Google+ Followers

2018/04/21

Egyszer fent...

Valahogy minden kifordult magából, legalábbis én így érzem. Újra felütötte bennem a fejét a félelem, zavarodottság, megítélés miatti paranoia és a szokványos kisebbségi érzetem, amit talán még sosem sikerült igazán levetkőznöm. Őszintén remélem, hogy csak a hormonok szórakoznak velem, és igazából "normális" vagyok.

Nem igazán tudom, mi ijeszt meg: az, hogy ismét anya leszek és rettegek, hogy nem fogom tudni ezt a szerepkört megfelelően ellátni két pici mellett... Vagy az, hogy még újdonság nekem, és nem tudom, hogyan fog lezajlani a lakás adás-vétel, hogyan hagyom itt a jól megszokott helyünket és adaptálódom majd egy újhoz... Vagy hogy megint úgy érzem, hogy elfogytak a közelebbi és távolabbi jövőre vonatkozó terveim... Vagy, hogy nem tudom, mennyire szeretik a munkahelyek a 4 évig távollévő anyákat... Nem tudom. Talán mindez egyszerre.

Szokás szerint azt is érzem, hogy már annyira "elváltoztam" mindenkitől, hogy ki tudja hányadán áll a realitásérzékem. Már nem fénylik annyira az intellektusom, mint eddig, mert már jobban ismerem a mesekönyveket, és a helyi kisboltok kínálatát vagy az árakat a piacon, mint a pedagógiai szaknyelvet. Kerülöm az egyre inkább politika + kékfény hangulatot keltő híreket: ha érdekel valami, majd utánanézek magam. Minél tájékozottabb vagyok, annál inkább megijedek, így a lelki békém érdekében maradok tájékozatlan. Lehet ettől egy szar alak vagyok, de köszi, nekem ez így jó lesz.

Emellett egyre inkább belátom, hogy empatikusnak lenni leginkább megpróbálni lehet: amíg nem jártál pontosan a másik cipőjében, szinte 100%-ban ugyanazt megélve, nem igazán tudod, milyen érzései voltak, vannak. Mondhatod, hogy tapasztaltál hasonlót, de azt nem, hogy ugyanazt élted meg. Így egyre inkább képtelennek érzem magam bármiféle segítségnyújtásra. Eddig azt hittem, nagy király vagyok ebben, de nem, sajnos nem vagyok az. Meghallgatni szívesen meghallgatok bárkit, de nem garantálom, hogy bármi okosat fogok tudni mondani az esetére. Annak ellenére, hogy mindez valahol bent van a szükreállományomban, mégis szorongok, hogy nem teszek többet másokért vagy a világért, vagy nem tudok azonnal előrukkolni valami frappáns megoldással egy problémára. Sajnálom: nem tudok, és nem is akarok mások helyett élni, vagy felelősséget vállalni azért, ha velük valami rosszul alakult, velem viszont jobban. Szégyelljem össze magam apróra, ha valami nálam jól sült el? Nem fogom! Lehet, hogy kiküzdöttem a belem, lehet, hogy mázlim volt, lehet, hogy segítséget kaptam: teljesen mindegy, nem fogom szégyellni!

A baráti kapcsolataim miatt már annyira nem aggódom. Tudom magamról, hogy nem vagyok a megkeresés és kommunikáció hőse, pláne az internetes világban, és leszarósnak tűnök. Tudom, hogy néha meg túlnyomulok, és az sem működik. Valahol már elfogadtam, hogy ahogy én is változom, úgy változik azok köre is, akiknek az aktuális személyiségem megfelelő. Néha mégis rettegek, hogy alapjáraton rossz a megítélésem, és egyszercsak mindenki elfogy mellőlem, még a család is... Tudom, eléggé irreálisnak hangzik. Az új társaságokba való beilleszkedés továbbra is nehézkes, ugyanezen félelmek miatt. Pedig tudom, hogy nem lehet kontroll alatt tartani mások véleményét, és amíg nem mondják a szemembe, fölösleges feltételeznem, mi jár a fejekben. Egyszerűen csak jót (vagy semlegeset) kéne feltételeznem, és bíznom kéne az emberekben, hogy ha baj van velem, kimondják. Megértem őket, mert ez nekem is rohadt nehéz, mert egy nyamvadt kis konfliktuskerülő vagyok. Inkább alkalmazkodom az emberekhez, minthogy megbántsam őket. Pedig tudom, hogy fáj ugyan az igazság, de jót tud tenni egy-egy pofon, nekem legalábbis ez a tapasztalatom. Ha választhatok, inkább a gyors pofon, mint a soká húzódó, felszín alatt megbúvó feszültség! Jobban szeretem tudni, hogy A vagy B helyzet van, mint a tehetetlenséget és a bizonytalanságot.

