Google+ Followers

2013/12/09

Események mostanság és gondolat-szösszenetek.

Alig várom már a vizsgaidőszakot...! Az utóbbi két hétben kezdtem egy kissé besokallni. Nem elég, hogy egy igen macerás beandandóval küzdöttünk a csoporttársammal, még fellépésre is gyakorolnom kellett. Persze, a beadandó végre valahai, éjféli határidőt túlszárnyaló hajnali elkészülése és a tánc a színpadon felért kb. egy katarzis-élménnyel, de úgy érzem, még mindig nem tudtam kipihenni magam, hiába próbáltam aludni.

Mindenesetre íme néhány hangulatkép a Zúzdából :)



Zombi-duó :D


Zombie-duckface budifotó, mert ilyen mindenkinek kell!


Sokszor lelkileg is leeresztek, de remélem, mindez csak a kialvatlanság és/vagy a fogamzásgátló miatt van. A szokásos kisebbségi komplexusomon kívül nem igazán érzek mást a lelkemben, ami miatt szomorkodnom, aggodalmaskodnom kéne, vagy emésztenem kellene magam. 
Mivel éppen ma vizsgáztam fejlődéspszichológiából, hajlamossá váltam arra, hogy az ottani rendellenes kategóriákba soroljam magam, és ezekhez keressek hasonlóságot... Deviancia, dezorganizált kötődés, és így tovább... Ki tudja, ez talán adna egy viszonylag logikus magyarázatot arra, miért is vagyok olyan amilyen, és miért is szenvedek sokat saját magamtól. Lehet, több tudományág magyarázatát, és többféle nézetet kéne megismernem, hátha segítenek közelebb jutni önmagam megfejtéséhez. Mások ilyen részletességű megfejtésére még csak alaposabb kísérletet sem teszek, hiszen egy élet is kevés rá. Mindenesetre, amennyit egy élet megenged, annyit azért igyekszem megtenni. ;)


Néha olyan, mintha nem is lennék egyedül... mintha lenne ez a depresszív énem, meg a másik, pozitívabb, aki a legtöbb esetben tudja mindezt kezelni. Persze ezzel nem skizofréniára utalok. Annyira elkülönülő én-részeim azért nincsenek. (Nem szokott az egyik énem fenyegető leveleket írni a másiknak, és a harmadik sem szokta őket kiröhögni :D) 

Amikor viszont kikapcsolom az úgynevezett "Komoly, jövőt érintő kérdések" szekciót a fejemben, egy kicsit könnyebbé válik minden. Nem azért, mert a komolytalanságot szeretem, hanem azért, mert kikapcsolom azt, amin "még nem kell gondolkodni", és jobban tudok koncentrálni a jelenemre.

Egyszer úgyis eljutok a jövőbe, és megtudom, mi vár ott... Napról napra dolgozom ugyan rajta, de tudom, hogy érhetnek meglepetések... (:

2013/11/18

Újabb szösszenet a háláról.

Úgy döntöttem, változtatok. Eltűntem a sok munka és fel-alá rohangálás közepette. Elegem lett, hogy nem tudok már bánni az időmmel, mivel nincs. Tényleg nincs. Ezt akkor veszi észre az ember, mikor már a sokadik kávé és energiaital sem elég; illetve akkor, mikor reggel, mikor felkel, és este, mikor hazaesik, ugyanazt a jelenetet látja: a párja alszik... És amikor már úgy tűnik, hogy napok, vagy hetek óta alszik a Párom, ott már valami súlyos gond van. Akkor az már nem feltétlenül együttélés.

Így tehát felmondtam!

Csodával határos módon, amint ezt a döntést meghoztam, kvázi azonnal jelentkezett hozzám az interneten két francia tanítvány, akik biztos, fix jövedelmet fognak hozni. Ez az eddigi munkámból hiányzott. Tudom, "viccesen" hangzik, hogy az ember dolgozik, a pénz meg csak nem akar jönni, de hát ilyen ez a jutalékos rendszer, meg az a munkakör, amibe én nem tudok beilleszkedni, mert túlságosan furcsa puzzle darab vagyok, amit nem lehet beleerőltetni az ilyen fajta képbe.

Amíg én rohantam és elvesztem, addig sem voltam egyedül. A háztartásom kezelését a Kedvesem oldotta meg, mosott, takarított, vásárolt, néha még főzött is, ami tőle igen nagy szó. Csak megköszönni tudom neki mindezt. Nem csak a munkahelyén, még helyettem is helytállt. Büszke vagyok Rá! <3

A barátaimról, akik rengeteg szívességet tettek nekem a munkámmal és törékeny kis lelki világommal kapcsolatban, már ne is beszéljünk... :)
Azt hiszem, mostantól még ennél is jobban meg fogom őket becsülni, és még inkább igyekszem nekik bármiben segíteni, amiben csak tudok. :) Köszönöm Nektek a rengeteg lelkizést, segítséget! ^^

Örülök, hogy végre nem kell telefonálgatnom, és kosztümkabátban, magassarkúban járnom. Sosem voltam olyan, aki az ilyesmit, csak úgy kedvtelésből felveszi. Inkább lennék önmagam. Minél több olyan utat járok be, amiről kiderül, hogy nem az enyém, annál kevesebb a köd az előtt, hogy nekem, pont nekem mit is kellene csinálnom ebben az életben. :)

2013/11/06

Most. És soha.

Érzem, ahogy elvarrtak egy szálat,
S nem folyik már több erembe bánat.
Szúrd mélyebbre, nyisd fel szívemet,
Hagy fájjon,
Hagy szálljon
Messze, mi éltetett.

Összeillő, szárnyas fémkarikák,
Aranyból rozsdába szállnak át,
A csillámló gyémánt homályba vész.
Lényegem elszárad,
Reményem elfárad,
Terméketlen marad a nőiség s az ész.

2013/10/20

Egy pozitívum a sötétségben.

Nos ez a pozitívum, amivel sem érzelmi, se semmilyen szinten nem állok hadilábon: az életembe visszatért gothic hastánc. ^^ Ha bárhol vagyok, és olyan zenét hallok, amit szeretek, vagy amitől hirtelen megszáll az ihlet, társaságtól és "közönségtől" függően persze, nekiállok táncolni. :) Legutóbb például Rammstein szólt a Black Ball-ban, és arra kezdtem el táncolgatni a biliárdasztalok között... xD
A táncórára meg félbetegen, depressziósan, zuhogó esőben, késve is.... csak ODAÉRJEK! Végre valami, amiben egész korrektnek érzem a teljesítményemet, és van motivációm: februárban ismét Tattoo Convention, de ami ennél ezerszer fontosabb: III. Gótikus és Fantázia Hastáncverseny! ^^
Többen is noszogatnak, hogy próbáljak meg összerakni végre egy szólót, ne csak csoportos és duó koreográfiákban vegyek részt. Szerintem megpróbálom... :)
Kaméleonnak ugyanis nagyon jó vagyok. Az évek során megtanultam, hogyan kell bizonyos karaktere bőrébe bújni, és játszani a hozzá tartozó szerepet. Na de az egy másik történet... ;) Ezen kívül is imádok beöltözve, kifestve átlényegülni 3-5 percekre... :)

Íme néhány táncos arcom:


2013/10/12

Stop and think!

A mai napon sikerült eljutnom a totális idegösszeomlás és fáradtság szintjére. Így tehát az "ez-így-nem-mehet-tovább" érzésem és többek közt a munkavezetőm tanácsára a heteim, hónapjaim tervezésébe be kell iktatnom a szándékos pihenést is, és soha nem kellene semmit, ami fontos nekem (legyen az a Párom, a családom, a barátaim, vagy bármi más) a munka miatt háttérbe szorítani. Főleg az alvást nem. Vagy az evést.

Eddig nagyon-nagyon szerettem volna felnőtt lenni, amolyan igazi, önálló felnőtt, erre tessék, úgy érzem jelenleg, hogy felnőttnek lenni igencsak nehéz. Jó volt gyereknek lenni. Jó volt folyton gondtalanul játszani, rajzfilmeket nézni, vattacukorral és egyéb édes, ragacsos marhaságokkal tömni magam, szeretni az iskolát, de vágyni haza, vágyni és élni a tündérmesék világát, és nem ismerni a világ gondját, baját, gonoszságait. Gondtalan és ártatlan világ, de csak a valóság egy szeletkéjébe zárva. Ennek tehát az a hátránya, a valótlan világkép. De így sem jobb, hogy az emberre egyszer csak rászakad minden. Hogy szembenéz az ördöggel, a halállal, a Mindennel... és látja milyen aprócska is ő és az ő lelke mindehhez képest...


2013/09/21

Identitásválság.

Jelenleg úgy érzem, nincs helyem ezen a Földön. Nincs egyetlen biztos pont sem, amibe kapaszkodhatok. Az egyetem képlékeny, a munkám jutalékos. A családom mindig is furcsa és többnyire széttartó közösség volt.. és a kapcsolatomról nem is tudom, mit mondhatnék... A barátaimról sem tudom, mit hihetek, mit nem. Minden csak helytelen... Bármit teszek, az valaki vagy valami szerint helytelen. Pedig én csak jól próbálom érezni magam. próbálok küzdeni egy őszinte elismerésért... Nem tudom, kapok-e ilyet... Olyan igazi, őszinte elismerést..
Amikor poénból (mert FÚ DE VICCES) identitászavarosnak nevez a tanárom, mert késtem az órájáról, ugyanis azt se tudom az egyetem csodás szervezésétől, ki tart milyen órát, és mit mikor törölnek ki, mégis mit szóljak...? Amikor kigúnyolnak, mert francia szakos vagyok, és hogy azt a szakot biztos akárki megcsinálja, mit szóljak? Amikor közli a konzulensem, hogy tulajdonképpen nem is tudok szakdolgozatot írni, mit szóljak? Amikor a TDK-ra beadott dolgozatomról kiderül, hogy tele van hibával, mert akinek foglalkoznia kellett volna ezzel cserben hagyott, mit szóljak? Amikor kigúnyolnak, amiért tanár akarok lenni; amikor átverésnek és baromságnak tartják a munkámat, mit szóljak? Amikor az anyagi helyzet is csak romlik és romlik körülöttem, mit szóljak?
Tulajdonképp stílusom sincsen... A metalosok kiröhögnek a koncerten, mert rajtam épp Iron Maiden póló van. A gothok már rég kiközösítettek. Normális és divatos meg nem vagyok. Egyedi sem, mert akkor talán csinosnak és vonzónak találnának. Inkább furcsa. be nem illeszthető, néha bizarr. A hazafiság nem annyira izgat. Az európai identitás sem különösen... Kifejezett vallásom sincsen. Az, amiben hiszek, egy több vallás és irányzat elveiből összerakott vegyesfelvágott. Hát akkor ki, vagy mi vagyok én? Mik azok a dobozkák, amikbe kényelmesen berendezkedhetek, hogy biztonságban érezzem magam?
Nehezen nyílok meg, és hiába jár a szám, hiába vagyok úgymond "jófej és szerethető",  ritka, hogy megtudod rólam a lényeget. Miért is nyíljak meg, miért érezzek, miért lelkesedjek, miért legyek megértő, ha úgyis leginkább magamra hagy, kihasznál, felhasznál, lelki szemetesnek használ, vagy a földbe tapos, akinek megnyílok...? Megéri...?


