosem kap meg... Ezzel az én lelkem és a világhoz való hozzáállásom roncsolódik, az illető pedig talán még inkább olyan dolgokra fog vágyni, ami nem én vagyok...
Pedig tudom, hogy igazából igenis érek valamit. Tudom, hogy jó vagyok így. Ha nem lennék így jó, másmilyenné váltam volna... Nekem ez a feladatom, hogy ilyen legyek, amilyen...!

***

Egyébként pedig hamarosan 22 éves leszek. Semmit nem kérek a szülinapomra. Az ég világon semmit. Miattam senki ne törje magát, így is tele vagyok felesleges dolgokkal. Nem kell se csoki, se cipő, se kozmetikum, se semmi... Bevonulok szépen egy ágyba, és lefekszem aludni... és akkor aztán mindenem meglesz: nem ebben a világban leszek és békén leszek hagyva...