Google+ Followers

2012/11/30

Egy nap, amikor elmélkedem.

Sokszor, mikor magamra maradok, hadvezérként kezdem elemezni a helyzetemet. Hadban, vagy inkább hadilábon állok mindennel. A buszt elérni, jelmezt tervezni, sőt, néha már beszélgetni is felér egy bevetéssel.
Körbenézek és figyelem az arcokat. Vagy épp csak egyetlen egyet. És van, hogy ezen az egy arcon sem azt látom, mint amit szeretnék, vagy amit épp állít. Ellentétes üzenetek elemzésében pedig nem vagyok jó. Összeesküvés-elméletek gyártásában és a lehető legrosszabb elképzelésében viszont annál inkább. De úgy vagyok vele, hogy néha jó felkészülni a legrosszabbra, és hideg fejjel átlátni mindent. Ha pedig épp arra van szükség, hideg fejjel távozni a színről, és később, valamiféle elhagyatott vidéken, egy domb tetejéről üvöltözni a fájdalmat a világba.

Félek. Életeket összekötni nem egyszerű. Néha nem tudom, mikor van itt az ideje az ilyesminek. Minden vágyam több időt tölteni a másik életben, és eltűnni innen, önállósodni. Mindeközben félek, hogy beszorulok egy olyan helyzetbe, ami többé semmit nem enged csinálni... Pedig nem szeretnék semmit, és senkit feladni, aki, ami igazán fontos számomra. És azt pedig csak én tudhatom, hogy ki és mi, miért fontos...

Érdekes az ilyesmi. Én sosem próbáltam meg tönkretenni semmit mások között. Úgy gondoltam, ha rossz is,  majd ők maguk is felfedezik ezt, és tanulnak belőle, amennyit kell. Na meg, ha már a külső szemlélő is észrevesz dolgokat, minden bizonnyal a szituáció résztvevőinek is rég kiverte a hatalmas gerenda a szemét... csak szeretnék inkább nem észrevenni, és színházasat játszani, szétkürtölvén a világba, hogy minden a legnagyobb rendben van...

Furcsa helytelennek látni mindazt, amivel eddig semmi baj sem volt. Van, hogy már mindenen elgondolkodom, vajon így helyes-e, ahogy teszem... vagy hogy helyes dolog-e egyáltalán megtenni...

2012/11/27

Egy nap, amikor minden értelmetlennek látszik...

Amikor itthon vagyok, valahogy mindig ezt érzem... Lehúz a tény, hogy rossz idő van, és itthon ülök, kvázi egyedül, és a monitort bámulom. Az sem tesz jót a hangulatomnak, hogy tudom, hogy ez még így lesz egy darabig. Lenne dolgom bőven, valahogy mégsincs kedvem semmihez... Igyekszem összeszedni magamat, és legalább hasznos könyveket olvasni, amelyek a hőn szeretett és sokat emlegetett szakdolgozatom bővüléséhez járulnak hozzá...

Ezeken a napokon távolabbra is visszagondolok. Ezerszer és ezerszer írtam már le, több helyen is, hogy ilyenkor mindig úgy érzem, nem kellene így lennie, és hogy talán azért van ez így, mert mindent elrontottam. Vicces különben, hogy éppen a boldogságot kutatom, már-már tudományosan, mégis lehet, hogy még nem sikerült közel kerülnöm hozzá... különben talán nem ülnék itt és így...

Mindeközben bennem van az is, hogy egyre inkább büszke vagyok az emberre, aki lett belőlem, a változásom irányára, és hogy ehhez pont erre az "elrontott életre" volt szükség, és talán rosszabb is lehetett volna. Tudom például, hogy még nincs vége, és még nem halhatok meg. Valahogy minden életveszélyes helyzetből kirántott az élet. Valamiért még őriznek engem. Valamit még tennem kell, de nem vagyok benne biztos, hogy mi is ez...