Az emberi megítélés elől is leginkább elzárkózással és leszarással védekezem. Már kb alig használom a fészbúkot, szinte kizárólag kommunikálok rajta. Már nincs kedvem beszólásokat kapni az anyai vagy másmilyen tevékenységemre, sem végigpörgetni az idővonalak katyvaszát. Nem érdekel már, ki, milyen szelfiket posztol, hogy Instázik, milyen országokba kirándul; hogyan panaszkodik vagy mocskolódik a politika vagy csak úgy az emberek miatt, vagy hogyan komment-csatározik. Meguntam. Míg ezeken rágódtam, elpazaroltam egy csomó időt, amit hasznosabban is eltölthettem volna. Például azzal, hogy apróságokat értékelek a mindennapjaimban, és jól érzem magam. Néha szimplán nem tudom elhinni, hogy igenis megérdemlem, hogy én is jól érezzem magam. Mint ahogy mindenki más is.


2018/02/02

Egy jó hír és egy-két szösszenet

Néha még szorongok, mert azt hiszem, az segít. Pedig nem segít, csak egy reakció, amit a tehetetlenségre adok. Ismételten azon kaptam magamat, hogy magamra veszek mindenféle negatívumot, amihez tulajdonképpen semmi közöm, aztán hibáztatom magam érte. Sokakat szeretek, és szívesen megmenteném őket minden rossztól, pedig nem az én feladatom. Az én részem talán csak annyi kell, hogy legyen a képletben, hogy ott vagyok, ha szükség van rám, meghallgatom őket, elmondom a véleményem, ha kérik, adok, teszek valamit ha kell. Hiába akarom kontrollálni, jobban tudni, mi segítene az adott embereken, nem tudom. Lehetetlen. Hacsak nem vagyok egy gondolatolvasó, de ez az opció kizárva. Sose ment.

Azért sem kellene lelkiismeret-furdalást éreznem, ha valami jobban sikerült nekem, mint másnak, főleg, ha nem csaltam semmilyen módon, hogy előrébb jussak. A szerencse sem az én kezemben van. A körülmények sem azonosak, hiszen mindenki máshonnan jön.
Volt, amit én is már szépen csendben, vagy akár csalódottan őrjöngve feladtam - vagy csak simán beláttam, hogy nem kell erőltetni. Mindezt azért, mert rengetegen vannak, akik jobbak. Már nem izgat. Ha kedvem van valamiféle önkifejezéshez, mert feltölt és boldoggá tesz, kit érdekelnek mások?

Elfogadtam a testem és személyem hibáit, és igyekszem együtt élni velük. Persze minden hónapban hadjáratot indítok a pattik ellen, és kesergek egy kicsit a szülés utáni állapotokon, de ez sem tart sokáig. Néha még fáj az is, hogy valószínűleg sosem lesz belőlem nagy író, költő, festő, tetováló vagy táncos, sőt még talán egy szimpla tanár sem, mégsem érzem azt, hogy bezárultak a lehetőségeim. Szeretnék még sok helyre eljutni, sokmindent kipróbálni, aztán ki tudja, lehet leporolom még ezeket a régi álmokat.

Már nem keresem a figyelmet, és nem akarok versengeni. Mindez már nem kell. Nem akarok sem fú de dögös, sem fú de extrém lenni, mostmár sokkal inkább előnyt élvez a kényelem és a komfortérzet. Ez nem igénytelenség: minden ízületi defektem ellenére egészséges és ápolt vagyok; csak simán nem érdekelnek a trendek, a megfelelési kényszer pedig fáj és fáraszt. Ha pedig mindez valakinek nem tetszik, szóljon be nyugodtan. Vagy nem kell rám nézni, már úgyis férjnél vagyok! :P

Et maintenant, attention, Mesdames et Messieurs! Valószínűleg ez az egész a hormonok miatt van, ugyanis újból gyermeket várok!  ;)

2017/12/11

Egy éves baba, egy éves anya :)

Igen, tudom, jöhetnek a szidalmak, hogy rég írtam, egy cseppet elhanyagoltam a blogomat, ésatöbbi ésatöbbi... Teljesen jogos! Tényleg baromi rég írtam már ide, pedig rám nem jelllemzőek a "röpke fél éves" kihagyások. Az a helyzet, hogy a negatív érzelmek mindig is több és kreatívabb múzsát adtak az íráshoz, és az utóbbi fél évben már jóval kevesebet voltam negatív, szorongtam az elfogadhatóságom miatt, vagy borultam ki úgy rendesen.

Jót tett nekem az a pár hónap a pszichológusnál. Teljesen kívülállóként vizsgálta a helyzetemet, és megmutatta, milyen más nézőpontokból tudom vizsgálni a velem történteket, azon kívül hogy elsüllyedek a saját önző kis bánat-mocsaramban. Azóta tudatosabban figyelem és kezelem magamat és a rám törő érzéseket.

