Google+ Followers

2013/01/19

The Great Change Project - 4. lépés

Azt mondják, a sikeres embereknek céljai vannak, tudja mire vágyik, naplót vezet, teendő-listákat készít, és így tovább.

Még régebben készítettem egy úgynevezett "kívánság táblát", amire új képeket nyomtattam az eddigi, rossz emlékeket idézők helyett. Már csak azért is új képeket kellett nyomtatnom, mert én is változtam, és mert bizonyos kívánságaim már teljesültek is. Például: hála a Kedvesemnek, és az Ő spontaneitásának, egyrészt eljutottam Velencébe, másrészt pedig megláthattam végre életemben először a tengert, és figyelhettem a tenger alá bukó napot...^^ Véletlenül pont megálltunk egy eldugott, tengerparti falucska, Marina Aurisina mellett, és lemásztunk a hegyről a tengerpartra, ahol csodaszép, békés és időtlen volt minden... Épp csak egy kicsit belehaltam, hogy ott kell hagyni azt a helyet... :( Kívánom, hogy mindenkinek így sikerüljön hinnie a kívánságaiban, és működtetnie a vonzás törvényét... ;)


Emellett egy igen hasznos szokást vettem fel, ajánlom másoknak is! Azt szeretném, hogy ez jellemezze az új életem: nem megyek el többé az életemben felbukkanó fontos lehetőségek mellett, lustaság, kényelmesség vagy az éppen reménytelennek tűnő helyzetem miatt!
Bár nagyon könnyű azt mondani, "Ugyan, nem megyek, nincs erre időm!", igenis lehet mindenre szorítani egy keveset. Az embernek arra van ideje amire csak akarja! Én így tudok egy héten órákra járni; ha kell, akkor dolgozni is; tanulni, karatézni, hastáncolni, hastáncversenyre külön próbálni, utazgatni, itthon is lenni, a Párommal is lenni, találkozni, vagy legalább beszélgetni a barátaimmal; megcsinálni bármit, amit kitalálok, vagy magamra szánni egy kis időt relaxáció céljából... és még mindig nem soroltam fel mindent... hiányérzetem van! :D És mindez azért sikerülhet, mert így akarom!


Én például most meg fogok pályázni egy külföldi egyetemre szóló rövid tanulmányutat. Mivel egész jók a jegyeim, TDK-zom és még lehet, kutatni szeretnék a szakdolgozatomhoz, tele vagyok esélyekkel.
Emellett nekiálltam részmunkaidős vagy rugalmas beosztású állást is keresni, hátha sikerül hasznosítanom a nyelvtudásomat. :) Sokkal jobb lenne, mint az Auchan hűtőiről takarítani az odapenészedett tejtermékeket... :/


Így tehát, Kedves Diákmelós Bajtársaim, jól figyeljetek arra, amit most megállapítok számotokra: MINDIG, mindenütt a diákok kapják a legunalmasabb, leginkább kiidegelő, legundorítóbb, leggázosabb munkaköröket! Figyeljetek oda, mit vállaltok azért a kevés pénzért! ;)

2013/01/10

The Great Change Project - 3. lépés

A mai nap a kacatolásé volt. Megszabadultam minden felesleges giccstől, lejárt kozmetikai terméktől, sosem használt ékszertől, és így tovább. Amit pedig nem volt szívem kidobni, bedobozoltam az emlékeim közé.
Most, 2 zsák szemét kipakolása után, úgy érzem, mintha egy új szobában lennék, ami végre nem nyomasztó, még ha továbbra is zsúfolt maradt. Nem történt drasztikus változás, mégis, sokkal jobb így. A változás bennem történt. A porszemek száma is csökkent! :))


A boszorkányok úgy tartják a tél annak az ideje, hogy raktározzuk, ami jó, és szabaduljunk meg attól, amire már nincs szükségünk, elősegítve a tavaszi megújulást... Tehát még az időzítésem is remek.:)

2013/01/09

The Great Change Project - 2. lépés

Második lépésként nekiestem a szekrényeimnek, és az összes egyéb helynek, ahol ruhát tárolok. Két zsák ruhát ítéltem meg "elajándékozhatóként", van pár javításra szoruló darab, amit szívesen megtartanék, és majdnem egy zsáknyi olyan dolog is összegyűlt, amit ki szeretnék dobni. (A cipőimet is kegyetlenül átválogattam.) Meglepő módon végre minden befér két szekrénybe. Hajtogatós ruhák az egyikbe, akasztósak a másikba! :) A hastáncos ruháknak fenntartott külön polcomat sem kellett megbolygatni. :)


Ha az ember nem sajnálkozik, nem gyűjtöget és nem lát mindenben lehetőséget, hogy mi mire lesz jó, nagyon könnyű selejtezni. (Ehhez a hidegvérű állapothoz esetemben igen sok év kellett, hogy elteljen... xD) Lehet, hogy egy ruha nagyon szép, és jól néz ki magában, de ha évek óta nem vette fel az ember, MINEK tárolni??? És ha a bizonyos ruhadarab, amit évekig tároltunk, a nagy pillanatban nem jön ránk, vagy pedig úgy nézünk ki benne, mint egy zsák krumpli (tapasztalatból mondom sajnos...) akkor bizony mennie kell!