(insolacion.deviantart.com)
...until the last drop falls...

2013/09/11

Introverzió.

Ahogy telnek a napok, egyre inkább befelé fordulok, a fejembe. Úgy érzem, egyre inkább csak magamra számíthatok. Akiket leginkább támaszomnak tudtam és tudok, több vagy kevesebb ideje... nos, valahogy már hozzájuk sincs kedvem igazán, mélyről, szívből szólni... Jelenleg úgy érzem, hogy öntöm az energiát valamiféle többnyílású fekete lyukba, ahonnan viszonzás, visszatérítés nem származik, csak elszív tőlem minden lelki erőt. Akkor érzem erősebbnek magam, ha úgymond "egyedül-emberként" gondolok magamra. Akkor nem érzem a "szociális sebeimet." A legközelebbi kapcsolataim és a társasági életem is valahol a csőd szélén mozognak.
 Vártam az egyetemet, hogy újra tanulhassak, újra a többnyire értelmiségi rétegben mozoghassak, újra másra tudjak gondolni, mint a folyton felmerülő problémák, de valahogy ez sem hozta el azt a fajta kellemes belső változást, amit vártam. Újra Pesten töltöm az időmet, már ha azt, hogy hazaesek késő délután vagy este, váltok 3 szót a párommal, esetleg főzök, és van időm vacsorázni, zuhanyozni és aludni, minőségi eltöltött időnek lehet nevezni. Néhány tanegységet kín-szenvedés végigülni. Az új emberek "megismerése" kipipálva. A lelkem kinyitásával már nem próbálkozom, barátilag is rendkívüli óvatossággal, hiszen eddig leginkább nagy pofonokat értem el magamnak az Élet nevű hatalomnál a kvázi határtalan őszinteségemmel, nyíltságommal. Esetleg egy jókora adag kiszolgáltatottságot. Őszinte továbbra is leszek, csak amit nem kérdeznek meg, kimondatlan "semmiség" marad. Ha kérdeznek, válaszolok, amennyit épp az adott helyzetben szükséges. Sokszor beülök abba a kis ficakba, ahová emberfóbiás tüneteim kényszerítenek. Néha egyszerűen képtelen vagyok elviselni a nagy zajt, a nyüzsgést, a röhögcsélést, hogy egy perc nyugtom nincs a fel és alá futkosó emberek tömegétől...! Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy gyanútlan kis rágcsáló, ami egy ménes sokszor négy lába alá került, és retteg, hogy agyonnyomják vagy belekötnek...

Legalább úgy érzem, a fokozatos, napról-napra, hétről-hétre tervezett előrehaladásom megyeget. Remélhetőleg bírni fogom az egyetemet mellékállással. Ahogy egyre romlik az itthoni helyzet, már aligha számíthatok támogatásra, sőt, inkább nekem kellene, ha elfogadnák végre ezt a verziót... Bántana, ha nekem több mint elég volna, míg nekik alig...
Ilyenkor vagyok hálás, hogy "legalább nem hullámzik". Ilyenkor vagyok hálás, hogy van kiút. Mindig van valamiféle kiút. Mindig van nehéz döntés. Ezáltal pedig mindig van valamiféle áldozat. De ha a belső hang továbbra is jelen van, és terel minket, a küzdelmeknek, nehézségeknek van értelme, mert a jó úton haladunk... Talán most ez a sorsom. 

2013/09/01

A Leszarom-tabletta jótékony hatásai

Ahogy telnek a napok, nos, egyre jobban érzem magam. Végre nem hiszem azt emberekről, körülményekről, dolgokról, hogy olyan halálosan komolyan kellene venni őket, hogy belerokkanjak testileg, lelkileg. Nem készítek sem ötéves terveket, sem megvalósíthatatlan álmokat nem tűzök ki magamnak. Nem küzdök már belső démonokkal szabadságért, jogokért, megértésért. Bevettem a leszarom-tablettát. Csinálom amit kell, zenét hallgatok, olvasok, mosolyogva fogadom, ha itthon vagy bárhol letolnak, és csak azért is tovább folytatom a mondandómat vagy dolgomat.
Ez a kép és a felirat együtt igazán találó, gondoltam, megosztom a Kedves Olvasókkal:



Folytatva az elmúlt napok sikertörténetét: jelentkeztem több diákmunkára és/vagy részmunkaidős állásra is. Természetesen azonnal elutasításba ütköztem. Nem húztam fel magam ezen sem. Jelentkeztem még több helyre, és egy napon belül már hívtak is, hogy egy nyomdába mehetek két napra; ma pedig egy másik helyről telefonáltak, hogy behívnának állásinterjúra. :)
Fel sem húztam magam, pedig ma a Stadionoknál a buszsofőr csak azért is elhajtott, annak ellenére, hogy én a buszajtó mellett álltam két lihegő öreg néni társaságában, akik szintén oda siettek. Pedig igazán dühös lehettem volna, hiszem buszra vettem bérletet, és csak egy óra múlva jött volna a másik, így vagy várok, vagy fizetek... Nem érdekelt. Felültem a HÉV-re, a kalauz néni pedig kedvesen átnézett rajtam, minden bizonnyal azt hitte, hogy a körülöttem ülő nénik valamelyikéhez tartozom, és jegyet sem kellett vennem... xD Ennyi az egész. Nem húztam fel magam, előbb hazaértem, pont úgy, mintha a buszbérletem vettem volna igénybe. :) Jól jártam. :)
Vállat vontam akkor is, mikor letoltak, mert nem értem előbb haza. Mivel nem robbantam a veszekedés szikrájára, nyugodtan folytathattam a napomat.
Mióta az életem egyik legproblémásabb egyéni Egyénének (akit mind emellett továbbra is szeretek) sem magyarázok már el semmit hússzor, és nem várok azonnali eredményt, minden jön szépen magától... :)

Nem kell mindent feladni. Csak lejjebb adni a túlzott igényeket. Nem kell várni sem kacsalábon forgó palotát, sem tündérmesét, sem tökéletességet... Ennyi az egész. Leszarom tabletta - és máris érvényesül a mondás: "Nyugalom a hosszú élet titka"! ;)

2013/08/24

Igénycsökkentés, avagy a köszönet fontossága, 3.rész

Kész. Ennyi volt... mostmár tényleg.  Nem sírok. Nem félek. Űrt érzek és káoszt egyszerre. Igen, lehet ilyet! Én vagyok rá az élő példa. Ennek köszönhetően, ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy beszüntetem a szirupos, tündérmesés, andalodó tervezgetést... Semmi értelme. Van ma, holnap, meg jövő hét. Egyetem, munka, családi és egyéb nyavalyák. Jövő meg majd egyszer lesz. Kialakul. Fölösleges ma küzdeni a 10 évvel későbbi álmodért, ami hatszor megváltozik közben a 10 év alatt. Fölösleges házasságról álmodozni a pároddal, pláne 20 éves kor alatt; kitalálni, hogy 27 évesen akarsz szülni, vagy bármi egyebet, mert lehet beüt a válság, ledől minden, a belső gps vételed összeomlik, nem találod magad, aztán mindig az a fránya újratervezés... kinek kell az! Inkább készíts rövidebb, megvalósítható útitervecskéket az életedre! Ezért is mondtam, Kedves Olvasó, van ma, holnap, meg jövő hét... Remélem, így már kiveséztem ezt a kérdéskört.



Mikor minden összeomlóban van, és egyik dominó üti a másikat, csak hogy körbeérjenek, és én, a copfos kislány bömbölhessek a ledőlt roncsok közepén, úgy döntöttem, hogy már nem támasztok elvárásokat mások vagy az élet felé. Nincs értelme. Mindenki olyannak tűnik körülöttem, mint egy pszichopata. Itt és most, hogy a félreértéseket elkerüljük, a pszichopaták csupán néhány, hasonlatomban lényeges tulajdonságára szeretnék rávilágítani: a pszichopata soha nem változik meg, nem látja be ha hibázott, mert tojik rá magasról, ugyanis nincs se bűntudata, se tartós érzelmei. Mindent, mint az érzelmeket is, csak önző céljai eléréséhez vet be. Hát igen. Úgy tűnik, a mai világban, nagyon sokan hordják a pszichopátia jeleit! Egy kifejlődött személyiségen pedig csak igen nagy volumenű dolgok tudnak észlelhető változást előidézni. Igen ritka, hogy egy napon, csak úgy, minden megmagyarázható ok nélkül, heuréka! felébrednek és teljesen más emberré válnak. Egy adott szituáció is leginkább akkor stagnál, amikor a leginkább szeretnénk a változást, amikor igazán szükségünk lenne rá...
Mindegy. Nem fogom többet másoktól függővé tenni magamat. Talán, jobb pillanataimban még sikerülhet majd együtt örülnöm mások örömében, de irigykedni fölösleges. Le kellene szokni a mi lenne ha, mi lett volna ha, és egyéb marhaságokról, illetve a magunkat mással összehasonlításról, meg arról, hogy magunkat másik véleményétől tegyük függővé. Én, én vagyok. Ha pedig változom, az is az én döntésem, mert ha önkéntelenül is, de megengedtem magamnak. 
Már nem félek az egyedülléttől, a küzdelemtől. Az ember leginkább magára számíthat. Ha csinálni akarsz valamit, csináld magad! Segíts magadon, Isten is megsegít! És még sorolhatnám... Persze van egy csomó dolog, amit nem lehet egyedül megvalósítani, megcsinálni. Szükségünk van egy társra... De mégis minden egyes csalódás után ugyanide jutunk vissza. Do It Yourself. Már ha magadban legalább tudsz bízni, ha már másokban általában nem lehet.