Ezen kívül még ezer kérdés bolyong bennem és várom a válaszokat. Néha nem tudom, megkapom-e őket valaha is, érdemes-e várni ezekre a válaszokra, vagy csak valamiféle végtelen türelmet kéne növesztenem hozzá. Tűrőképességem az van bőven. Türelmem már jóval kevesebb. Néha úgy érzem, le kéne ezeket a kérdéseket írnom és elégetni a papírt, hogy ne az elmémet és a lelki világomat terheljék, ahol éppen egy igen kényes egyensúly uralkodik, ami sajnos pillanatok alatt megdönthető...

Remélem, egyszer ennek az állapotnak is megtalálom a jó oldalát. Bár, ha évek alatt sem sikerült, miért épp mostanság menne...? (:

2012/11/26

Amikor kisebb-nagyobb csodák történnek...

Amikor épp össze akartak csapni a fejem felett a hullámok, méghozzá minden lehetséges irányból, mintha kisütött volna a nap:

  • Kiderült, hogy még csütörtöktől számítva 30 napom van a TDK dolgozatom (következő félévi nevén: szakdolgozatom) megírására, ami igen nagy megkönnyebbülést okozott. Sok puszit küldök tehát az OTDT titkárságának! :D A gyomorfájdalmam is teljesen megszűnt. Gyanítom, valamiféle szakdolgozat-allergia okozhatta... :)
  • Összességében kb. másfél hetet töltöttem el a Kedvesemmel! ^^ Azt hiszem, eddig most töltöttük együtt a legtöbb időt egyhuzamban. :)
  • A tánctanárom is megbocsátotta, hogy elfeledkeztem egy workshopról, amire jelentkeztem, még valamikor hetekkel ezelőtt... és sikerült végre elsajátítanom egyelőre rövid, de lényeges szerepemet a Mondoconra készülő előadásban. :) Nagyi leszek! xD
  • Voltam Sonata Arctica koncerten, ahol is rég nem látott ismerősökkel találkoztam, és kitartó várakozásomnak köszönhetően 4 fényképet és 5 aláírást zsebelhettem be! ^^ Ez volt a kb. a hatodik Sonata Arctica koncertem, eddig mégsem jutottam el soha. Bár Tony, az énekes kissé fáradtnak, nyűgösnek tűnt, a többiekkel egész jól el lehetett beszélgetni, és élvezték a kapu előtt ácsorgó 15-20, az ott maradt kemény mag társaságát. :) /képek később!/
  • Bár lemerültnek érzem magam, mind testileg, mind lelkileg, lesz végre lehetőségem szétaludni magam! :)
Tehát összességében remélem, hogy ezentúl is minél több pozitív esemény köszönt majd rám. Rám férne némi feltöltődés!

2012/11/15

Egy nap, amin már kínomban nevettem...

Ez a nap felér egy katasztrófával, pedig sem péntek nincs, sem tizenharmadika, és az életem sem A balszerencse áradása című könyvben van megírva... Ennek ellenére, ma úgy éreztem, talán mégis!

Minden már azelőtt elkezdődött, hogy fel akartam volna ébredni. 7 órakor is ordibálásra ébredtem, és 9-kor pedig berontott a nagyanyám:
-Hát mi van, ma nem mész?!
-De... megyek... de csak fél tízkor szerettem volna kelni...
Innentől már teljesen mindegy volt. Hozzáteszem, hogy hajnali 3-kor feküdtem csak le aludni.
Végül nagy nehezen felkeltem, megreggeliztem, mindennel elkészültem, és valami mégis furcsa volt. Valami hiányzott: a szemüvegem. Nem találtam sehol. Szemüveg nélkül szemüveget keresni pedig igen nehéz feladat! xD Tűvé tettem a lakást. Végül a könyveim mögé beesve találtam meg. Így a hiányzó láncszem a helyére került.

Ezután nagy nehezen, és éppen hogy nem időben sikerült elindulnom, nagyanyám jó tanácsaitól kísérve, miszerint ne vegyek bérletet aluljáróban áruló férfiaktól. Közöltem vele, hogy van BKV bérletem, és nem szokásom akármilyen, gyanús, aluljáróban cirkáló alakoktól bármit is venni. Újabb két perc késés.