2013/01/08

The Great Change Project - 1. lépés

Úgy döntöttem, ideje helyet teremtenem az életemben némi változtatásnak, és összeírtam egy listát azokra a szabad napjaimra, amiket hajlandó vagyok erre szánni.



Az egyik legsürgősebb dolgot ma vittem és viszem véghez: minden egyes emléket, tárgyat, levelet, képeslapot, miegymást, ami az eddigi, igen röhejesen alakult szerelmi életemre emlékeztetett, összegyűjtöttem egy nagy szatyorba, kivittem a hátsó udvarba, és gyújtottam belőlük egy akkora tüzet, hogy nem fáztam egy óráig kint a mínuszban! :D
Ennek folytatásaként nekiugrottam az internetes oldalak és emailfiókok kiszanálásának is, hogy ott se emlékeztethessen már semmi, semmire és senkire!

A pocak... azaz az érem két oldala

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy vagy esküvő- és babafóbiát kaptam, vagy pedig annak a fóbiáját, hogy velem talán sosem történik majd ilyesmi, vagy pedig mindkettőt egyszerre!
Már egy fél éve, vagy több ideje állandóan eljegyzések, esküvők és babák híre jut el hozzám... Csupa, csodálatos, könnyfakasztó pillanat: mások életéből.
Már evvel kapcsolatos rémálmok is gyötörnek: a saját esküvőm, ahol nincs is férjem, mert eltűnt... vagy olyan férjem van, akit soha a büdös életben nem választottam volna magam mellé... Vagy épp gyereket szülök egy hegy tetején... vagy pedig gyereket szülök, akit nem tudok szoptatni, ráadásképpen kb. fogalmam sincs, mégis kitől van...!



Mindemellett felidéződik bennem egy pár napnyi horror, 15 éves koromból. Pontosabban a nap, amikor a lelkem egy pillanat alatt megöregedett, és nem volt többé 15 éves... Minden egy Pizza Hut-ban elköltött ebéddel kezdődött, amikor elájultam... életemben eddig először és remélhetőelg utoljára. Az első szerelem nagy hevében felelőtlen voltam, és túl lehettem volna az első abortuszomon vagy 16 évesen születhetett volna egy gyermekem. Hál'istennek nem így történt. A teszten csupán egyetlen vonalka jelent meg, nem kettő. Mindemellett gyanítom, hogy csak azon az éjszakán fogytam vagy 1-2 kilót a stressztől...


Egyrészt, úgy érzem, mintha valamiféle nyomás nehezedne rám, mintha üldözne egy nagy hasú, sírós, fátylas, gyűrűs hadsereg, hogy "Gyere, csatlakozz hozzánk, míg nem késő!" Ennek a bizonyos hadseregnek az élén sokszor az anyám, a nagyanyám és a dédmamám állnak, dicsekedvén, hogy ők már milyen korán férjhez mentek és szültek, és hogy én mégis mikor megyek már férjhez...  Már várják, hogy naugyézhassanak a fejem fölött... hogy na most aztán megtudtam, mi mekkora felelősséggel jár. Pedig én már rég megértettem. Megértettem azon a bizonyos napon, 2006-ban... és minden egyes napon átérzem, amikor gyógyszerszünetet tartok, amikor is általában a gyógyszer hatása miatt késik 5-6 napot, és pánikrohamot kapok óránként egyszer... Ilyenkor, amikor ez a dolog még halálfélelmet vált ki az emberből létfontosságú, hogy soha ne felejtse el időben bevenni a kis tablettáját, vagy ha mégis, akkor tudjon bírni magával, vagy más védekezési módszerekhez folyamodni...



Másrészt pedig valahol, belülről kezd piszkálni a félelem mellett az érem másik oldala... hogy mindez milyen csodálatos! Összekötni valakivel az életed, és együtt teremteni egy újat, és egyengetni az útját... Megtudni, milyen, amikor valami, pontosabban egy picike valaki elkezd bennem fejlődni, növekedni: megismerni a nőiség egyik lényegét... Mintha egy kicsit ez is beletartozna mindabba, amit az élet értelmének hívunk... De még nem éltem át, tehát nem tudhatom. Csak egyre több beszámolóval gazdagodom, ahogy telik az idő, és öregszem.