Józanabbá, önfeláldozóbbá válni viszont leginkább az immár egy éves Roxi segített. Tudom, hogy talán korai még ilyet mondani róla, de nekem ő már most egy csodálatos emberke! Imádom a személyiségét, és magát a gyermekségét. Segít másként látni a dolgokat, újra rácsodálkozni mindenre, amit eddig esetleg "meguntam" vagy természetesnek vettem. Mindent megmutat, megoszt (még a szájából kivett, félig megrágott kekszet is!),  és egyelőre ítélet nélkül szemlél mindent. Rögtön felhívja a figyelmemet a saját hibáimra is, de ezek belátása, ha vele vagyok, nem taszít túlzó önkritikába. Persze néha gonosznak érzem magam, amikor érdekütközéseink akadnak, és "úgyis én nyerek", de Ő nem egy gonosz hárpiának lát engem. Anno, ha velem történt valami, mindig megijedtem, az ő esetében viszont sokkal higgadtabban tudok gondolkodni, és kevésbé tör elő belőlem a pánik. (Példa: régebben, ha megvágtam valamimet és vérzett, totál rosszul voltam tőle, reszkettem és elgyengültem. Roxinál jöhetett bármi: kakivihar, gigaböfi, betegség, púpok vagy sebek, bár aggódtam érte - sokkal jobban mint magamért! - nem fogott el a rosszullét és a pánik, hogy úristen, most mi lesz. Megoldottam, hogy legyen valami, vagy hívtam az orvost, a védőnőt, a Nagymamát... Lekopogom, az ügyeletet legalább sosem kellett hívnunk!)

Nem tudom, hogyan "kellene" anyának lenni. Úgy vagyok ezzel, mint a felnőttséggel: legtöbbször olyan érzés, mintha csak megjátszanám, és elhitetném magammal, hogy ahogy én oldottam meg az adott problémát, az a jó; hiszen nem tudom, milyen "kellene hogy legyek."  Már ha van egyáltalán ilyesfajta elvárás. Csak azt a többé kevésbé definiálható valamit érzékelem, amit úgy hívnak, hogy én, és ő nagyon igyekszik. Van, hogy betekintést adok a mélypontokba is, rombolva a társadalom cukormázas anyaképét. Ez a nők elé állított kép leginkább azt sugallja, hogy az anya nevelje a gyermekeit, vezesse a háztartást, dolgozzon és legyen a társadalom hasznos tagja; mindeközben figyeljen magára és legyen ízig-vérig nő, önmaga és a párja kedvéért, és minden felmerülő problémát mosollyal és higgadtsággal kezeljen. Ja és persze az anya lakása ragyog, és ő meg a gyermekei sosem maszatosak, vesznek fel régi, szakadt, itthoni ruhát vagy pizsamát nappal, frissen főzött, szuperegészséges biokajákat esznek, ésígytovább... Sorolhatnám. Már nem érdekel. Nekem, a férjemnek és a gyerekemnek is megfelel az itthoni ruha, a smink nélküli állapot, a hiphhopp összefogott haj. Csinálok mindent, ahogy tudok, és nem szégyellem, hogy a lakás nem egy stílusos lakberendezési magazin címplapját idézi fel, vagy hogy az ételeimtől Gordon Ramsay és Joe Bastianich is hülyét kapna. :)

Persze nem azt mondom, hogy most minden fú de tökéletes és rózsás, minden lelki gócomon túlestem, és nem vágyom már az ég világon semmiféle szépítésre; inkább azt, hogy belerázódtam, és könnyebben veszem az akadályokat. Mindig jönnek újdonságok, jön hozzá egy kis feszülstség, majd kialakul egy, az újdonságokhoz illeszkedő, újfajta szokásrendszer. Már nem kételkedem a barátaimban sem. Tudom, hogy nem feledkeztek el a létezésemről, és ha nem írkálnak, hívnak, posztolnak, bökdösnek nonstop, az nem jelenti azt, hogy haragszanak rám. Nem érzem magam kisebbrendű, pocsék hastáncosnak sem, inkább fejlődőfélben lévőnek. Néha kicsit elvesztem a realitásérzékem, amikor túlságosan beszippantanak az általam imádott könyvek meg a különböző tematikájú, roleplay fórumok, a kitalált karakterek, történetek, életek. Aztán kicsit megrázom magam, és megkeresem a pozitívumokat a Real Life-ban is. :)