Azt hiszem újra előveszem az úgynevezett "depresszionista filozófiámat" legalábbis, 15-17 éves koromban így hívtam. A lényege a következő: készülj mindig a legrosszabbra: igazad lesz vagy pedig kellemesen csalódsz! 
Vegyünk erre egy egyszerű példát. Hívod a pasidat. Azt mondta, átmegy a haverjához játszani, viszont egy csaj veszi fel. Mit gondolsz?
Először, gondolom, a legrosszabbat: mit keres ott egy csaj egyáltalán? Biztos megcsal valami cafkával.
Vegyünk egy kevésbé rosszat: biztos csak hülyülnek vele, és azért vetették fel a csajjal, hogy a legrosszabbra gondolj, és ez nekik jó poén, neked viszont kevésbé...
Vegyünk egy még kevésbé rosszat: jaj, hát ez biztos a haverjának a barátnője lesz, és a pasid pedig épp belemerült valami videojátékba, ahol egymást gyilkolják a haverral, és a csávó unatkozó barátnője vette fel az árván csengő telefont.
Végeredmény: bármelyik verzió történt is igazából, vagy igazad lett (megcsal azzal a cafkával) vagy kellemesen csalódtál, hogy nem csalt meg semmiféle cafkával, hanem egy hihetőbb és megbocsáthatóbb kifogás miatt nem tudott a telefonhoz sietni, amikor hívtad. Bár az igazság sokszor iszonyat fájdalmas tud lenni, valljuk be, hogy az a tipikus "Na ugye, igazam volt/lett" rendkívül diadalittas érzés! (A sírás általában csak ezután következik! :P)

Visszatérve a példázatról az eredeti vonalra: most látom csak igazán, hogy felesleges volt hiú optimizmusba kergetnem magam, és láthatatlan tündérporral teleszórnom a levegőt... Elillant. Maradt a nagy büdös valóság. Az a cseppet sem rózsaszín valóság, ahol minden olyan percért hálás köszönetemet kellene kifejeznem, amikor minden rendben van. Minden egyes percért, amikor nem csesződik épp el semmi! Ennél nagyobb egységekben ugyanis nem tudom mérni. Az idegroham sokszor már a perc töredéke alatt rámjön... Egy kiváltó ok, egy villanás, és huss... vége a szép napnak, vége a jó hangulatnak...!

Úgyhogy én már csak megköszönni fogok... Megköszönni, ha valami sikerül, ha valami véletlenül normálisan működik az életemben... Megköszönni, ha értelme lesz...

2013/08/11

A köszönet fontossága, 2. rész

Éppen szilvalekvárt készítek. Ilyenkor tudja csak meg az ember igazán, mikor a tűző napon rázogatja a szilvafát, hogy hány másik, ismeretlen embernek mondhatna köszönetet, amikor elvesz egy szimpatikus üveg lekvárt a boltban a polcról, otthon rákeni a kenyerére, és elmajszolja.

Köszönet illeti tehát mindazokat, akik kimennek a 40 fokba, leszedik, megmossák, kimagozzák és a nem feltétlenül klímával felszerelt konyhában megfőzik szépen (vagy épp a lekvár gyártásánál segédkeznek egy szalag mellett 12 órában). Továbbá köszönet illeti mindazokat akik üvegekbe csomagolják, címkézik, elszállítják, egészen az utolsó árufeltöltőig vagy épp diákmunkásig, aki odarakja a szemünk elé...

 


Ugyanez vonatkozik bármi másra is. Az egészségre akkor figyelünk, akkor vagyunk hálásak érte, amikor van, vagy akkor hiányoljuk, amikor épp betegek vagyunk...? A pénzünkért köszönetet mondunk, amikor van akár egy kevés is, vagy csak sopánkodunk, miután esetleg elvertük és nincs...? Az autónkért hálásak vagyunk, hogy nap mint nap beleülünk, és menni tudunk vele, vagy csak bosszankodunk, mikor a szervizben van, borsosan megfizetjük a javítását, és kénytelenek vagyunk igénybe venni a tömegközlekedést...? És még folytathatnám a lehető legalapvetőbb dolgok átgondolásáig, mint például: milyen jó dolog, ha látunk, hallunk, van hangunk, kezünk, lábunk; hogy újra és újra felkelhetünk reggel.

Bizony... el lehet ide jutni gondolatban egy üveg szilvalekvártól. És igen, mindig, minden egyes napon van mit megköszönni!

Pocak-poszt: újratöltve

Ismételten egyre több házasságról, születendő, vagy már meg is született kisbabáról kapok hírt az ismerősi körömből... ezáltal újból tele vagyok ezekkel az ambivalens érzésekkel, amikkel nem igazán tudok mit kezdeni. Fiatal vagyok ugyan, de mindeközben úgy érzem, mégsem! Egyrészt anyukám még jelenlegi koromnál is egy évvel fiatalabban, 21 évesen szült, sőt, mi több, 19 évesen már férjnél volt! Másrészt a 20-25 év közötti korú ismerőseim is egyre-másra erre az útra lépnek, ami persze csodálatos dolog. Én is épp erről álmodom, különben nem érezném magam olyan nőnek, aki teljes mértékben megéli az életet. Éppen ezért, ezek miatt, amiket észlelek magam körül némileg "sürgetve" érzem magam, hogy én is erre az útra lépjek. Persze ez egyedül nem megy. Míg a Kedvesemnek esze ágában sincs ilyen eseményeket beiktatni a naptárunkba, addig aztán fejen is állhatok, hiszen ez nem egy olyan döntés, amiben csakis én mondom meg a frankót.
Tulajdonképpen úgy érzem, nem is állok készen arra, hogy megmondjam a frankót. Vagy hogy fejemre tegyem a fátylat és hagyjam gömbölyödni a hasamat... Még az előbbivel talán kevésbé lenne gondom, az utóbbival annál inkább.



Egy esküvőt megszervezni nem két perc, nem is két nap... no meg nem is két forint! De azon kívül, hogy hivatalosan is kijelenteném, hogy életem hátralévő részében nem óhajtok a Kedvesemen kívül más férfiakkal... khm... foglalatoskodni, és igazolványokat kellene cserélnem, nem törné a dolog derékba a viszonylag közeli jövőről szőtt terveimet. Például a férjes asszonyok is remekül érzik magukat az egyetemen. De ha most teherbe esnék, így, hogy semmi stabil bevételi forrásom, vagy elegendő anyagi tartalékom és vésztervem nincs ilyen helyzetre, igencsak kétségbe lennék esve, attól függetlenül, hogy a dolog az élet egyik legcsodásabb csodája... Azonban minden kétségbeesésem ellenére sem akarnám megölni! És persze, lenne 8-9 hónapom, hogy gondolkodjak, hogyan tovább. Ebből az első néhány hétben minden bizonnyal a pánik és az euforikus öröm állapota között produkálnék akkora kilengéseket, mint nappali és esti hőmérséklet a sivatagban... xD
Igazándiból most is ezt csinálom... Boldog, beleérző, vagy félelmekkel teli facsarodás egy-egy kép vagy történet miatt... és közben próbálom tartani magam az álláspontomhoz, miszerint egy gyermek érkezéséhez szükségem van: stabil kapcsolatra (hívhatjuk az illetőt nyugodtan FÉRJnek), megfelelő anyagi körülményekre a baba és a család fenntartásához (gondolok itt arra, hogy az előbb említett FÉRJ ezt egyik, ha nem a legfontosabb feladatának tekinti, én is szeretnék normális végzettséget szerezni és dolgozni egy kicsit, mielőtt belefogok ebbe), és természetesen a lelki felkészültségre, hogy ne érezzem azt, hogy na most aztán "vége az életemnek, mert eddig sosem élhettem igazán, de ezután sem fogok" és így tovább, és így tovább... Persze ehhez a nyugodt és örömteli lelkiállapothoz a fentebb említett körülmények - amit hívhatunk összefoglaló néven BIZTONSÁGnak - nagyban hozzá fognak járulni, az biztos! :)

Úgyhogy az "Aaaajjjj, de jó nekteeeeek"-facsarodás és a "társadalmi nyomás" ellenére is igyekezni fogok minden ambivalens pillanatomban meggyőzni magam, hogy az álláspontom, miszerint várok, még nem tesz abnormálissá. Tudom, minden bizonnyal túl ideális dolgokat képzelek el, amiket a mai világban egyre nehezebb megvalósítani, mégis, úgy érzem, egyáltalán nem lehetetlen! Még ha sokszor nehezemre is esik, igyekszem hinni a mesékben... :)

2013/08/09

Varázslat, avagy A hála és köszönet fontossága, 1. rész

Mióta kezembe vettem A Varázslat c. könyvet, határozottan javulnak az életkörülményeim. Végre nem szenvedek napi ötször idegrohamban sem a családom miatt, sem bármi más miatt, és senki nem kér meg állandóan valami olyanra, amit nem szeretnék.

Mióta csinálom a könyv napi feladatait, sokkal jobban érzem magam. Hajlandó vagyok elismerni, hogy bár ez 18 éves korom óta sokat változott, még mindig nem mondhatom magam igazán hálás embernek. El kell ismernem a hálátlanságomat és azt, hogy még mindig vannak dolgok, amiket automatikusnak tekintek. Minden egyes nap, mióta kezembe vettem ezt a könyvet, igyekszem ezt átgondolni.

Például vegyük az otthont. Ha nem lenne külön szobám a családi házban... ha nem lenne hová mennem... ha nem tudnék semmiféle lakásbérlést, kollégiumot finanszírozni, mit csinálnék? Magam sem tudom. Most készülünk saját lakhatást "előidézni" a Kedvesemmel, és most látom csak igazán, hogy ez nem éppen könnyű munka. Ugyanis ez munka! Próbáljuk kitalálni, kinek a nyakára költözzünk, részlegesen feladva az önállóságunkat VAGY milyen albérletet és ehhez milyen stabil bevételi forrást keressünk VAGY hány évig kell dolgoznunk, hogy egy kisebb lakásra valót összegyűjtsünk, ugyanis hitelt már csak azért se szeretnénk felvenni.
Úgyhogy kedves Mai Fiatalok, (akik teljesen automatikusnak találjátok, hogy a családotokkal egy fedél alatt éltek a modern kütyükkel felszerelt szupi kis szobátokban, és mindenetek megvan ugyan, de még ordibáltok a szüleitekkel, mert nem veszik meg nektek a legújabb iPhone-t vagy Converse tornacipőt...) Feltennék nektek néhány kérdést. Vajon hány évig dolgoztak a szüleitek, hogy megteremtsék az otthont a fejetek fölé? Vajon hány évig fogják még fizetni a lakáshitelt, amiért szintén keményen kell dolgozni? Vajon milyen lenne az utcán vagy egy putriban élni? Szerintem gondolkozzatok el ezen!


VS

2013/08/03

Amikor ismét rájövök valami lényegesre...