Ennek a gondolatsornak pedig szinte mindig egyenes következménye, hogy minden bizonnyal vagyok olyan szerencsétlen, hogy engem aztán senki ne akarjon feleségül venni... Eddig még egy normális párkapcsolatot sem sikerült összehoznom, nem hogy valami tartósabbat... Remélem, ezúttal mellém szegődnek az istenek, istennők, angyalok és minden jóakaróim, hogy végre valahára sikerüljön megtalálnom a lelki békémet; hogy végre tényleg az a Valaki legyen mellettem, aki mellett sikerül elhinnem, hogy én is megfelelő és érdemes vagyok minderre; arra, hogy egy vagy több életen át szeressenek. Igazi ígéretekre, kijelentésekre vágyom az üres ígéretek és hazugságok helyett. Bizonyosságra és megnyugvásra a rettegés és stressz helyett...

2013/01/04

A nagy kalandok

Először is Boldog Új Évet minden kedves olvasónak! :)

Az új évbe való átlépésem igen kalandosra sikerült. Eleinte még azt sem tudtuk, mi a jó fenét csináljunk szilveszterkor. Szóba került a Kedvesem legnagyobb álma, New York, de az ehhez kapcsolódó árak is épp olyan magasak voltak, mint a felhőkarcolók, amiket meg akartunk volna nézni... Persze mi másra is számíthattunk volna? Egyikünk sem Rotschild bácsi gyermeke... :)
Végül az ötlet Londonra mósosult, de ennek a megszervezése sem sikerült, így végül egy velencei utazást szerveztünk le röpke másfél nap alatt, és azzal a lendülettel be is pattantunk az autóba.


Megtanultuk, hogy a Szent Márk tértől öt percre lévő, még emberi áron megszerezhető szobát az érkezés napján kb. 0 óra 6 perckor lefoglalni nagyon nagy mázli; hogy a szlovénoknál olcsóbb a benzin; hogy jó dolog harmonikaszóra és operaéneklésre ébredni, és gondolát látni az abak alatt; hogy ebben a városban egész biztosan nincsen a hidak alatt csöves; és hogy olasz vizet inni nem szabad, mert hasmenést kap tőle az ember... (esküszöm, csak egy fél pohárnyit ittam és igen súlyos következményeknek néztem elébe... xD) Továbbá azt is megtudtuk, hogy az olaszok között tartózkodni egy nagyobb szabadtéri bulin megegyezik az életünk veszélyeztetésével... xD
Betegen, fáradtan, de hazaérkeztünk végül. Nem volt ez olyan rossz! :) Aminek még igazán örülök, hogy végre valahára, életemben először láttam a tengert: voltam egy igen különös, eldugott tengerparton, ahol lilás-zöldes kavicsok voltak és nagy uszadékfák... na meg csodálatos kilátás... ^^

Egyrészt jól esett visszatérni a szokott hétköznapokba, (a normális vízhez és a normális kajákhoz!); másrészt viszont, így pár nap itthonlét után elgondolkodtam, mennyire hiányoznak a velencei úthoz hasonló spontán őrültségek az életemből... A hirtelen erdélyi út, az előre ki nem tervelt bulik és kiruccanások a volt szobatársaimmal, a kocsmai hennázás, vagy az egyszerű lógások a suliból, amikor csak úgy nekivágtam az országnak vagy épp csak a fővárosnak, hogy megátogassak valakit, vagy csak úgy nézelődtem, vásároltam, hirtelen tervecskéket szőttem.

Ehelyett most próbálok normális lenni, apránként dobálom ki a ruhatáram, hogy komoly nőt faraghassak magamból, és aggódom a jövőmet borító igen nagy köd miatt. Egy január végén megjelenő könyv fog dönteni a további sorsomról: a 2013-ban induló mesterképzések listája... Ha lesznek államilag támogatott helyek, belevágok egy újabb egyetemi képzésbe, ha viszont nem... akkor lutri. Lehet, hogy megtanulok tetoválni, vagy elvégzek valamilyen szakmát... Lehet, külföldön kötök ki és talán soha többé nem jövök vissza... Mindenesetre azt tudom, hogy én nem az átlagos, szürke és kocka alakú életre születtem, és nem az átlagos mozzanatok vittek előrébb. Mindig egy hirtelen jött döntésnek köszönhettem azt, amivé lettem, és amit tanultam. Ha rossz döntés volt, a tanulságért, ha pedig jó döntés volt, akkor pedig a kialakult helyzetért.
Sokszor félek egyedül maradni, pedig tudom, hogy magamban kellen a leginkább bíznom, mert én mindig ott leszek magamnak, bármilyen helyzetben. És mindig tudnom kell, merre tovább... még ha nem is években gondolkodom, tudnom kell, mi lesz a következő döntés: a következő gödör vagy épp nagy kaland...