Tulajdonképpen mindenünk megvan egy élhető élethez meg az alapvető boldogsághoz: egészség, munkaképesség, egy csudapofa, szintén egészséges gyermek, havi rendszeres bevétel; saját tulajdonú, privát fedél a fejünk felett, ahol nekünk is jutott egy külön, gyerekmentes zug. Összkomfort, bútorok, víz, gáz, fűtés, internet, és hozzá mindenféle masinák. Étel mindig kerül az asztalra, ha szükségünk van rá, és meg tudjuk oldani a havi fizetnivalóinkat is. Kényelmes, meleg ágyban alszunk - Roxi pedig csak a kiságyában hajlandó aludni, így az álmunk is zavartalan. Besakkoztuk a szükséges babaútort is a lakásba, Roxinak akad bőven ruhája, cipője minden évszakra, meg mindenféle könyve és játéka, amit igyekszem a lehető leghatékonyabban elpakolni és rendben tartani. Babakocsi és hordozókendő segítségével ki tudunk mozdulni ha kell, vagy ha kedvünk tartja. Van egy jól bevált, öreg autónk is, amit használhatunk. Jóban vagyunk a családjainkkal, barátainkkal, segítenek, ha kell, és mi is nekik. Gyanítom, még sorolhatnám. Ezek az úgymond "természetes'" dolgok, de ha ezekből bárki, bármi elromlik vagy kiesik, rögtön érezzük a hiányát.

Ennél már csak legfeljebb a környezetünket tehetjük kényelmesebbé, nagyobb, jobban kihasznált terekkel, de arra még gyűjtenünk kell. De sebaj, legalább vannak céljaink. Én például már szívesen kezdeném elölről az egész procedúrát egy tesókával, mert Roxi érkezése egy jobb és összeszedettebb embert csinált belőlem (ha nem számítjuk a kezdeti kialvatlansági és tapasztalatlansági pánikot, amit a rám szakadó, teljesen új feladatkör szült. ;)). Ki tudja, lehet a következő gyermekemtől még több leszek? :)

2017/07/17

Anya próbál fejlődni

Lassan a nyolcadik hónapnál járunk, és rengeteg élmény, impulzus ért, aminek hatására csak eldurvult a megfelelési kényszerem. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, ellátogatok egy pszichológushoz - ezt azóta is rendszeresen megteszem. Amikor az ember eljut oda, hogy már nem mer kimenni a lakásból, "mert úgyis csak becsmérlő tekintetek vagy negatív véleményezések fogják érni", akkor bizony át kell variálni a dolgokat az agyában - ezen dolgozom én is. Egyre kevesebbszer jönnek rám a hosszan tartó, akár teljes napomat elrontó szorongások, és kezd eltűnni a homály arról, hogy ki vagyok, min kell javítanom, mire kell igazán koncentrálnom.

Legtöbbször akkor kattan ki az agyam, ha túl sokat böngészem a Fészbukot, mert ekkor azonnal arra jutok, hogy "az életem sivár és borzasztó anya vagyok", hiába fogja fel az agyam, hogy a Fészen leginkább az emberek legjobb, megszerkesztett pillanatai találhatóak. Ilyenkor hajlamos vagyok azt hinni, hogy a valós, #nofilter élet, ami velem ténylegesen történik a pesti panelban, össze sem hasonlítahtó a képeken figyelő boldog anyákéval, mosolyogós gyerekekével, a Bahamákon, Balatonon vagy akárhol nyaralókéval. Ilyenkor belesüppedek a bánatos mocsaramba, hogy nekem nem ez jut. Ha pedig valamilyen egyszerű dolog boldoggá tesz, nem lesz tőle azonnal posztolási kényszerem, mert úgy érzem ez nem elég nagy attrakció és úgyis csak én értem, engem miért tesz boldoggá. Hányszor kirakhatnám Roxi lányom mosolyát, egy jól sikerült ételt amivel vagy 2-3 órát szenvedtem, egy pohár jóleső, hideg üdítőt, vagy azt, ahogy csak odakucorodok a Férjem mellé, vagy ha késében vagyok, és az események megfelelő összejátszása és a csillagok megfelelő állása miatt mégis időben érkezem valahova, a beszélgetéseket a barátaimmal, a családommal.


Mindenközben, mégis valahogy arra viszi rá az embert az internet, hogy büszkélkedjen, bosszankodjon, vicceskedjen  vagy előálljon valami attrakcióval. Eleinte jól esett több képet, vicces kis bejegyzést, bánatot posztolni az anyasággal kapcsolatban, de rájöttem, hogy annak a közel négyszáz embernek, aki "Ismerős" státuszban van, maximum a töredékére számíthatok, ha nem erőltető jellegű véleményre, segítségre van szükségem. Persze mivel másoknál más vált be, kivétel nélkül minden alkalommal megkaptam, hogy valamit rosszul csinálok, így hát elegem lett. Az örömeimet, bánataimat már nem akarom különösebben kiposztolni, sőt, a babaképes albumom láthatóságát is korlátoztam, hiába vagyok Rá nagyon-nagyon büszke! Így tulajdonképpen nem csatlakoztam sem a "személyiségi jogos, zéró képes", sem pedig a képeket napi szinten büszkén világgá öntő anyákhoz, hanem megálltam valahol a kettő között. A grafomániám is csak eddig az abszolút nem világhírű blogig, illetve az "érzelemkiöntő" füzeteimig terjed.
 