A boldogság titkának kutatása folytatódik. Keresem a kulcsot, továbbra is. Voltaire-nek igaza volt: vagy nagyon hülyének, vagy nagyon okosnak kell lenni a boldogsághoz. Talán lejjebb kéne adnom az igényeimet, mindennel kapcsolatban, egészen addig a szintig, hogy oké, hálás vagyok, hogy egyáltalán itt vagyok a Földön, és minden, ami a puszta létezésemhez pluszban járul, az egy-egy áldás (vagy éppen átok). Gyanítom, el kell jutni odáig, hogy minimalizálom az elvárásaimat az élettől. Akkor talán kevesebbszer fogok csalódottságot érezni, amikor már semmi nem kell. Amikor a legdédelgetettebb álmaimról is leteszek. Vagy csak keveset tartok meg és azokra koncentrálok, kitartóan... hátha egyszer kiérdemlem, hogy elérjem a céljaimat. Amikor kb csak akadályokba ütközöm éjjel-nappal, nehéz pozitívan gondolkodni... igazán nehéz! Ha nem is épp ragyogok a pozitívumtól, legalább fogcsikorgatva igyekszem megoldási stratégiákat létrehozni... Remélem kijutok ebből a helyzetből...

2013/07/16

Amikor rájövök valami lényegesre...

Hiába a cuki játék-film-zene- és edzésprogram, hiába a teljes és átfogó szobatakarítás, nem volt nyugalma a lelkemnek az elmúlt két hétben.
Úgy döntöttem, sok-sok sms és egyéb irka-firka után, mikor a volt párom már a barátnőmet is felhívta miattam a hastáncóránk kellős közepén, hogy ezt a kedves barátnőmet (aki lelkesen jelentkezett egyébként a feladatra) kinevezem kommunikációs szakembernek, aki az álláspontomat tényszerűen, aprólékosan, mindenféle érzelmi felindulás nélkül közli a párommal, aki arra hivatkozott, hogy nem érti, mi is történt közöttünk.
Miután számomra rejtélyes levelezés zajlott köztük, már inkább kedves, mint kioktató üzenetek kezdtek érkezni hozzám, kezdtem egyre inkább összezavarodni. Érdekes módon nem kívántam senki más társaságát. Mármint úgy... Csak két napig élt bennem a "szabadság és rákendról" érzés. Bár kedves dolgokat mondtak, minden felesleges, leginkább száját jártató, vagy épp kifejezetten elhamarkodott hódolómtól megszabadultam. Azt hiszem, ezzel olyan dolgokat zártam le, amik már jó ideje mérgezték a lelkemet.
Az egyik igen kedves sms után, némi anyai és baráti unszolásra, úgy döntöttem, áthívom a volt páromat...
Amint ideért, azonnal agyonölelgetett. Láttam, hogy Ő is épp olyan megviselt, mint én, a negyvenhat kilós, zavarodott valaki... Sokat beszélgettünk. Ismét kiderült, hogy félreértések voltak a dologban, és ki nem mondott, elmérgesedő dolgok. Tulajdonképpen, mint kiderült, hasonlóak a szándékaink, most már, hogy rájött, mikor, mitől, miért akartam megóvni. Mikor megmondtam neki, hogy véget vetettem a hódolókkal való kapcsolatnak, vagy legalábbis teljes mértékben a tudtukra adtam, hogy NEM, büszke volt rám. Megegyeztünk: ha én is bízom benne, hogy velem együtt dolgozni fog a jövőnkön, és ezek után meg pláne, eszébe sem fog jutni, hogy hozzányúljon ahhoz a bizonyos privát szférához! :) Ez az amire azt mondhatom magamnak: YOU WIN! Az elmúlt fél év legnagyobb sikere, úgy érzem, inkább ez, mint a diploma... :D
Rá kellett jönnöm, hogy nem fogok tökéletesebbet találni. Talán meg sem tudtam volna újból nyitni a szívemet valaki másnak. Legalábbis ennyire biztos nem. Rá kellett jönnöm, hogy bajok mindig is lesznek, csak meg kell őket oldani. Sokat jelentett nekem a vele töltött egy év... és a mese most folytatódik!
És nem fogunk újból összeköltözni. Még nem. Nem ítéljük előre házasságra magunkat. Nem akarjuk egymást szekálni napi 24 órában. Még nem... :) Ami azt illeti, épp ma délelőtt szüntettem meg a pesti lakcímemet... és Ő is ott volt velem. Most minden olyan új... pedig ezer éve ismerjük egymást... vagy legalábbis egy éve... :)



Kaptam persze ellenvéleményt is... hogy rosszul döntöttem. Ellenben aligha hiszem el, hogy ha szakítottál valakivel, Kedves Olvasó, Te sosem mérlegeltél utána, hogy jó döntést hoztál-e. Nem hinném, hogy neked nem fordult meg a fejedben egy új esély gondolata... főleg, ha az illető hiányzott. Ismerek történeteket, ahol valaki új esélyt kapott, és azóta is minden a legnagyobb rendben! ;) Én is közéjük szeretnék tartozni, hogy az újabb kivétel erősítse azt a bizonyos "Felmelegítve csak a töltött káposzta jó" illetve "Kutyából nem lesz szalonna" szabályt, mondást... és szeretném a továbbiakban is érezni, hogy én és Ő, Mi ketten igenis jó csapat vagyunk! ;)

2013/07/09

Mibe is fojtom bánatom...

Az elmúlt napokban igyekeztem kibékülni magammal és a hülyeségeimmel. Rendeznem kell magamban, hogy hová jutottam, és hogy mit is akarok igazából. És persze mindent megtennem, hogy jó formába hozzam magam, mind testileg, mind lelkileg!

Játék: eltereli a figyelmem, és telik vele az idő! :)

Film: ugyanez! Csak még álmodozni is lehet... :)

Olvasás: hasonló funkciót tölt be ez is. Tudományosan művelődöm. Ajánlom minden Nőtársam figyelmébe A férfi agy című könyvet, Louann Brizendine tollából!

Zene: hangulathoz illőt keresek, ami életben tart! :)

Edzés: összeállítottam magamnak egy kisebb edzésprogramot! Célkitűzés: erősebb karok, látványosabb, erősebb hasizom, feszes fenék! :) Napi kb. 40 percet követel az ember életéből.
Továbbá igyekszem visszakapcsolódni a karate és a gothic hastánc világába is!

Beszélgetés: segít a lelkemen... nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki igyekszik segíteni nekem, hogy kikavarodjak ebből a mély gödörből! :)

És persze, hogy ne itthon teljen minden napom, jobbnál jobb programokat szervezek, főként csajosakat... :)

A nyár majdcsak eltelik valahogyan... Szeptembertől pedig, ha minden igaz, kezdődik az egyetem, és lesz mivel elfoglalnom magam. Remélem addig sikerül valamiféle melót is összehoznom! :)


2013/07/05

"...az egy fatális tévedés volt..."

Ezt a rendkívül megkapó félmondatot használta egy nekem igen kedves személy egy gyorsan csődbe ment kapcsolatára. Már akkor is ízlelgettem ezt a szószerkezetet, és úgy látszik, kezdem is átérezni az értelmét...
Újra itthon, minden fura, sajátos cókmókommal, beleértve a festőállványt, a könyveimet, a kis angyalszobrokat, madártollakat... az utolsó porszemig mindent! Elegem lett... Gyanítom, a korábbi bejegyzések rejtett és kevésbé rejtett utalásai segíthetnek a Kedves Olvasónak összerakni a képet... Nem is akarok a miértekre több szót fecsérelni...

Itt az idő újra feltöltekezni. 46 kiló környékén járok. 1,5-2 kilót sikerült ledobnom röpke 2 nap alatt! Hát igen, még mindig a stressz és a lelki megkínzatás a legjobb fogyókúra, amikor is olyan szinten rosszul leszek, hogy folyton öklömnyi a gyomrom, és mintha nem lenne szükségem evésre. A mai menü néhány kb 6-8 szem pizzás fornetti volt... (:

Az álomvilágokba menekülés csúcsát élem. Megnéztem a Top Gun-t, mert még nem láttam, csak részleteket belőle, és kíváncsi voltam. Nagyon tetszett! A kecskeméti repülőnap jutott eszembe a filmbéli vadászrepülők hangjáról... Egyszer voltam, és bár kiszikkadtam a pusztában a tűző napon, élveztem. Olyan érzés volt nézni a gépeket, amint színes füstcsóvákat húznak, mintha én lehettem volna ott, és én repültem volna hangsebességgel... vagy ki tudja milyen gyorsan! Technikailag nem igazán értek ehhez, dehát no... "my dream is to fly, over the rainbow, so high", és ennyi a lényeg! =D (Hmm, tényleg, jó lenne benézni rá ismét... augusztusig még csak összemelózok annyi pénzt!)
Az elmúlt napokban órákat, sőt fél napokat szántam arra, hogy fel alá utazgassak, meg se álljak, míg ki nem fáradok tőle, és persze alap, hogy mindeközben üvöltsön a rock meg a metál a fülembe... Vagy pedig ki sem dugom az orrom a szobámból, bebújok a gépbe és játszom. Vagy a barátaimmal beszélgetek, hátha nyerek némi energiát belőle...

Még mindig képes vagyok hinni. Lesz egy Ő... és ettől az Ő-től azt fogom tudni csak elvárni, hogy létezzen, és lehetőleg mellettem... mert minden más kívánságom teljesülni fog... és önmagam lehetek... szemellenzők nélkül. :')

2013/06/09

Egy pozitívabb szakasz

Eljutottam oda, hogy tojok a rám (minimum 90%-os bizonysággal) váró rossz élményekre, és igyekszem egy szebb világot elképzelni magamnak. Azt hiszem, egyes egyedül ez segítheti a túlélést, ez akadályozhatja meg a testi, majd ezt követő lelki leamortizálódást. Próbálom a pozitív oldalát szemlélni a dolgoknak. Próbálok hálás lenni mindazért, ami megvan az életemben, és nem azon agyalni, hogy mi fordulhat rosszra; kit, vagy mit veszíthetek el... Próbálom úgy nézni, hogy mindaz, aki veszélyben lehet körülöttem, Superman és megold bármilyen helyzetet... (:
Talán mégis előveszem a félredobott tündérmesét, amit a jövőmről alkottam és formálgattam, ahogy telik az idő. Mindig kitörlöm belőle azokat a dolgokat, amik úgy, vagy hasonlóan sikerültek, mint ahogyan megálmodtam. Talán részleteznem kellene a történetet, és kitöltenem azokat a részeket, amik homályba vésznek. A történet még igencsak vázlatos, ha úgy vesszük... :)

Hinni akarok, igazán, egy szebb világot... Jó lenne nem kiábrándulni, nem megrendülni többé ebben a hitben...