A park kijáratához még szinte közel sem jártam, amikor láttam, hogyan hagy itt a hév, a parkon és az országúton is túl. Nehéz táskákkal nem szeretek olimpiai időt futni 100 méteres tereppályán. Könnyebb terhek esetén volt már rá példa... át a sáron, a susnyán, az országúton és a piros gyalogátkelő lámpa mellett, a száguldó kocsik között, felugrani a hévre, csukódik az ajtó és már indul is, mintha csak rám várt volna. A mai csodásan induló reggelből ez kimaradt. Nyugodtan sétáltam tovább a parkban, még csókot is dobtam a hév után:
-Menj csak, nem érdekelsz, én nem fogok futni...!

Végül besétáltam a városközpontba, újabb járművek után nézni. A menetrendes tábla szerint csak másfél óra múlva jött volna busz. Gondoltam, így aztán van időm bőven, és bementem a Rossmann-ba, hogy vegyek egy csomag zsepit, majd elindultam a következő hévhez... és eközben mit látok? Csak nem mellettem száguld el épp egy Budapestre tartó busz, ami nincs kiírva? Dehogynem... -.-" Ennyit az utasok megfelelő tájékoztatásáról... Azt pedig, hogy az órámnak legfeljebb a végét csíphetem el, ebben a pillanatban tudomásul vettem. Sebaj, még besunnyoghatok, hogy aláírjam a katalógust. Nem szokásom ilyen dolgokkal sumákolni, de ezúttal sajnos ezt dobta a gép.

A következő héven kigondoltam, hogy akkor felülök arra a buszra, aminek segítségével bejuthatok a nagyelőadóba fél óra késéssel. Természetesen ismét helytelenül működött az időérzékem, ugyanis elhatároztam, hogy koncertjegyet fogok vásárolni. Azonban az ott dolgozó hölgyemény lassú volt, mint a csiga... Amikor az üzletből kifele jövet, Sonata Arctica koncertjeggyel a kezemben, nagy vigyorral ránéztem a telefonom kijelzőjére, rögtön lelohadt a képemről a mosoly. 11.50 és én az Örsön vagyok... kizárt, hogy elérem a 12.20-kor induló buszt az Árpád hídnál...
Oké, akkor B-terv: a Stadionoknál felszálltam a villamosra, hogy na majd én leelőzöm a buszt, és a Flórián téren felpattanok rá. Rossz döntés volt. A villamos is úgy haladt mint egy csiga... Hiába mentem ki a Bécsi útig, a kedvenc sárga buszomnak, amiben sokszor a napjaim felét eltöltöm, nyomát sem láttam. Épphogy sikerült felpattannom a villamosra, hogy visszamenjek a Flórián térre, és megvárjam a következőt, amivel már kockáztattam: vagy beérek az óra legvégére sunyítani, vagy nem. Mindegy, meg kell próbálni, gondoltam.

Mire megfagytam volna, megérkezett a busz, amiben egy talpalatnyi hely sem volt már, így negyven percen át préselődtem erre-arra, egészen addig, míg végre le nem szállhattam az egyetemnél. Rohantam, csendesen benyitottam, és igen, beértem az óra végére! Azt hittem, minden jó lesz. Erre mi derül ki? Ezen az órán nem volt katalógus. Azt hiszem, ekkor kezdtem el nevetni. Ennyi utazási és lekésési viszontagság után már fordulhattam is vissza, hogy felüljek a hazafelé tartó buszra....!

Reméltem, hogy ha már az előadáson nem volt időm, edzés előtt még fordíthatok egy kis időt arra, hogy szakdolgozatot írjak. De nem. Az élet ezt is szabotálta. Be kellett ugranom a FürgeDiák irodába, hogy tájékoztatást kapjak a legújabb árufeltöltői munkámról. Annyian voltak, hogy a sor már az adott ajtó előtt fagyoskodott. Így a várakozással elment az összes edzés előtti időm...

Na de foglaljuk össze a mai nap pozitív eredményeit is:
-van jegyem a Sonata Arctica koncertre!
-nem volt katalógus, így nem számíthatták fel az ötödik hiányzásomat az óráról, de ha lett volna, akkor is alá tudtam volna írni!
- tájékoztatást kaptam a munkámról.
-jót edzettem, leadtam az agressziót, és kellemesen lefáradtam napvégére! :)

Kevésbé bonyolult napokat kívánok mindenkinek! :D

Amikor gyógyulok...