Emellett még mindig valamiféle skizofrén üemmódban él bennem a NŐ, a FELESÉG és az ANYA, sőt néha még a GYEREK is. Ha az egyik vagyok, nem vagyok a másik. Nem sikerült még őket egy komplex, együttműködő egésszé összegyúrni, pedig nagy szükségem lenne rá. Hiszen sok feszültség van még ezek között a szerepek között, hiszen akadnak dolgok, amiket az egyik nyugodt szívvel megtehet, de ezzel csak fájdalmat okoz egy vagy több másiknak. És természetesen leginkább az ANYA van előtérben. Pedig ő a leginkább tapasztalatlan, és néha fogalma sincs, mit rejt a holnap.

2017/05/09

Én kérjek elnézést...? Inkább megértést kérek!

Szinte hihetetlen, hogy már közel fél év telt el! Mostanában sok szorongás halmozódott fel bennem az életemmel kapcsolatban, és sok furcsa reakcióval találkozom. Így hát szeretnék újabb betekintést adni az anyai életbe.

Mindig, amikor új fejlődési szakaszhoz érkezünk, kétségbeesem egy kicsit. Az újdonságot általában az jelzi, hogy valami, ami eddig működött, és megoldott nehezebb helyzeteket, már nem válik be, vagy nem elegendő. Ilyenkor meg kell változtatnom a napok menetét, és idő, mire megszokjuk. Néha félek, hogy nem vagyok elég, nem foglalom le Roxit megfelelően, és nem nyújtok neki elég segítséget, lehetőséget a nyiladozó értelmének fejlődéséhez. Mivel sem az orvosunk, sem a védőnő nem lát rajta súlyos soványságot vagy gyoggyantságot, ami aggodalomra adna okot, talán mégis rendben van ez a gyerek. ;)

Nehéz kezelni, amikor több irányból megkapom, hogy mi mindenre kéne még időt szakítanom, és hogy mennyire kellene ragyognia a háztartásomnak, mert x és y ezt meg tudta csinálni. De amikor nem sokat alszol (mert végre este, éjszaka van némi időd magadra, míg bele nem fáradsz), és korán reggel már mosolyogva játszik a gyereked, miközben te még vagy 3-5 órát tudnál aludni; nem marad sem a napi alvásai alatt, sem éjjel fizikai és lelki erőd ahhoz, hogy a halogatott és számodra legutálatosabb házimunkákkal akarj foglalatoskodni. (Ilyenkor inkább alámerülök egy könyvbéli vagy virtuális valóságba.)

Az anyaság azzal jár, hogy - főleg az elején - sajnos nemigen tündökölhetek sem a Nő, sem a Barát szerepében, sem más olyan szerepben, ami eddig megszokott volt tőlem. Van, aki mellettem maradt, van akinek megszűntem létezni, van aki szűkszavúbbá, tartózkodóbbá vált - nem tudom, azért-e, mert nem akar zavarni, vagy azért, mert nehezményezi, hogy nem tudok olyan aktivitást mutatni a kapcsolatunkban, mint addig. Ezzel - ami egyébként rendszeresen előjövő szorongást okoz nálam - csak annyit tudok tenni, hogy bízom az emberekben és az őszinteségükben; bízom abban, hogy ha gond van velem, és változtatnom kell valamin, azt megtudom, megkapom szépen az arcocskámba, szemtől szemben, és ez alapján megoldást tudok keresni a helyzetre. Nyitott vagyok ilyesmire, még akkor is, ha nagy mélypontnak élem meg, ha megbántottam valakit, és kudarcot vallottam - mert nem állt szándékomban. De amíg nem tudom, mi a baj egész pontosan, csak feltételezésekbe tudok bocsátkozni, és szokás szerint eljutni oda, hogy valami gáz van velem... Így hát kérlek, mondjátok el, ha bántalak Titeket!

Egyébiránt: kérjek elnézést, amiért nem tudom csak úgy, sitty-sutty felkapni a kabátom, hogy lelépjek otthonról? Erre csak azt tudom mondani, hogy majd Te is megtapasztalod, ha lecsapolja minden erődet a melód, vagy ha szülő leszel, hogy milyen áldás tud lenni az, ha csak úgy ülsz, otthon, a csendben; amikor végre mindennel, amit muszáj megcsinálni, végeztél, és örülsz, hogy luk van a fenekeden. Egy csajos, vagy netán páros kimenő megszervezése sokszor nem egyszerű. Aztán nem vagy otthon. És csak arra gondolsz, mégis mi van otthon, és hogy jól van-e a gyereked. És ha véletlenül elfeledkezel erről a szorongásról, tízszeresen tér vissza, mert bűntudatod lesz, amiért elfelejtetted, és ki mertél kapcsolni. És nem direkt csinálod, ez ösztönösen így van.