2013/06/03

A bizonytalan (közel)jövő

Amióta hazatértem, csak úgy rohannak el felettem a napok... Tanulás, zh, vizsga, felvételi intézés, munka, stb. Eddig volt pár kisebb tervem, csak hát hiába, mert hirtelen minden ingtag lábakra került... Tanárok kegyeitől függ, hogy tudok-e államvizsgázni. Nem épp könnyű tárgyak maradtak hátra erre az utolsó félévre. Késleltetik a jegybeírást, gondolom azért, hogy végképp idegbajt kapjak, és ne tudjak intézni semmi mást sem rendesen emiatt...
A nyaram is egy nagy adag homály. Leginkább arra számítok, hogy egyedül fogok otthon poshadni, főzni mosni, édes kettesben töltve az időmet a dédnagyanyámmal, míg mindenki más nyaral, utazik... Lehet még dolgozni, pénzt gyűjteni sem lesz lehetőségem. :( Ülhetek otthon és várhatok, jó híreket vagy halálhíreket... erre is van esély.
Két stresszroham között pedig ismét próbálom kitalálni, ki vagyok, és mit akarok. Próbálok biztos pontokat keresni magam körül, amibe kapaszkodhatok, miközben a nyakig érő szartenger hullámzik körülöttem...
Azt hiszem, jelenleg az a biztos, hogy meg szeretném csinálni ezt a nyomorult diplomát és a második diplomámat is, és még vagy két szakmát. Hogy mindeközben mi lesz velem, vagy ezután, nem tudom...
Kb csak egy hétre előre tudok tervezni, vagy még úgy sem, mert csak kapom a pofonokat és az "úgysem úgy lesz" szituációkat...

2013/05/18

Lyon, többi nap, röviden... xD

Hál'istennek nem kellett halálra tanulnom magam, mégis hasznosan is tudtam időt tölteni. Járkáltam fel alá a városban, metróval, villamossal vagy csak épp anélkül, és igen sok könyvtárat bejártam. Volt ahol jegyzeteltem, volt, ahol csak fotóztam pár fejezetet... :D (Az államvizsgára kifejezetten jó lesz mindezt átolvasni... :) Már alig várom... x'D)

Akadt ingyenes tourist guide-om is, aki rászánt vagy két napot arra, hogy megmutassa nekem a várost. :)

Ami a leginkább nagy élmény volt, az a társaság! :D Hiányzik a város, a sok őrültség, a táncos estek... :)
Nagyon szeretném még látni az életben ezt a sok idióta internacionális embert! xD


Lyon kísértetiesen hasonlít egyébként Budapestre, csak valahogy mégis jobb... :) Szívesen laknék egy ilyen helyen... :)

2013/05/01

Lyon, 2. nap

Ma konkrétan azt hittem, depressziós leszek. Egyrészt bal lábbal keltem föl, mert borzasztó nagy marhaságot álmodtam, másrészt kb délután négyig folyamatosan esett, és csak 5 percekre állt el. Addig kitartóan nyomtam a gépet, különböző játékokkal és beszélgetésekkel próbáltam elterelni a figyelmem. Még a gépterembe is lecuccoltam, hogy ne foghassa rám senki, hogy egy antiszociális dög vagyok. xD
Mikor végre kitisztult az ég, felkaptam a dzsekimet, és nekiálltam arab éjjel-nappali boltocskákat keresni, hogy holnapra is legyen kajám. Éljenek a munkaszüneti napok... A franciák nagyon komolyan veszik az ilyesmit, így aztán az ember reménykedve lejárhatja a lábát... El kellett mennem kb a világ végére, mire találtam egy kisboltot, és visszafele pedig agybajt kaptam, mert közelebb is volt egy, csak nem csúszott bele a perifériás látásomba sajnos... xD

Ma mondjuk, jut eszembe, mégiscsak szereztem egy barátot, A Galambot, aki a kenyérmorzsák miatt, amit egyszer kapott, rendszeresen visszaszállt ide. Majd ha megint kedves hangulatomban leszek, még adok neki máskor is! :P


Egyébként pedig szép helyen vagyok, érdekes látványelemekkel... :)




Látott már bárki ILYEN paradicsomot??? xD

2013/04/30

Lyon, 1. nap

Megnyertem egy kissé bonyolult ügyintézésű, de ennek ellenére hál'istennek megvalósítható pályázatot Lyonba, így itt fogok tölteni két hetet. :)

Életemben először repülőztem egyedül, pláne átszállással, így féltem, hogy valamit esetleg elrontok ezzel kapcsolatban, de nem, minden sikerült, sőt, mi több, ingyen jutottam el a reptérről a kollégiumig.
A repülőn mellettem egy 50 év körüli francia házaspár ült, akikkel jól elbeszélgettünk. Konkrétan olyan gazdagok voltak, hogy a bácsi tableten olvasta az újságot, és még az órája is érintőképernyős volt... no meg volt pénzük egy hétig parkoltatni a kocsijukat a reptéren. Felajánlották, hogy tartsak velük, közel laknak a kolihoz, elvisznek.
Jobbak voltak, mint egy sightseeing bus, az egyszer biztos, így tartottak is nekem egy rögtönzött városnézést! :D Sőt, még egy boltnál is megálltunk, és a néni bejött velem körülnézni, hogy mit érdemes vennem. :)

Úgyhogy a tegnapi napom jól alakult. A szobám is kellemes, szép helyre nyílik a kilátás, van itt minden: hűtő, mikró, főzőlap, edények, evőeszközök, mosdókagyló, polcok és beépített szekrény, mindez cuki sárga-kék színben... :D




Ma pedig volt lehetőségem beszélgetni egy fiatal néger proffal a szakdolgozatomról, így ellátott pár tanáccsal és megmutatta az egyetemi könyvtárat, sőt, nyomtatott nekem egy listát az elérhető könyvtárakról. Beszéltem a tanszékvezető nénivel is, aki mutatott nekem egy igen hasznos oldalt, ahol könyvekre lehet rákeresni, és megmutatja, melyik francia város melyik könyvtárában elérhető. :)
A tanszékvezető néni asszisztense pedig adott nekem végre kódot az internethez és az egyetem gépeihez, így végre tudok ÉKEZETES betűket írni a saját gépemen, és nem szorulok másik gépre meg jelszóra... :)

Az itteni emberek nagyon rendesek, segítőkészek, legalábbis eddig bárkihez szóltam, megmutatta, mit és mit hogy, vagy legalább megpróbált tenni valamit az érdekemben. :)

2013/04/21

Megújulás...

Ez a tél nagyon hosszú volt, eltartott vagy 4-5 hónapig. Ezek után már kétlem, hogy globális felmelegedésről lenne szó, ez inkább egy climate change. Gyanítom, hamarosan a természetismeret könyvekben nem négy, csupán két évszak fog szerepelni: egy hosszú hideg tél, és egy hosszú, meleg nyár. :)

A tél toposzában rejlő sötét dolgokat nemrégen átéltem, így jöhetett a várva várt tavasz és megújulás. Elkezdtem azon igyekezni, hogy külsőm esztétikus összhatást adjon, és azóta meglepő módon igencsak agyon vagyok dicsérve... hogy milyen jó a hajam, hogy milyen jól nézek ki. Kedves barátaim, ismerőseim, köszönöm a dicséreteket. Igazán jólesik! Végre nem egy kirekesztett, kócos, fekete valaminek érzem magam, hanem egy jobban beilleszkedett, mégis különleges embernek. Nem vagyok sem divatos, sem világszép, sem pedig tökéletes, de nekem így is jó lesz. :) Nem érzem magam selejtnek, hanem tudom, hogy szerethető vagyok: a Kedvesem is minden probléma ellenére mellettem áll. ;)

A lelkem is kezd megújulni, ahogy nagyobb volumenű kötelességeimet egymás után teljesítem. Továbbá a pánikszerű állapotok kezelésére feltaláltam egy módszert, az úgymond "megnyugtató-füzet programot". Mivel ilyenkor képtelen vagyok beszélni, de tele vagyok feszültségekkel, leírom az aktuális problémát, majd ezt a kis füzetkét a Párom kezébe adom, aki elmagyarázza, miért irreálisak az engem körülvevő félelmek, és ilyenkor hál'istennek rövid időn belül megnyugszom.

Továbbá úgy döntöttem, hogy nekikezdek egy általam Tündér Project-nek hívott dologba: minden nap fel fogok szedni egy-két eldobott szemetet és teszek valamit állatokért vagy növényekért. Ennek több előnye is van. Bár nem tudok lépést tartani a szemetelő világgal, mégis, talán lesznek, akik követni fogják a példámat. Továbbá a Természet is jobban érzi ettől magát, és én is. Tudom, hogy nem menthetem meg egyedül a világot, de minden nagyszerű ötlet a legelemibb szintről indul... :)


2013/04/10

Egy új felfedezés...

A mai napon elgondolkodtam azon, vajon mik lehetnek azok az alkalmak, amikor hirtelen, minden ok nélkül rámtör egy erős félelem, amit nagyon nehéz kiűzni belőlem... Sírni akarok, mert úgy érzem, valami nagyon nincs rendjén. Sírni akarok, de nem tudok. Bennem ragad, és feszít.
Félek attól, hogy netán meg fogok őrülni... Félek, hogy nincs értelme semminek, amit teszek, mert  én úgysem felelek meg senkinek... Félek attól, hogy itt ragadok, ebben a családi házban, ebben "börtönben", emiatt elhagy a Párom, és bezárulnak a lehetőségeim... Félek attól is, hogy rövid életem lesz és meghalok, mielőtt bármit is kezdhetnék magammal önállóan... Mielőtt normális végzettségem lehetne, munkám, saját lakásom... mielőtt bárki feleségül venne, vagy gyermeket szülhetnék...
Ilyenkor a szívem szúrni kezd, úgy érzem, meleg van, és alig kapok levegőt... A pulzusom "százmillió"... Az agyam pedig rohan... ezt nem tudom másképp megfogalmazni. Rohan mindenféle negatív gondolatok mezőin, hogy újra és újra elém vetítse ezeket a félelmeket, sőt, mi több, tovább gondolja őket, mutatva erőfeszítéseim hiábavalóságát. Ilyenkor olyan, mintha az akaratomnak, a terveimnek egyszerűen nem lenne értelme, létjogosultsága...

Két-három hete is ez volt. De akkor sikerült sírnom is... csak nem tudtam abbahagyni több órán keresztül... Tegnap is volt ilyen, eltartott vagy fél órát... vagy többet, ki tudja... És most is éppen ezeket érzem...
Csak most erőnek erejével próbálom kontrollálni, és "objektív" módon vizsgálni...

Azt hiszem, orvoshoz kéne mennem...

2013/03/15

Még egy kicsit a békéért...

A mai napon újabb lépéseket tettem a belső békém felé.