Érdekes folyamatokon estem, esem át ezekben a hetekben. Először is, ismételten nálam, pontosabban rajtam töltött igen sok időt egy visszajáró vendége az életemnek: az idegbecsípődés... Ezúttal egy rosszul elsült emelés okozta a problémát: sajnos nem megfelelően kaptam fel egy vizes ruhákkal teli kosarat. Másfél héten át kínzott ez a fájdalom, sem a hastánc, sem a karate edzés, sem a masszírozó szék, a Voltaren, a Brexin vagy a lóbalzsamos kenegetés nem hatott. Hosszas szenvedésemet (semmim nem szokott pár napnál tovább fájni!) a Kedvesemmel eltöltött minőségi idő gyógyította csak meg igazán. Úgy tűnik, a kellemes érintései, törődése pszichikailag is úgy hatottak rám, hogy meg tudjak végre szabadulni ettől a fájdalomtól. Ép testben ép lélek, mondják. Én viszont azt mondanám, a felépülő lélek a testet is segíthet felépíteni, tehát ez oda-vissza hat! :)

Egy másik, nagyjából egy hete tartó probléma is aggodalmakat okoz bennem, de reményeim szerint hasonló "kezeléssel" ez is elmúlhat, ha nem találunk mást. Azt hiszem, rakoncátlankodik a nyelőcsövem legalsó szakasza... egy-egy falat lenyelése és a gyomorba juttatása borzasztó fájdalmakat tud okozni, azonban nem csak az evés során okoz ez problémát. Sokszor ez a különös dolog akkor is rám tör, ha nem eszem, hanem csak éhes vagyok, vagy pedig épp alszom... vagyis aludnék! Szinte minden egyes hajnalban felkeltett a fájdalom...! Reflux betegségre gyanakszom, de ez majd később eldől. Előbb legyek túl  a betervezett, szakavatott egyének által végzett ultrahangos vizsgálaton, utána többet fogok tudni...
Például kíváncsi lennék, mi válthatta ki ezt belőlem. Az én gyomrom világ életében nem volt az a fájós, elromlós fajta, leginkább vírusoknak, vagy buliknak adta meg magát... xD Lelki alapúnak sem feltétlen mondanám, hiszen sokat beszélek, és ha problémám van, igyekszem a legmegfelelőbb személlyel megbeszélni, amint meg tudom fogalmazni az adott problémát. Ritkán nyelek le, vagy tárolok valamit, ami esetleg ilyen formában jöhetne ki... Na sebaj, átadom magam az orvostudománynak, hátha ők ennél pontosabb következtetésekre jutnak.

Sokat dobott a lelki állapotomon a mai délutánom is, mikor is egyik barátnőm felkért, hogy legyek a modellje a sminktanfolyama mai óráján! :) Tuskihúzás, tincses műszempilla (itt most ne a tollas, köves vagy egyéb extrém giccsekre gondoljunk!) és piros rúzs felvitele volt a tanagyag. Sajnos a műszempillázásból kimaradtam, mert latex alapú a hozzá való ragasztó, én pedig érzékeny vagyok rá. Pedig szívesen kipróbáltam volna, hiszem a többieken szép, természetes hatást tudtak vele elérni.
Az egészben tehát az volt a legjobb, hogy én voltam a Barbie-baba, akit széppé kellett varázsolni. Még sosem voltam ilyen szituációban, meg az életem sem arról szólt eddig, hogy bárki az önbizalmamat ápolgassa, ezért ilyen "nagy szám" ez a mai sminkmodell szerepkör :) Az sem hátrány persze, hogy azáltal, hogy figyelek, egy idő után az én sminkelési szokásaimat is fel fogom tudni dobni.Bár eddig is művészi hatást értem el, az alapokról, és az anyagok, ecsetek helyes alkalmazásáról lövésem sem volt! :D

Íme a végeredmény:


(Bevallom, a rúzsból jócskán visszavettem, barátnőmmel a végére egy kicsit elszaladt a ló! :))

2012/11/10

Művészetek...