Kérjek elnézést, amiért, ha kérdezik, hogy vagyunk, bizony csakis arról tudok mesélni, amit a lakásban, a babával töltött napjaim alatt tapasztalok, és "nincs velem semmi izgi"? Hát bocs. Már a terhesség is korlátozott, a csodálatos eredménye pedig még 10-szer annyira. Ilyenkor muszáj vagyok egy eléggé beszűkült életet élni, mert a helyzetünk bizony így kívánja. Nekem tényleg ilyen a napom. Pelenkázok, öltöztetek, etetek, szórakoztatok; ha olyan az idő, sétálunk, családtagokat látogatunk (berámolva a fél házat a kocsiba), meg viszem a védőnőhöz, vagy a gyermekorvoshoz. That's all folks.

Azért, ha valaki más esetleg irigyli az állapotomat, semmiképp nem tudok elnézést kérni. Emlékszem arra, milyen volt, mikor azt éreztem, mindenkinek, aki terhes, meg gyereke van, milyen jó lehet, és vajon mindez nekem miért nem adatik meg. Ettől viszont még az én problémám maradt az ezek iránti sóvárgás, de nem romlott meg az adott páros, vagy illető a szememben. Sajnos léteznek olyan emberek is, akik a saját személyük elleni támadásnak vélik, ha másnak valami összejött, ami nekik nem. Ezzel én sajnos nem tudok mit kezdeni. Ha bárki kérdez, szívesen válaszolok; ha tanácsra, tippre van szükség, elmondom, nálam, az én gyerekemnél mi működött (és nem akarom ezt senkire egyetemes igazságként kényszeríteni, mert minden terhesség, anya, gyerek más! ;))

Amikor segítenek az emberek bemenni egy ajtón, felszállni egy járműre, miközben a babakocsival küzdök, kellemes érzés tölt el. Amikor viszont nekem kéne elnézést kérnem a létezésünkért, és a helyért, amit a babakocsival együtt foglalunk, igencsak fel tudom húzni magam. Próbálok a lehető leghamarabb átkelni a boltokon, a szűk folyosókkal, sűrűn használva az 'Elnézést' szót, jelezve, hogy szeretnék elhúzni az adott helyszínről, mégis rámciccegnek egyesek... Vagy ha villamoson a babakocsis helyre ténylegesen odatesszük a kocsit, és netán le is ülünk a gyerek mellé. Vannak ilyen és hasonló, kellemetlen helyzetek.

Summa summarum: nem akarom, hogy sajnáljanak az anyaság miatt, hiszen ez egyáltalán nem sajnálatos állapot! Inkább csak értsenek meg. Nehéznek élem meg a beszűkültséget, és azt, hogy az időmet a Kisfőnök osztja be. Nehéznek éli ezt meg a random döntések alapján őrült jó élményeket szerző énem is, mikor úgy érzem, mindenből kimaradok, és mindenki életéről lemaradok, aki fontos nekem. Tudom, mindig is lesznek kiállhatatlan, bunkó emberek. Jó lenne egyszerűen csak empátiát és őszinteséget kapni. Meg néha egy kis csendespihenőt. ;)

2017/04/12

Nekem nem fog menni a "varázslatos fél év"...

A szoptatásnak kellene adnia az anya-gyerek kapcsolat egyik legszebb, legbensőségesebb mozzanatát. Nekem már sajnos a kezdetek óta nem az. A mai világ - és nem tudom, régen is így volt-e - csak egy fura teljesítménykényszerbe hajszolja az anyákat. Engem legalábbis sikerült.

Felnőttünk mi is és anyáink, nagyanyáink is valamiképpen, korai hozzátáplálással, vízzel és teával, feles és háromnegyedes tejekkel, és minden olyannal, amit ma borzasztóan károsnak kiáltanak ki. Manapság viszont az a meglátás van a köztudatban, hogy fél évig kizárólag és igény szerint szoptassunk. Semmi víz, semmi tea, semmi egyéb, legfeljebb tápszer, ha nagyon nem megy. Én pedig, gondolom, nem vagyok egyedül, amikor úgy érzem, ez az egész valahogy nem stimmel.

Minden a kórházban kezdődik. A szülőszobán, annak ellenére, hogy elméletileg egyedül hagyják az anyát a párjával és a kisbabájával, nekem többek közt főként az maradt meg, hogy a császármetszés után szétfolyva fekszem, és állandóan mászkálnak körülöttem, és a fáradt kisbaba fejét rakosgatják a mellemre. Persze ez fontos, hiszen a kolosztrum igazi immunbomba, de közönség előtt hol az intimitás?