Egyrészt, egy, a szekrényemben sunyi módon megbúvó kockás inget elért a tűzhalál. Úgy elbújt a kis ravasz, hogy a januári emlékégetős "örömtüzet" sikerült kihagynia. De eddig tarthatott csak nálam töltött, pár hónapos, rövidke élete, ugyanis végre, megérdemelt módon a kályhában landolt. Megmondom őszintén bizonyos könyveket és ruhadarabokat borzasztóan sajnáltam elégetni, végül is, ők nem tehetnek semmiről... de a hozzájuk tapadt ezernyi negatívum mégis arra késztetett, hogy pusztítsam el őket.

Másrészt, végre megtaláltam a kulcsot a rémálmaimhoz. Nagynéném szintén spirituális beállítottságú ember, és az ágyam fölött egy fél szobát felölelő kaput mért be, majd bezárta. Már csak az is utalt a negatív erők aktivitására, hogy mikor az ehhez szükséges holmijaival közeledett, majdnem elesett, illetve, mikor belépett, és fel akarta kapcsolni a villanyt, az abban a szent minutumban kiégett...
Mostmár, így a művelet vége óta sokkal jobban érzem magam, nem félek a sötétben és nem érzem folyton azt, hogy valakik figyelnek, olyan helyekről, ahonnan nem láthatom őket. Remélem, a ma éjszakai álmaim végre békések lesznek.



Harmadrészt, megnézettem még nagynénémmel egy gyűrűt. Már egy ideje nem hordtam, és újból elővettem... elkezdte feketíteni az ujjam és fájdalmat okozni... Hiába próbáltam én is megtisztítani, meg ő is megpróbálta, mégis arra jutottunk, hogy ennek a bizonyos gyűrűnek nincs maradása az életemben. Mivel ékszerész nemigen tudna érte adni cserébe semmit, maximum párszáz forintot, a kidobása mellett döntöttem. Ha nem lenne hó, elásnám egy másik tárgy mellé, ami ugyanígy bántott engem...

Mostmár sokkal jobb. Nyugodt vagyok, és mosolyogva szívom be a tömjénes füstölőm illatát. Azt hiszem, ennél a nyugalomnál keresve sem találnék jobb programot mára... :)

2013/03/04

Talán a létezés fájdalma...

Nos igen... rá kellett ébrednem egy bizonyos filozófiám helytelenségére. Mindenre és mindenkire van, volt időm, ez igaz... De itt a bökkenő: csak magamra nincs. Ezt most mondom, így, mikor kilókat dobtam le 2-3 hét alatt, és a legszűkebb nadrágom is kezd leesni rólam. Így, hogy már vagy két hete nem volt időm kipihenni magam, minden és mindenki más miatt... Én már bizonyítottam, többször is, hogy az idővel igen jól lehet gazdálkodni, így azt hiszem, igen is jogom van egy kicsit "nyafogni", és úgy dönteni, hogy márpedig ezen a héten másképp lesz. Csak azzal törődöm majd, ami tényleg kötelező. A fakultatív dolgok idejét pedig pihenésre használom. Ez így nem mehet tovább... Nem fogom bírni. Vagy lehet hogy fogom bírni valahogy, de a testem és a lelkem súlyos kárára fog menni mindez.
Nem csak a mindennapi rohanás fáraszt ki, hanem mindaz a tudás is, ami a vállamat nyomja... Rövid időn belül kellett megtanulnom KI-t fejleszteni, és ennek alkalmazásába borzasztóan belefájdul az elmém nap mint nap. Pedig jó dolgokhoz segít hozzá, hogy az elmémet és a testemet is mindig egy adott célra koncentráljam, mégsem tesz jót nekem... Egyelőre nem. A testem és az idegrendszerem kimerült... Erre mindig akkor döbbenek rá, amikor vége van annak, amit annyira meg szerettem volna valósítani. Megvan, jól sikerült, túl vagyok rajta, én pedig valamiféle ronccsá kezdek válni...



Igen, a lelkem is roncsolódik. Úgy érzem, ismét mélységesen megkérdőjeleződött a nőiségem, minden szinten... Úgy érzem, a teendőim miatt háziasszonyként is megbuktam, és amúgy sem vagyok valami nagy szám. Nem ájul el senki, ha rám néz egy átlagos hétköznapon. Mert én nem vagyok olyan maca... Egy különös képességekkel megáldott, de nőként kvázi értékelhetetlen, bolond kislánynak érzem épp magam, mert arra kényszerülök már egy-két hete, hogy ezt mutassam. Pedig én csak ebbe temetkezem a bánatom elől: a komolytalanságba, a gyerekeskedésbe, az erőltetett nevetgélésbe... De én nem ez vagyok. Ez egy része az egyéniségemnek. Jelenleg a világ felé mutatott felszín, ami mások számára elviselhetővé tesz... Pedig legszívesebben kiállnék egy elhagyatott hegytetőre és addig ordítanék, míg el nem megy a hangom...

Van hová fejlődni, (mindig van!) van ezer irány, ahová alakulni lehet, ez igaz. De mi van akkor, ha én nem ezeket a lehetőségeket választom, hanem egy saját utat...? Az vajon miért nem jó? Miért kellene nekem bármilyen sorba is beállni állni? Szerintem nem kell. Aki pedig nem fogad el pont ilyennek, azt csak sajnálni tudom, mert különös ideálképek világában él, amiket talán sosem kap meg... Ezzel az én lelkem és a világhoz való hozzáállásom roncsolódik, az illető pedig talán még inkább olyan dolgokra fog vágyni, ami nem én vagyok...
Pedig tudom, hogy igazából igenis érek valamit. Tudom, hogy jó vagyok így. Ha nem lennék így jó, másmilyenné váltam volna... Nekem ez a feladatom, hogy ilyen legyek, amilyen...!

***

Egyébként pedig hamarosan 22 éves leszek. Semmit nem kérek a szülinapomra. Az ég világon semmit. Miattam senki ne törje magát, így is tele vagyok felesleges dolgokkal. Nem kell se csoki, se cipő, se kozmetikum, se semmi... Bevonulok szépen egy ágyba, és lefekszem aludni... és akkor aztán mindenem meglesz: nem ebben a világban leszek és békén leszek hagyva...

2013/02/11

The Great Change Project - 6. lépés

Glittery text maker
A lelkekben való búvárkodás mindig is az egyik kedvenc időtöltésem volt, legtöbbször azonban a saját lelkemhez van szerencsém.

Itt a lemondások ideje. Le kell mondanom sok olyan dologról, amit eddig tévesen igaznak hittem.
Első és legfontosabb: a lemondás a mitikus önképekről. (Ez alatt valamilyen irányban túlzó, nem éppen valós önképet értek, ami esetemben legtöbbször a PMS vagy rossz hangulat folytán előjövő "Ronda vagyok, hülye és tehetségtelen"-ben nyilvánul meg.)
Ez annak az elismerésével jár hogy:
  • Érek valamit.
  • Vannak jó és rossz tulajdonságaim is.
  • A rosszak tudatában azokon kisebb-nagyobb erőfeszítésekkel javítani lehet.
  • Nem hinném, hogy egy átlag embernél jobb vagy rosszabb lennék, legfeljebb más vagyok.
  • Ninden bizonnyal léteznek olyan emberek, akik különlegesnek tartanak. A különlegesség nem valamiféle birtokolható dolog, amit megszerezhetek vagy elveszthetek, hanem egy szubjektív vélemény.
  • Egyedi vagyok, legalábbis abból a szempontból bizosan, hogy még egy pontosan ilyen ember nincs a Földön :)
  • A természetem segítséget, irányítást kíván, hiába hiszem, hogy mindig a saját ötleteim lesznek korszakalkotóak. Hiába vívom tehát a harcot a tökéletes önállóságért és szabadságért. Támogatásra, megerősítésre van szükségem ahhoz, hogy biztos lehessek magamban.
***

Kíváncsiságból lekértem a születésem időpontjának teljes bolygóállását és az ahhoz kapcsolódó, meglepően pontos személyiségelemzést. Kaptam ettől az irománytól hideget-meleget. Bár a kritikát mindig nehéz építő jelleggel értelmeznem, megpróbáltam, és hálistennek nem arra következtetésre jutottam, hogy én sajnos egy rossz csillagzat alatt született, reménytelen és javíthatatlan, rossz ember vagyok. Hanem például arra, hogy az élet bizonyos részein még nem rendelkezem kellő tapasztalattal, de igyekszem a körülményekhez mérten a megfelelő dolgokat cselekedni. Vagy például arra, hogy hirtelen haragú vagyok, és nem feltétlen számolok el tízig, mielőtt meggondolatlan sms-t írok, vagy cselekszem... Ilyesmikre. Jó érzés ezeket beismerni, és egy valós képet alkotni, költői vagy mártíri túlzások nélkül... :)

2013/02/09

Valentin napi ötlet és üzenet

Szeretnék egy tippet adni a Kedves Olvasóknak, hogyan lephetnék meg a párjukat! :)
Az egyik legfontosabb szabály, illetve előkészület: nem szabad elkotyogni, hogy "Fúúúú, képzeld, hamarosan lesz egy meglepetésem, annyira izgulok!", ugyanis erre ugranak a kíváncsi természetűek, és elkezdenek nyomozni, (erre élő példa a Kedvesem!) hogy vajon mit tervezel, VAGY a legtrükkösebb barkóba kérdésekkel szedik ki belőled. Csak hallgass, mint a sír, ne is lásson rajtad semmit!

Én a következőt követtem el: üzeneteket és kis ajándékokat hagytam bizonyos helyeken, amik elvezették Őt hozzám :) Az én játékom csupán "háromfordulós" volt, bár csinálhattam volna hosszabbra is... :) (Ezt mindenki maga döntse el!)

Úgy kezdtem, hogy belopóztam a házba. Ez emeletes ház esetén, főleg, ha nincs az embernél kulcs, vicces feladat. Először is, hogy már az épületben legyek, megkerültem a háztömböt, és a közértnél mentem be. Innentől kezdve már random segítséget igényelt a dolog:

"Szia, ne haragudj, nincs véletlenül kulcsod az ajtóhoz?"
"Bocs, de nincs, nem itt lakom... Miért nem próbálsz felcsöngetni?"
"A Páromhoz megyek fel, de meglepetés lesz, nem akarok csengetni!" - és ha jól tudom, a kaputelefont se szereltük még fel, gondoltam magamban, úgyhogy amúgy sem tudnék csengetni...