Számomra az összes művészet, amihez egy kicsit is konyítok, lelki alapon működik. Sokan ezt nehezen értik meg. Hiába van tehetségem, ha egyszer lelki gátja van annak, hogy parancsra működjön, és üzletet csináljak belőle!

Amihez legkevésbé értek, az a gitározás. 2006 óta van egy nejlonhúros Stagg gitárom, amin tanár nélkül tanultam meg, nagyon kezdő, nagyon amatőr szinten pengetni és akkordozni. Csak akkor gitározom, ha olyan lelkiállapotban vagyok, hogy úgy érzem, ideje lenne pengetni egy új dallamot, vagy gyakorolni az eddigieket. Mások előtt nagyon ritkán tudok gitározni. Ez sajnos azért is van így, mert egyszer, mikor még ifjú gimnazista koromban a legjobb barátaimnak akartam megmutatni, hogy mit tanultam meg, egy srác, aki már évek óta gitározott, bandája volt, és így tovább, kikapta a gitáromat a kezemből, és persze csodásan, vagányan játszott rajta, engem pedig kigúnyoltak...

Tehetségem van még a rajzoláshoz, festéshez is. Főleg a grafitrajzaim sikerülnek jól. Azonban ehhez is egy külön, ihletett állapot kell, motiváció és megfelelő zene. Eddig azt hiszem a régi Nightwish-számok voltak a legjobb hatással a kreativitásomra, mostmár azonban bármilyen érzelmes, nyugtató jellegű zene is megteszi. Ami a motivációt illeti, már évek óta nem érzem, hogy bármi motiválna, mióta becsődölt a művészegyesület, aminek voltam szerencsés azt hiszem legfiatalabb tagja lenni. Kiállításokat és egyéb rendezvényeket, vacsorákat szerveztünk, és jól éreztem magam. Motivált az, hogy én egy ilyen közösség tagja vagyok, és lehetőségem van megmutatni a képeimet. Összesen két képemet adtam el eddigi életem során, azt is ebben az időszakban. De nem a pénz érdekelt. Boldog voltam, hogy nekem, 15-16 évesen már kiállításom lehet más, elismertebb művészekkel, mint például akkori mesteremmel, Zsüllennel. Ő nagyon szeretett velem foglalkozni, sokszor jártam hozzá, hogy megmutassam neki az új képeimet, és lenyűgözzem őt. Ha arányokat illetően, vagy más szempontból hibákat látott, segített kijavítani. Azóta a képeimet magam ellenőrzöm, illetve leginkább laikusoknak vagyok kénytelen megmutatni, ha a lelki világom ezt egyáltalán megengedi, és nem akarja a műveit épp titokban tartani... Igen, a lelkem művei ezek, hiszen ő suttog, a kezem pedig rajzol. Örülök, hogy a lélek sosem fogy el... minden rajzba kell egy kevés! :)
Ide tartozik a henna, csillám- és uv-tetoválások festése is. Bár ebből már üzletet csinálok, lévén, nyaranta, mikor nincs ösztöndíjam, főleg evvel keresem a kenyerem, nagyon is kedvemet lelem benne. Nem vagyok csalódott, ha csak 600 ft-ot nyomnak a kezembe, mert a hálás mosoly, vagy a dicséret, amit a munkámért kapok, mindenért kárpótol! :)