Amikor már együtt voltunk a gyermekágyon, akkor is csak jöttek, hogy szoptassak, szoptassak igény szerint. Semmi víz, semmi tea. Az én gyerekem vagy aludt, vagy azt követelte, hogy folyamatosan a mellemen lógjon. Nem volt semmi átmenet. Én pedig szoptattam és szoptattam, és úgy éreztem, hiába. Az egyetlen ember, akit elviseltem magam mellett, az anyám volt, és az ő segítsége. Látogatások alatt is kellett szoptatnom, hiszen a lányom gyomra üres maradt. Kint zajongtak az emberek, én pedig a behúzott függöny mögött, félve, hogy mégis mindenki engem les, próbáltam nyugodtan szoptatni. Hát nem jött össze. A baba pedig vagy sírt, vagy aludt, ha lekerült a mellről.

A második napon kezdődött csak az igazi teljesítménykényszer. El kellett kezdeni mérni a szoptatásokat. Legtöbbször nulla sikerült, egyszer véletlenül 5 vagy 10 gramm volt kimutatható. Én pedig hiába szajkóztam egészen estig, hogy nincs tejem, míg más anyukák, - még császárosok is! - simán 25 grammokat mértek. És persze ilyenkor ne aggódjak, és ne érezzem magam egy kudarcot vallott anyának, aki nem tudja táplálni a gyerekét, ugye? Ne érezzem magam értéktelenebbnek, miközben sem megszülni nem tudtam, de még szoptatni sem tudom, miközben mást sem hallok, minthogy anyatejet, és csak anyatejet fél évig? Minden nap bőgtem a kórházban, legalább kétszer. Főleg akkor, amikor még érzéketlen hangnemben visszakérdezett egy-egy ott dolgozó, hogy "Most miért sír, anyuka?"

Az utolsó éjszaka végre valaki hitt nekem: egy kedves szülésznő segített átmasszírozni a mellemet és lefejni a kvázi semmit, miután ismét nem mérhető mennyiséget szopott a baba, pedig másfél órán keresztül tettem egyik mellről a másikra. Elvitte meztelen mérésre, és mint kiderült, a gyerekem kb 400 grammot fogyott, ami már bőven túllépte a normális 10%-os szintet, így kaptunk tápszert a szoptatás mellé. A 20 ml tápszert csak az első alkalommal fogyasztotta el, ezután leginkább kiböfizte, vagy egyenesen kihányta. Az utolsó nap délutánjára végre lett elegendő tejem ahhoz, hogy tápszer nélkül is megússzuk. Alig vártam, hogy hazajöjjünk, ahol talán nem piszkál senki, méregethetek egyedül, és az anyukák segítenek. Itthon, a nyugalomban rendeződni látszott minden, legalábbis volt tejem.

Ezután találkoztam a védőnővel és a gyerekorvossal. Természetesen az én lányom a lejegyzett számok szerint nem hozta az elvárt fejlődési normát, annak ellenére, hogy háromóránként szoptattam, és felkeltettem akkor is, ha aludt, hogy egyen. Mivel nem volt megfelelő a súlygyarapodása, le is hívtak a rendelőbe próbaszoptatásra. Mértünk, majd átkísértek az egyik vizsgálószobába, és a védőnő ellenőrizte, hogy vajon nem vagyok-e totál idióta. Hiába mondtam, hogy már van tejem, rendesen bekapja a bimbót a baba, van vákuum, tejkómában böfiztetem és jókat alszik, stb... Nagyon is mérhető, 100 grammos szopás után távoztunk. A születési súlyt kb háromhetes kor körül lépte át, miközben a norma a 10-14. nap...

A szoptatás azóta is egy feszültséggel teli élmény, nem pedig a romantikus összebújás pillanata. Folyamatosan azon gondolkodom közben, hogy vajon eleget eszik-e. Továbbá kiidegelt a digitális mérleg, néha az új tolósúlyos is kiidegel. A súlygyarapodás hol befért az elvárt normába, hol nem. De inkább nem. Igenis az órát néztem, így sikerült kialakítanom azt, hogy a hosszabb alvásait már egy ideje éjszakára időzíti. Hogy ki tudja szegénykém aludni magát, már egy ideje nem keltegetem éjszaka, és nappal sem, ha nem muszáj, így csak 5-6 alkalommal eszik. Ha előbb megéhezik, mint 3 óra, előbb is megetetem, ha később, akkor hát később. Tehát ne mondja senki, hogy nem alkalmazkodom az igényeihez.