Végül a második megkérdezett emberrel már szerencsém volt, és bejutottam az akadályt jelentő ajtón. Felmentem a lifttel, szándékosan egy emelettel lejjebb, hogy a lift érkezése se tűnjön fel neki odabent, és felsettenkedtem a lépcsőn. Szerettem volna hangosan szidni a folyton ki be kapcsolgató fotocellás lámpát, (ami persze mindig akkor kapcsolt ki, mikor kellett volna a nagyobb fény!) de az is csak elronthatta volna a hadműveletet. Végül sikeresen felszenvedtem az ajtórácsra egy "Szeretlek" feliratú plüss szívecskét, amihez csatoltam egy kedves üzit, ami a kocsihoz irányította.

A kocsin elhelyeztem egy szívdesszertet, és még egy üzenetet, ami már arra a helyre irányította Őt, ahol vártam rá, egy ballonkabátra emlékeztető hosszú kardigánfélében, ami alá szándékosan szexis ruhadarabokat vettem fel, és még a platformos magassarkúban való közlekedést is elvállaltam az összhatás érdekében. Mikor elértem az adott helyre, akkor küldtem el neki az smst, ami elindította az üzenetek követését. Míg eljutott hozzám, volt időm átöltözni, odamenni a helyszínre és szív alakú csokit vásárolni, celofánzacsiban, piros masnival átkötve... :) Legszívesebben még elküldözgettem volna pár helyre, de már ez is igencsak meglepte, pedig állítja magáról, hogy Őt lehetetlen meglepni... :)
Tehát Kedves Olvasók, nézzetek körül először otthon, mielőtt vásárolnátok, és legyetek kreatívak!


Láthatja mindenki, a meglepetésem dátuma igencsak "nem stimmel". Úgy gondolom, nem csak Valentin-napon kell kifejeznünk a szeretetünket. A Párunkkal lenni legyen minden egyes napon ünnep! A szeretethez nem kell alkalmat keresni!

Egy kevés is elég. Nem kell új kocsi, brillgyűrű, a fellelhető legdrágább étterem vagy barbadosi nyaralás ahhoz, hogy valaki érezze a szeretetünket. Ettől maximum a pénzed mennyiségét fogja érezni, és ha nem sok pénz közt nőtt fel, borzasztóan zavarban lesz, és úgy érzi, mindezt nem érdemli meg. (Igen, magamból indultam ki! A gazdagok életéről sajnos nem tudok nyilatkozni, még nem volt benne részem. De így is gazdagnak érzem az életem!) Ha meg tudod kérdezni, hogy van; ha meg tudod hallgatni azt a sok apróságot ami nap mint nap történik Vele; ha próbálsz Vele Együtt megoldást találni a problémáira, sokkalta inkább fogja érezni az érdeklődésedet, szeretetedet. Ez a fontos! Hogy nem csupán te és én, hanem mi is tudjunk lenni!

2013/02/05

Egy rövid intermezzo a programba... :)

Úgy tűnik, volt értelme változtatni: összeírni a megvalósítandó dolgokat, és tenni értük...

Az életem különösen nyugalmas jelenleg, egy-két szívbéli dolgot eltekintve, ami épp fáj... De ezeket is viszonylag hamar rendbe lehet hozni... ;)

Azt hiszem, az utolsó félévre megérkezett a már négy éve kért segítség "Neptun-istenségtől": ez volt életem első problémamentes tárgyfelvétele; "Nem tudtam felvenni, mert betelt/ mert ütközik"-típusú problémák nélkül! :D Ezt így, diploma előtt azt hiszem megérdemeltem, legalább ezzel már nem kell foglalkozni ügyintézés szintjén. ^^

Hál'istennek a pénz kérdése is megoldódni látszik. Olyan munkát kezdtem el, amire sosem gondoltam volna! Azokon a napokon, mikor ráérek, én vagyok anyum büféjében a délutános... Pedig én, a nagy értelmiségi, mindig is más munkalehetőségek után kutattam fejvesztve, ahol főleg a tudásomat kell használni; vagy szükség esetén elvállaltam a legalantasabb diákmelókat is... Eszembe sem jutott az az eshetőség, hogy az anyám szívesen támogatna egy kevéske pénzzel, és vígan hazamenne például vasalni, míg én a büfében helyettesítem. (Na tessék. Újabb előny. Ezentúl, gyanítom nem nekem kell majd vasalni! ^^ )

Ez is egy olyan lehetőség volt, ami mellett évekig elsiklottam, (lsd a lehetőségekről szóló bejegyzést! =3) pedig nem kellett volna utánamenni, utazni, intézkedni, csak elkezdeni... :)
Így hiába áll égnek a hajam a BKV-bérlet, a telefonpénz, az edzés- és táncóradíjak miatt, így legalább kialakult egy kis biztonságérzetem, hogy ezeket apránként, épp, mikorra kellenek, meg lehet keresni :)

Így tehát, Kedves Olvasó, azt ajánlom, először a saját házad táján nézz körül, mielőtt távolabbi helyeken kutatnál! Néha megtalálhatod a legszebb pillangót a saját kertedben, egy olyan virágon, amit eddig nem tartottál túl sokra. Néha ránézel valamire az ezeréves szobádban, és kipattan a fejedből az isteni a szikra, egy olyan dolog látványától, ami évek óta végigkísérte a mindennapjaidat, mégsem tett hozzád addig semmit. Néha kifejezetten hasznos dolgokat találsz elfeledett, poros dobozokban vagy a polc végében megbúvó könyvekben, vagy épp az életeddel harmonizáló lehetőségeket a családodban, ahonnan esetleg menekülni és kirepülni próbálsz... :)



(kép: kertesz.blog.hu)

2013/02/01

The Great Change Project - 5. lépés

Decisions, always those decisions... 



Nos igen... Az embernek el kell határoznia magát egy-egy súlyos döntésre. A legtöbb nagyobb döntés jelentős változást hoz az ember életébe. Mondok egy példát!
Az enyémben épp a következő dilemma áll fenn: mivel így kifutóként már kevés a tárgyam, és nincs ösztöndíjam, ha a tanulmányaimmal foglalkozom továbbra is, még vagy egy évig nem is lesz. Ami azt jelenti, hogy nem ártana szereznem egy időszakos vagy részmunkaidős állást. Azonban ilyen egyre ritkábban van, és egy teljes, akár csúsztatott munkaidejű állással is kockáztatnám a diplomámat... ha ezt a félévet elrontom, akkor jöhetnek a százezrek, amiket bizony szégyenszemre, ötödévesként ki kell csengetni az egyetemnek.
Végül épp a pénz miatti aggodalom, és egy állásinterjú döbbentett rá arra, hogy mennyire inkább szeretnék tanítani, (esetleg B tervként más egyéb kreatív dolgot csinálni pl testfestés, lakberendezés, esküvőszervezés) mint bármilyen más unalmas munkát végezni. Tudom, hogy egy irodai/ügyfélszolgálatos/call-centeres meló mekkora előrelépés lenne a "gyógyszertári dobozhajtogató" és az "auchanos penészpucoló" pozíciókhoz képest, amikben eddig részem lehetett... xD

Tehát első helyen a mesterképzés lesz, és kénytelen leszek a családi vállalkozásban részt venni, azaz néha, ha kedvem tartja, délutáni részmunkaidőben büfézni, hogy legyen pénzem a BKV-bérletet, a telefontöltést, az utazást, a táncórákat, a karate edzésdíjat fizetni... Ez egy hónapban, ha mindenhová rendszeresen eljutok, az... azt inkább ki sem számolnám, mert megijednék xD Ha szerencsém van, félre is tudok néha tenni egy keveset.

Így hát a "Végképp elköltözöm, mert állásom van, és van miből fenntartanom magamat és egy albérletet" opció egyelőre várat magára...

2013/01/19

The Great Change Project - 4. lépés

Azt mondják, a sikeres embereknek céljai vannak, tudja mire vágyik, naplót vezet, teendő-listákat készít, és így tovább.

Még régebben készítettem egy úgynevezett "kívánság táblát", amire új képeket nyomtattam az eddigi, rossz emlékeket idézők helyett. Már csak azért is új képeket kellett nyomtatnom, mert én is változtam, és mert bizonyos kívánságaim már teljesültek is. Például: hála a Kedvesemnek, és az Ő spontaneitásának, egyrészt eljutottam Velencébe, másrészt pedig megláthattam végre életemben először a tengert, és figyelhettem a tenger alá bukó napot...^^ Véletlenül pont megálltunk egy eldugott, tengerparti falucska, Marina Aurisina mellett, és lemásztunk a hegyről a tengerpartra, ahol csodaszép, békés és időtlen volt minden... Épp csak egy kicsit belehaltam, hogy ott kell hagyni azt a helyet... :( Kívánom, hogy mindenkinek így sikerüljön hinnie a kívánságaiban, és működtetnie a vonzás törvényét... ;)


Emellett egy igen hasznos szokást vettem fel, ajánlom másoknak is! Azt szeretném, hogy ez jellemezze az új életem: nem megyek el többé az életemben felbukkanó fontos lehetőségek mellett, lustaság, kényelmesség vagy az éppen reménytelennek tűnő helyzetem miatt!
Bár nagyon könnyű azt mondani, "Ugyan, nem megyek, nincs erre időm!", igenis lehet mindenre szorítani egy keveset. Az embernek arra van ideje amire csak akarja! Én így tudok egy héten órákra járni; ha kell, akkor dolgozni is; tanulni, karatézni, hastáncolni, hastáncversenyre külön próbálni, utazgatni, itthon is lenni, a Párommal is lenni, találkozni, vagy legalább beszélgetni a barátaimmal; megcsinálni bármit, amit kitalálok, vagy magamra szánni egy kis időt relaxáció céljából... és még mindig nem soroltam fel mindent... hiányérzetem van! :D És mindez azért sikerülhet, mert így akarom!