Legújabb szenvedélyemmé az éneklés vált. Bár folyamatosan pozitív visszajelzéseket kapok, és több zenekari felajánlást, kísérletet is megéltem, nem vagyok benne biztos, hogy nekem tehetségkutatón kellene ugrabugrálnom a tévében. Pedig folyton folyvást erre biztatnak. Milyen kár, hogy nem tudják hogy ez ennél számomra jóval bonyolultabb kérdés. Én csak akkor vagyok hajlandó mások előtt, teljes szívemből énekelni, amikor úgy akarom, és azt az eddigiekben felvázolt, érzékeny lelki világom megengedi. Rendszeresen tűnök fel például karaoke bárokban, ha kedvem tartja. Parancsra, elvárásra viszont nem megy. Ha tudom, hogy egyedül vagyok, mindig elkezdek énekelni valamit. Ez számomra valamiféle lelki szükséglet. Hirtelen dalokat költök, és kiadom magamból, ami a szívemet nyomja. Ha viszont ezt valaki meghallja, szégyent érzek, sőt, már-már tehetetlen dühöt... Akinek egyetlen hangot is hallatni akarok a szívemből, magamtól megteszem. De ha valaki kiles, kihallgat, azt már illetéktelen behatolásként fogom fel. És az én lelkembe nem lehet ajtóstul berontani. Az nem jó senkinek. Ami pedig a zenekarokat illeti, zeneileg tehetséges barátaim körében szívesen  énekelnék egy hobbi-zenekarban, aminek nem célja a világhír, de még az országos hír elérése sem, csupán az a célja, hogy közösen létrehozzunk valami újat, valami hallgathatót, amit szívesen játszunk, és néha fel is lépünk vele. Azt hiszem, egy ilyen zenekar az én álmom. Egy igazán belevaló, lelkes társaság, akik mindig ott vannak a próbán, és nem hagyják cserben a többieket. :)


Jelenleg épp első normális önarcképemen dolgozom. Persze ezt sem magamnak csinálom. A mérete, és néhány dolog majdan a rajzolási folyamat végeztével elektronikus szerkesztésre szorul. Remélem, meg tudom valósítani, amit kigondoltam, és a Kedvesem is elégedett lesz. Ő volt a megrendelő... :)


A legmélyebb szeretet...

A mai napon szeretnék tisztelegni bizonyos emberek előtt. Megérdemlik, hiszen olyan dolgot birtokolnak, amit másnak tanulnia kell, és ez nem más, mint a legmélyebb szeretetre való képesség!

Legtöbbször azért kedvelünk, szeretünk valakit, mert okunk van rá. Szimpatikus vonásaival, velünk való bánásmódjával, mellettünk való kitartásával, és még sok minden mással eléri, hogy szeressük őt.
Az esetek többségében nekünk is ezt kell nyújtanunk. Szimpatikus vonásokat és persze küzdelmet; és az is előfordulhat, hogy egy adott személyt még a küzdelmünk is hidegen hagyja, és magunkra maradunk, hiszen mindenki számára más a szimpatikus, a szerethető. Éljen a szubjektivitás! (:

Ami már közelebb áll ahhoz, amit legmélyebb szeretetként határoztam meg, nem más, mint az anyai szeretet. Az anyai szeretet már feltétlennek tűnhet, azonban mégis van egy nyomós oka. Szeret, mert a gyermeke vagy, a része, a testében jöttél létre, táplált és várt téged: a "végeredményt".

Amit én legmélyebb szeretetnek hívok, nem más, mint az, amikor azért szeretünk valakit, mert van. Nem kell mást tennie a szeretetért, csak léteznie kell. Attól a gondolattól, hogy az illető létezik, hogy tudjuk, hogy a világon van, minden egy csapásra szebb lesz. Ez kétféleképp jelenhet meg: plátói módon, amiről a szeretett személy nem is tud, vagy egy okkal létesülő szeretetből fejlődik ki.
Mindkettőről hallottam már szívszorító történetet. Egyet meg is említenék: egy lelki gyakorlaton a hölgy, aki a beszélgetést vezette az apósáról és anyósáról mesélt. Az anyósa Alcheimer-kóros lett, és olyan szinten leépült, hogy 24 órás felügyeletre volt szüksége, kommunikálni sem tudott, és csak a szeretetre reagált. És az apósa tudta szeretni őt, pedig már látszólag semmi oka nem volt rá. Már csak létezett, és semmi mást nem tudott nyújtani.

Ebben az önző világban, úgy hiszem, az ilyen emberek minden tiszteletet megérdemelnek, és ez a legjobb példa, ami adható. A szeretet itt teljesedik csak ki igazán, ez a legmagasabb szint! Nem akkor, amikor vágyott, anyagi értékeket hajkurászunk, vagy ezzel borítjuk el egymást. Nem. Próbáld csak meg! Szeresd, mert létezik! Nehéz feladat! Én is tanulom. Ez csak az elméletem; nem vagyok ennek még mestere sajnos. Sebaj. Így legalább megvan a célkitűzés... :)