A súlymérések alapján kiderült, hogy nem elég. Elkezdett fogyni. Egyre többször lett éhes, előfordult, hogy már újból hétszer etettem, de hiába. Ennyi telik tőlem. Próbálok változatosan étkezni, legalább napi 3 főétkezést tartani, és közben is egészséges nasikat enni. Terhesvitamint szedek, és sokat iszom. Másfél liter szoptatós teát, plusz egy litert minimum. Átolvastam az LLL szoptatós füzetét és igyekeztem hozzájuk hasonló, hivatalos forrásokból meríteni. Próbáltam szoptatás után fejni, de volt, hogy a mellem nem tudta tartani a tempót, mire a kislányom megéhezett. De ennek legalább annyi haszna volt, hogy vésztartalékot képeztem, jópár zacskóval. Amikor próbáltam, milyen egyáltalán nem fejni, az eleinte fájdalommal járt, majd már ez sem számított semmit. Eddig általában egy evésnél egy mellből szoptattam, és minden rendben volt. Mióta, úgy tűnik, fogyóban a tej, többször is próbáltam két mellből szoptatni, napokon keresztül, de annak az lett a vége, hogy mindkét mellem halálra lett szívva, és egyik sem tudott megfelelően újratöltődni a következő etetésre, és a lányom két mell után is csak egyre éhesebb maradt. Igenis próbálkozom. Mindennel, amit csak hallok. Folyamatosan fogyasztom literszámra a Laktoherb teát, és mellé a homeopátiás Urtica Urens golyókat. Próbáltam már a köménymagos levest, szintén literszámra, az alkoholmentes sört és a barna sört is. Karamalz italhoz még nem tudtam hozzájutni, és lestyán levelet sem főztem még ki tejben. A tejem mennyisége ugyanannyi, akármit csinálok, sőt, egyre kevesebb, és a babának már rég nem elég.

Már nem vádolom magam, nem idegeskedem, inkább beletörődtem. A hűtőből már kifogytak a fagyasztott tejtartalékok, és felbontásra került a tápszeres doboz. Miután elalszik, igyekszem maximálisan magamnak szentelni a maradék ébren töltött időt, nyugalomban. Mióta átalussza az éjszakát, kialszom magam. A stresszelés, görcsölés kiiktatása nehezebb. Ráadásul már a ciklusom is újra beindult, ki tudja, talán az is baj.

Beszéltem Anyával. Elővette a régi füzeteket, amikben a súlygyarapodásunkról írt. Mindhármunknak nagyobb súlya volt Roxi jelenlegi súlyánál. Még az anno saját felelősségre, 2260 grammal hazahozott, koraszülött öcsémnek is nagyobb volt a súlya három hónapos korára, mint most a csak anyatejes lányomnak. Korán lettünk hozzátáplálva, mégsem haltunk bele.... Ő azt mondja nekem folyamatosan, hogy ha egy kis gyümölcslevet, meg anyatejjel pépesített krumplit kap, minden rendbe fog jönni.

Beszéltem erről a védőnővel és a gyermekorvossal. Most a maradék, kevés tejem, bébiételek és tápszer segítségével próbálkozunk. Igyekszem eltalálni a megfelelő mennyiségeket a pótláshoz, a megfelelő súlygyarapodáshoz. Szoptatok, fejek, eszem-iszom a serkentőket, folytatom a küzdelmet, hogy legalább egy keveset meg tudjak tartani neki. Ételből pedig mindig csak annyit kap, amennyi jólesik, és még szereti is. :) Szóval bocs LLL, bocs világ, de nálam valahogy nem válnak be a dolgok.

2017/02/13

Lady Cigarette

Stílusos ruhája felpattan kezedben,
Hisz remegve vártad vele a találkát:
Hiányzott már, hisz rajta járt az eszed,.
Mikor lesz rá időd,
Néhány csalfa perced,
Hogy ne lessenek árgus szemek,
Míg öleled őt,
S bűntudatod mélyen eltemeted?
Pedig hűségre, tisztaságra 
Igaz szóra tettél sokszor ígéretet!

Hozzáérsz, s teste máris gyullad:
Vágyad tüze lobbantja lángra,
Kerek, formás testét ajkad közé veszed,
S belemélyedsz édes illatába.
Kezedben tartod, gyengéden, szinte lángol,
Csakis érted ég el, 
S minél többet érzel,
Annál jobban akarod.
Dopaminfröccsbe fúlt aggyal
Vágyad kihaló füstjét fújod,
Tekinteted ellágyul,
Vágyad elcsendesedett,
s Lady Cigarette
Teste hamvába holt,
S annak illanó füstjébe fullad.

Ígéred, minden nap, hogy elhagyod:
De vágysz többre, vágyod újra,
Elrejtenéd őt a túlvilágon túlra;
S otthonodba érve reméled,
Hogy elhagytad halálos illatát,
Hogy szád sem viseli csókja nyomát,
Hogy kezeden nem marad idegen érintés;
S rájössz, nem megy ez neked:
Kibújik a földből, s vadul támad rád
Élve elföldelt bűntudatod.

Hazaérve asszonyod mosolya halovány.
Tudja, de hinni akarja,
Hogy ez most nem csak egy hazug mutatvány.
Kérdez, ezerszer, és vádol,
Millió kételye marja,
Sírva kikel magából,
Kérdi, mi hiányzik itthon?
Válaszod: semmi. 
Pedig kell, hogy legyen valami,
Ha szenvedélyed erősebb nálad,
Te pedig hagyod, és megrántod a vállad.
Végül rád hagyja, élj csak kettős életet...
Lady Cigarette csak öl, és nem szeret.