Én például most meg fogok pályázni egy külföldi egyetemre szóló rövid tanulmányutat. Mivel egész jók a jegyeim, TDK-zom és még lehet, kutatni szeretnék a szakdolgozatomhoz, tele vagyok esélyekkel.
Emellett nekiálltam részmunkaidős vagy rugalmas beosztású állást is keresni, hátha sikerül hasznosítanom a nyelvtudásomat. :) Sokkal jobb lenne, mint az Auchan hűtőiről takarítani az odapenészedett tejtermékeket... :/


Így tehát, Kedves Diákmelós Bajtársaim, jól figyeljetek arra, amit most megállapítok számotokra: MINDIG, mindenütt a diákok kapják a legunalmasabb, leginkább kiidegelő, legundorítóbb, leggázosabb munkaköröket! Figyeljetek oda, mit vállaltok azért a kevés pénzért! ;)

2013/01/10

The Great Change Project - 3. lépés

A mai nap a kacatolásé volt. Megszabadultam minden felesleges giccstől, lejárt kozmetikai terméktől, sosem használt ékszertől, és így tovább. Amit pedig nem volt szívem kidobni, bedobozoltam az emlékeim közé.
Most, 2 zsák szemét kipakolása után, úgy érzem, mintha egy új szobában lennék, ami végre nem nyomasztó, még ha továbbra is zsúfolt maradt. Nem történt drasztikus változás, mégis, sokkal jobb így. A változás bennem történt. A porszemek száma is csökkent! :))


A boszorkányok úgy tartják a tél annak az ideje, hogy raktározzuk, ami jó, és szabaduljunk meg attól, amire már nincs szükségünk, elősegítve a tavaszi megújulást... Tehát még az időzítésem is remek.:)

2013/01/09

The Great Change Project - 2. lépés

Második lépésként nekiestem a szekrényeimnek, és az összes egyéb helynek, ahol ruhát tárolok. Két zsák ruhát ítéltem meg "elajándékozhatóként", van pár javításra szoruló darab, amit szívesen megtartanék, és majdnem egy zsáknyi olyan dolog is összegyűlt, amit ki szeretnék dobni. (A cipőimet is kegyetlenül átválogattam.) Meglepő módon végre minden befér két szekrénybe. Hajtogatós ruhák az egyikbe, akasztósak a másikba! :) A hastáncos ruháknak fenntartott külön polcomat sem kellett megbolygatni. :)


Ha az ember nem sajnálkozik, nem gyűjtöget és nem lát mindenben lehetőséget, hogy mi mire lesz jó, nagyon könnyű selejtezni. (Ehhez a hidegvérű állapothoz esetemben igen sok év kellett, hogy elteljen... xD) Lehet, hogy egy ruha nagyon szép, és jól néz ki magában, de ha évek óta nem vette fel az ember, MINEK tárolni??? És ha a bizonyos ruhadarab, amit évekig tároltunk, a nagy pillanatban nem jön ránk, vagy pedig úgy nézünk ki benne, mint egy zsák krumpli (tapasztalatból mondom sajnos...) akkor bizony mennie kell!

2013/01/08

The Great Change Project - 1. lépés

Úgy döntöttem, ideje helyet teremtenem az életemben némi változtatásnak, és összeírtam egy listát azokra a szabad napjaimra, amiket hajlandó vagyok erre szánni.



Az egyik legsürgősebb dolgot ma vittem és viszem véghez: minden egyes emléket, tárgyat, levelet, képeslapot, miegymást, ami az eddigi, igen röhejesen alakult szerelmi életemre emlékeztetett, összegyűjtöttem egy nagy szatyorba, kivittem a hátsó udvarba, és gyújtottam belőlük egy akkora tüzet, hogy nem fáztam egy óráig kint a mínuszban! :D
Ennek folytatásaként nekiugrottam az internetes oldalak és emailfiókok kiszanálásának is, hogy ott se emlékeztethessen már semmi, semmire és senkire!

A pocak... azaz az érem két oldala

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy vagy esküvő- és babafóbiát kaptam, vagy pedig annak a fóbiáját, hogy velem talán sosem történik majd ilyesmi, vagy pedig mindkettőt egyszerre!
Már egy fél éve, vagy több ideje állandóan eljegyzések, esküvők és babák híre jut el hozzám... Csupa, csodálatos, könnyfakasztó pillanat: mások életéből.
Már evvel kapcsolatos rémálmok is gyötörnek: a saját esküvőm, ahol nincs is férjem, mert eltűnt... vagy olyan férjem van, akit soha a büdös életben nem választottam volna magam mellé... Vagy épp gyereket szülök egy hegy tetején... vagy pedig gyereket szülök, akit nem tudok szoptatni, ráadásképpen kb. fogalmam sincs, mégis kitől van...!



Mindemellett felidéződik bennem egy pár napnyi horror, 15 éves koromból. Pontosabban a nap, amikor a lelkem egy pillanat alatt megöregedett, és nem volt többé 15 éves... Minden egy Pizza Hut-ban elköltött ebéddel kezdődött, amikor elájultam... életemben eddig először és remélhetőelg utoljára. Az első szerelem nagy hevében felelőtlen voltam, és túl lehettem volna az első abortuszomon vagy 16 évesen születhetett volna egy gyermekem. Hál'istennek nem így történt. A teszten csupán egyetlen vonalka jelent meg, nem kettő. Mindemellett gyanítom, hogy csak azon az éjszakán fogytam vagy 1-2 kilót a stressztől...


Egyrészt, úgy érzem, mintha valamiféle nyomás nehezedne rám, mintha üldözne egy nagy hasú, sírós, fátylas, gyűrűs hadsereg, hogy "Gyere, csatlakozz hozzánk, míg nem késő!" Ennek a bizonyos hadseregnek az élén sokszor az anyám, a nagyanyám és a dédmamám állnak, dicsekedvén, hogy ők már milyen korán férjhez mentek és szültek, és hogy én mégis mikor megyek már férjhez...  Már várják, hogy naugyézhassanak a fejem fölött... hogy na most aztán megtudtam, mi mekkora felelősséggel jár. Pedig én már rég megértettem. Megértettem azon a bizonyos napon, 2006-ban... és minden egyes napon átérzem, amikor gyógyszerszünetet tartok, amikor is általában a gyógyszer hatása miatt késik 5-6 napot, és pánikrohamot kapok óránként egyszer... Ilyenkor, amikor ez a dolog még halálfélelmet vált ki az emberből létfontosságú, hogy soha ne felejtse el időben bevenni a kis tablettáját, vagy ha mégis, akkor tudjon bírni magával, vagy más védekezési módszerekhez folyamodni...



Másrészt pedig valahol, belülről kezd piszkálni a félelem mellett az érem másik oldala... hogy mindez milyen csodálatos! Összekötni valakivel az életed, és együtt teremteni egy újat, és egyengetni az útját... Megtudni, milyen, amikor valami, pontosabban egy picike valaki elkezd bennem fejlődni, növekedni: megismerni a nőiség egyik lényegét... Mintha egy kicsit ez is beletartozna mindabba, amit az élet értelmének hívunk... De még nem éltem át, tehát nem tudhatom. Csak egyre több beszámolóval gazdagodom, ahogy telik az idő, és öregszem.




Ennek a gondolatsornak pedig szinte mindig egyenes következménye, hogy minden bizonnyal vagyok olyan szerencsétlen, hogy engem aztán senki ne akarjon feleségül venni... Eddig még egy normális párkapcsolatot sem sikerült összehoznom, nem hogy valami tartósabbat... Remélem, ezúttal mellém szegődnek az istenek, istennők, angyalok és minden jóakaróim, hogy végre valahára sikerüljön megtalálnom a lelki békémet; hogy végre tényleg az a Valaki legyen mellettem, aki mellett sikerül elhinnem, hogy én is megfelelő és érdemes vagyok minderre; arra, hogy egy vagy több életen át szeressenek. Igazi ígéretekre, kijelentésekre vágyom az üres ígéretek és hazugságok helyett. Bizonyosságra és megnyugvásra a rettegés és stressz helyett...

2013/01/04

A nagy kalandok

Először is Boldog Új Évet minden kedves olvasónak! :)

Az új évbe való átlépésem igen kalandosra sikerült. Eleinte még azt sem tudtuk, mi a jó fenét csináljunk szilveszterkor. Szóba került a Kedvesem legnagyobb álma, New York, de az ehhez kapcsolódó árak is épp olyan magasak voltak, mint a felhőkarcolók, amiket meg akartunk volna nézni... Persze mi másra is számíthattunk volna? Egyikünk sem Rotschild bácsi gyermeke... :)
Végül az ötlet Londonra mósosult, de ennek a megszervezése sem sikerült, így végül egy velencei utazást szerveztünk le röpke másfél nap alatt, és azzal a lendülettel be is pattantunk az autóba.


Megtanultuk, hogy a Szent Márk tértől öt percre lévő, még emberi áron megszerezhető szobát az érkezés napján kb. 0 óra 6 perckor lefoglalni nagyon nagy mázli; hogy a szlovénoknál olcsóbb a benzin; hogy jó dolog harmonikaszóra és operaéneklésre ébredni, és gondolát látni az abak alatt; hogy ebben a városban egész biztosan nincsen a hidak alatt csöves; és hogy olasz vizet inni nem szabad, mert hasmenést kap tőle az ember... (esküszöm, csak egy fél pohárnyit ittam és igen súlyos következményeknek néztem elébe... xD) Továbbá azt is megtudtuk, hogy az olaszok között tartózkodni egy nagyobb szabadtéri bulin megegyezik az életünk veszélyeztetésével... xD
Betegen, fáradtan, de hazaérkeztünk végül. Nem volt ez olyan rossz! :) Aminek még igazán örülök, hogy végre valahára, életemben először láttam a tengert: voltam egy igen különös, eldugott tengerparton, ahol lilás-zöldes kavicsok voltak és nagy uszadékfák... na meg csodálatos kilátás... ^^

Egyrészt jól esett visszatérni a szokott hétköznapokba, (a normális vízhez és a normális kajákhoz!); másrészt viszont, így pár nap itthonlét után elgondolkodtam, mennyire hiányoznak a velencei úthoz hasonló spontán őrültségek az életemből... A hirtelen erdélyi út, az előre ki nem tervelt bulik és kiruccanások a volt szobatársaimmal, a kocsmai hennázás, vagy az egyszerű lógások a suliból, amikor csak úgy nekivágtam az országnak vagy épp csak a fővárosnak, hogy megátogassak valakit, vagy csak úgy nézelődtem, vásároltam, hirtelen tervecskéket szőttem.

Ehelyett most próbálok normális lenni, apránként dobálom ki a ruhatáram, hogy komoly nőt faraghassak magamból, és aggódom a jövőmet borító igen nagy köd miatt. Egy január végén megjelenő könyv fog dönteni a további sorsomról: a 2013-ban induló mesterképzések listája... Ha lesznek államilag támogatott helyek, belevágok egy újabb egyetemi képzésbe, ha viszont nem... akkor lutri. Lehet, hogy megtanulok tetoválni, vagy elvégzek valamilyen szakmát... Lehet, külföldön kötök ki és talán soha többé nem jövök vissza... Mindenesetre azt tudom, hogy én nem az átlagos, szürke és kocka alakú életre születtem, és nem az átlagos mozzanatok vittek előrébb. Mindig egy hirtelen jött döntésnek köszönhettem azt, amivé lettem, és amit tanultam. Ha rossz döntés volt, a tanulságért, ha pedig jó döntés volt, akkor pedig a kialakult helyzetért.
Sokszor félek egyedül maradni, pedig tudom, hogy magamban kellen a leginkább bíznom, mert én mindig ott leszek magamnak, bármilyen helyzetben. És mindig tudnom kell, merre tovább... még ha nem is években gondolkodom, tudnom kell, mi lesz a következő döntés: a következő gödör vagy épp nagy kaland...